Már el is lehetetlenített egy győri színházat a taotörvény

Publikálás dátuma
2018.11.24. 11:15
Illusztráció
Fotó: Shutterstock
„A bejelentés végül is mindenféle kísérletre feltette a koronát” – mondta a Menház Színpad vezetője.
Győr legkisebb színháza, a Menház Színpad az első előadás óta telt házzal működött, három év töretlen siker után most mégis úgy döntött a jegypénztáros-igazgató, hogy nincs tovább. Gáti Oszkár a kisalfold.hu-nak azt mondta, két hete tudja, hogy sem Menház Színpad, sem pedig annak más néven futó egyéb változata nem lesz.

„A taotörvény visszavonásával megváltoznak a támogatási rendszerek, a színházam enélkül nem tud működni. Volt többféle kísérlet, hogy így legyünk, úgy legyünk, máshol legyünk, de ez a bejelentés végül is mindenféle kísérletre feltette a koronát”

– fogalmazott.

Szavai szerint huszonötmillió forinttal tudott biztonságosan működni egy évad.

„Ez 120–130 előadás, tízezer néző minőségi szórakoztatása, 40–50 színész munkája, ennyi úszik el a tao hiányával”

– tette hozzá.

Arra a kérdésre, járható lehetőség-e találni egy fenntartót, Gáti Oszkár azt mondta: „nem akartam keresni, mert azt gondoltam, hogy ezt meg tudom oldani magam”.
Szerző
Témák
Győr TAO színház
Frissítve: 2018.11.24. 11:16

Lars von Trier: nem múlik el nap, hogy ne érezzek bűntudatot

Publikálás dátuma
2018.11.24. 11:00

Fotó: Anne-Christine POUJOULAT / AFP
Lars von Trier kijelentéseitől volt hangos a 2011-es cannes-i filmfesztivál. A botrány után úgy döntött, soha többé nem nyilatkozik a sajtónak – csak akkor, ha a helyzete megköveteli. Most A ház, amit Jack épített világpremierje után adott interjút a Népszavának.
Ne féljen, nem fogom megenni. - De, kérem, egyen meg. Sokkal jobban járnánk mindketten, mert semmi mondanivalóm nincs. Azért adok csak interjút, mert muszáj.

Tényleg? A ház, amit Jack épített elkészítésére is kényszerítette valaki? - Hogyne. A könyvelőm és a bankárok. Azt mondták, hogy ha nem csinálok gyorsan valamit, a Zentropa csődbe megy.
Értem. Nem vagyok kannibál, így maradjunk a hagyományos kérdezek, ön meg felel verziónál. - Kérem, ha így gondolja. Nekem biztosan fájdalmasabb lesz, mint önnek.
Akkor empatikus leszek. A ház, amit Jack épített egyik jelenetében a sorozatgyilkos azt mondja: a férfiak mindig áldozatok. - Talán azért alakult így, mert nekem az anyám extrém feminista volt. Ez a mondat mindig is velem volt, amióta felnőttem. Nem múlik el nap, hogy ne érezzek bűntudatot, dem tudom biztosan, mi az a bűn, amit elkövettem. Ráadásul Istenben sem hiszek, így a vallásos bűntudat sem jöhet szóba. Visszatérve a filmhez: amikor Jack ezt a mondatot kiejti a száján, azt humornak szántam, mivel épp késsel a kezében egy gyilkosságon van túl. Minden egyes filmem forgatókönyve az emberi természetnek a tüzetes vizsgálata. Humoros módon. Azok a pillanatok érdekelnek, amikor az ember épp nem emberi módon viselkedik. Csak ezt nem mindig értik meg.
De eddig szinte kivétel nélkül pozitív női hősei voltak, most pedig egy kegyetlen férfi. - Igen, most, hogy túl vagyok a kötelező körökön, jöhet az élvezet. (nevet) De komolyan válaszolva: egy férfitől sokkal több kegyetlenséget elfogadunk, mint egy nőtől.
Milyen gyorsan tud megírni és leforgatni egy filmet? Ahogy hallottam, a Jack rekordgyorsan készült el.
- A kényszer nagy múzsa. Mint említettem, a Jacket a Zentropa miatt kellett megcsinálni. Két hónapom volt a forgatókönyv megírására. Ennyi idő alatt meg tudok alkotni egy pszichopatát, különösen, hogy akkoriban nagyon sok Patricia Highsmith – azaz egy nő – által írt művet olvastam, ő pedig elképesztően szórakoztatóan ír ilyen figurákról. Ő a gyilkosokhoz ért, én a pszichopatákhoz. Azért halás egy-egy ilyen beteg karakter művészként megalkotni, mert bármit állíthat és bármiben hihet, a néző feltételek nélkül elfogadja. Kénytelen ezt tenni.
Hadd kérdezzem meg: mit művelt Matt Dillonnal? Élete alakítását nyújtja Jack szerepében. - Nagyon nehéz volt megtalálni a megfelelő színészt Jack szerepére, mert már a forgatókönyv elolvasására sem vállalkoztak túl sokan. Matt Dillon nem volt szívbajos, elolvasta. Sokat beszéltünk ezután és azt mondta, hogy izgatja a közös munka. Bolond lettem volna neki nemet mondani. Még akkor is ha rég nem láttuk őt nagy szerepben. Idő kellett ahhoz, hogy igazodjon az én módszeremhez: totális szabadságot adok, cserébe csodát várok. Ő pedig, ahogy haladtunk előre a közös munkával megugrotta ezt a csodát. Lenyűgözött.
Említette, hogy nem hisz istenben, de Jack a filmben eljut a pokolba. - Igen, de a pokol is már rég kiment a divatból, nem gondolja? Nem trendi. Volt olyan időszak, amikor rendkívül sok képzőművészeti alkotást ihletett a nagybetűs Pokol. Ma már egy purgatóriumi szcéna inkább nevetséges, mintsem elrettentő. Én megpróbáltam összefoglalni ezeket a korábbi interpretációkat. Tehát van benne egy kicsi Dante, kicsi Blake, kicsi Gericault, kicsi von Trier… De ne gondoljon most itt semmi extravagánsra, a monitor mellé azt írtam ki magamnak: légy mindig felszínes, nehogy félreértsenek. Számomra ez a legnehezebb dolog a világon.
Azt nyilatkozta, hogy minden alkotása valamilyen módon autobiográfiai jellegű. - Tényleg ezt mondtam volna...? Egyébként hihető, mert miközben írok és forgatok, minden karakteremmel azonosulok. Jack is művész. Normál alapanyagokból nem tud házat építeni. Hatvannégy ember teste kell hozzá.

