Nincs kiszállás

Félénken végigpislogva vagy tapsikolva Görögország sorsát, megértve a hellének nyomorát, akár drukkolva a „legújabb új baloldal” felemelkedő bukásának, láthattuk, hogy bármily elszánt legyen is a nemzeti politika, az európai vonatból nincs kiszállás. Mondhattuk, persze, hogy a periféria gyenge láncszemét „visszazsarolta” a közösségbe a centrum centripetális gazdasági ereje, de az végül visszahúzta a szakadékból Athént és a bizonytalanságból a közösséget.

Nagy-Britannia viszont nem Görögország. A Brexitet, az egykori birodalmi nagyság autonómiájának önmarcangoló vonaglását már kevésbé értettük. Felfogtuk viszont, hogy az Európai Unió gazdasági-pénzügyi integrációja, "az európai globalizmus" túljutott azon a kritikus ponton, ahol még bármely tagállam a többi nélkül is életképes lehetne. A Brexit – James Cameron kormányfő hatalmi ihletésű „népszavazás-innovációja” - inkább volt végzetesen elfuserált belpolitikai ötlet, semmint lett annak bizonyítása, hogy az egykori Brit Birodalom, a maga különleges atlanti kapcsolatrendszerével a kontinens nélkül is megáll a lábán. Hát, nem.

Lehet zsarolásnak nevezni, ami előtt Theresa May meghátrált, lehet úgy tekinteni, hogy Berlin és Párizs megvédte a kontinens közösségét, de London inkább a realitás és az álmok között vergődve tapasztalhatja meg, mivé lesz gazdasági hatalma, ha kiürül pénzügyi negyede, ha száműzi GDP-t hizlaló vendégmunkásait. Az Uniót. A német-francia „központ” ugyanígy cselekszik, amikor a "megfoghatatlan" európai értékeket kéri számon megkésve és erőtlenül az EU-ba túl korán befogadott kelet-európai periférián. Ahol – a magyar kormányfő hangvillája nyomán – a Centrumon kérik számon Európa szellemi-kulturális hagyományait és a nemzetállami autonómiát.

Az európai értékek azonban minden európaiban benne vannak, azzal, hogy itt szocializálódtunk. Ha az európai kultúrát csak a civilizációk egyikének tekintjük, még nem mondtunk le róla. A közösség nemhogy "lakosságcserét" nem akar, akarhat, de még a kulturális nemzetállamok „feloldódását” sem valamiféle európai üstben. Már csak azért sem, mert a francia forradalom óta benne ülünk ebben az üstben. A XXI. század európai identitása a történelmi nemzeti identitások halmazának legkisebb közös többszöröse. Ha ezt megbontjuk, akkor a közös Európa helyett visszacsúszunk a XIX. század egymást hol erősítő, hol gyilkoló nacionalizmusába.

A politikai nemzetállamok autonómiáját pedig nem az akarat határozza meg, hanem a gazdasági-pénzügyi viszonyrendszer, az egymásra utaltság, amely kikényszeríti a politikai integráció elmélyítését is. Az identitásnak álcázott autonómia részeinek átadását a közösségnek.

A magyar kormányfő asztali nyammogása – amelynek csak jókora morzsája a macedón Gruevski ügye – csupán egy autoriter hatalom újabb hetvenkedése. A lényeg: ami nem ment Athénnek és amitől London éppen megretten, még kevésbé sikerülhetne Budapestnek. Még ha a masinisztának jelentkező kormányfő egy közép-kelet-európai szerelvényt kínál is fel átszállásra. Az uniós vonatból kiszállni lehetetlen.