Az örök Simca

Szabadulni Béci bácsi autójától. Akkor, 1968 nyarán ez volt a családi feladat. Egy használt Simca Aronde volt, amit Belgiumban élő rokonaitól kapott, hogy Saci nénit orvosi vizsgálatokra szállítsa. A Simca nem volt ismert márka Magyarországon, ráadásul ellenszenves bordó színe volt, és magán viselte Béci bácsi számos sikertelen parkolási kísérletének és koccanásának nyomait.

Béci bácsi meghalt, Saci néni kórházban volt, az autó pedig ott állt a házunk előtt. Hiába próbálkoztunk apróhirdetéssel, senki sem jelentkezett. Anyám akkor úgy döntött, hogy vidéki autóvásárokra megyünk. Szolnokon kezdtük. A feladat természetesen rám hárult, de miután csak néhány héttel korábban kaptam jogosítványt, szívesen vállaltam.

Ám egy ilyen autóvásár nem az elpuhult városi léleknek való szórakozás. Jöttek-mentek a nézelődők, ócsárolták az autót, hiányolták a szivargyújtót és a szerszámkészletet, gyanakodva vizsgálgatták a kilométerórát, az orrukat húzták az utastér savanyú dohányszagától, nem méltányolták a naptetőt és a krómozott ütközők látványát sem, alkudoztak, majd legyintve távoztak. Egész nap ott álltam a kietlen domboldalon, körülöttem autók százai, sehol egy mosdó, sehol egy büfé. Délután elfogott a reménytelenség. Aztán, nem sokkal a zárás előtt megállt az autó előtt egy alacsony, kalapos, botra támaszkodó, rosszkedvű, idős férfi.

- Szép autó – mondta.

- Igen – feleltem közömbösen. Begyújtottam a motort, ami halkan duruzsolva indult.

- Megveszem – mondta. – Mennyit kér?

Megmondtam az árat, amit anyám a lelkemre kötött.

- Rendben.

- Nincs benne szivargyújtó – mondtam.

- Nem dohányzom.

- A naptető sem nyílik.

- Nem érdekel – mordult rám. – Mondtam, hogy megveszem. Az iratokat is intézem a tanácsnál, van ott ismerősöm.

Leírtuk egymás adatait, átadta a pénzt egy használt Közért-zacskóban, kezet fogtunk.

- Kivinne az állomásra? – kérdeztem.

- Fogjon taxit. Nincs jogosítványom, és amúgy is rosszul tájékozódom.

Otthon anyám megdicsért, amire azért ritkán volt példa. A dolog azonban nem hagyott nyugodni. Egy reggel felszálltam a szolnoki vonatra. Megtaláltam a házat is, ahol lakott, igazi vidéki külvárosi utca, néhányan meg is néztek. Csengettem, vártam. Újra csengettem. Akkor kinyitotta a kaput. Meglepődött. Bementünk az udvarra, ott állt a Simca tisztára mosva, horpadások kijavítva. Nem tudtam, hogyan kezdjem a beszélgetést.

- Valami baj van? – kérdezte.

- Nem, nincs semmi baj – nehezen találtam a szavakat. – Csak érdekelne, miért vette meg az autót.

A konyhában ültünk le.

- Befőttet kér? – kérdezte. – Egyedül élek, más nincs itthon.

Nem kértem.

- A háborúban a németek elől menekültem, valahogy Párizsig sodródtam – szomorúan mesélt, szinte suttogva. - Megismertem egy lányt, kalandnak indult, aztán beleszerettem. Volt autója, egy Simca Aronde. Abban csókolóztunk először. Soha nem felejtem el. Maga még fiatal, nem érti.

- Meggondoltam – mondtam. – Mégis kérnék befőttet.