Szakadás

A „legjobb” pillanatban, a szégyenteljes Nikola Gruevszki-ügy mezsgyéjén szólalt meg Manfred Weber az Európai Néppárt parlamenti frakcióvezetője és csúcsjelöltje a jövő májusi EP-választások után az Európai Bizottság elnöki tisztségére. A bécsi Kuriernak arra a kérdésére, miért van Orbán Viktor még mindig a Néppártban azt mondta: „Nem akarok további szakadást Európában. A Brexit (is) azt követően kezdődött, hogy David Cameron akkori brit miniszterelnök úgy döntött, kilép a Néppártból.”

Webernek fogalma sincs , miről beszél, képtelen átlépni saját karrierje szempontjain, amelyeket az őt delegáló pártok taktikai korlátai határolnak be, semmint Európa jövője. Weber a Brexit okaként emlegethetné éppen a Sziget demagóg módon feltüzelt autonómiavágyát, ami a XXI. században nem más mint a történelmi Brit Birodalom groteszk álmának hajszolása, és elmondhatná, hogy odaát épp most próbálják mérsékelni azokat a mérhetetlen károkat, amiket Cameron ócska népszavazási trükkje következtében elszenvedni kénytelenek.

Manfred Weber tehát nem akar újabb szakadást, kiáll amellett a politikus mellett, aki viszont mást sem akar, aki a nemzetállami autonómia „megvédésében” Cameron elvbarátja volt, anélkül, hogy akár csak a térképre nézett volna. De legyen. Ha nem akar további szakadást – talán azt sem, amit a magyar kormányfő, jelentős orosz befolyással, az Unióval szemben a V4-ek nyomában egy általa vezetett közép-kelet-európai blokkban álmodik meg -, akkor milyen Európát akar?

Mert az az Európa és benne az a Néppárt, amely megtűri soraiban a magyar kormányfő politikáját nem lehet az az Európa, amelyről Macron francia elnök és Merkel német kancellár beszél. Az csak egy keresztény fundamentalista, autoriter, nacionalista Európa lehet. Olyan Európa, amelyet Orbán Viktor a maga arcára, a menekülthullám hatalmas politikai átverésére, a gerjesztett félelemre építve építget.

Weber – mint az Orbánnal nyűglődő Néppárt – vakon tapogatózik a jövőben. Európa hajója pedig lassan eltűnik a ködben, szakadás nélkül ugyan, de üresen.