Van ennek a számnak valamilyen jelentősége? - Számomra nincs. De érdekes a kérdése!
Mit gondol, fontos a művész személye, vagy csak az alkotásra kell koncentrálni? - Erre én azért nem nagyon tudok válaszolni, mert óriási David Bowie rajongó vagyok. Az ő esetében pedig a művészetének a szerves része volt ahogy megjelent a nyilvánosság előtt. Persze, a triviális válasz az lenne, hogy csak az alkotást nézzük – elvégre a legtöbb művészember unalmas. Meg művésznő. De miket beszélek? Nem szabad nőkről mondanom most semmi rosszat. Kértem, hogy vezessenek egy kis áramot a székembe, ha erről elfeledkeznék.
Azt, hogy hét évig persona non grata volt Cannes-ban, hogyan dolgozta fel? - Egy rossz vicc miatt hét évig voltam nemkívánatos személy. Csak egyet kérdezek, mi lesz Harwey-val?
Vigyázzon, mert tényleg jön az áramütés. De most komolyan: nehéz volt a visszatérés? - Hogyne lett volna az. Persze, nem nekem. Thierry Frémaux, a fesztivál művészeti igazgatója már a Nimfomániást is szerette volna meghívni, de a szervező bizottság hallani sem akart rólam. A ház, amit Jack épített esetében Thierry mondta nekik, hogy a film visszautasíthatatlan. Voltak heves viták és a verdikt végül az volt, hogy jöhetek, de nem lehetek versenyben. Amúgy is hülyeség a verseny, meg én nem is vagyok túl jó benne. Már voltam vagy tízszer Cannes-ban, de csak négy-öt díjat kaptam. Mások biztos sokkal jobbak ebben, mint én.
Változott valamit a hét év száműzetés alatt? - Alázatosabb lettem. Meg talán sikerült szembenéznem az alkoholizmusommal. Próbálok nem a carpe diem elve alapján élni. De vannak helyzetek, amikor nem tudom kikerülni. Mondjuk itt Cannes-ban, vagy ha írok és forgatok. Minden színészem és stábtagom tudja, munka közben kicsit furcsa és részeg vagyok. Próbálkoztam korábban antidepresszánsokkal, de csak az alkohol hat.
Cannes-ban sokan felháborodva hagyták ott A ház, amit Jack épített premierjét. Most, józan fejjel mit gondol erről? - Nem is vártam mást! Ha sorozatgyilkosokról készítenek filmet, általában a gonosz egy mellékes karakter, aki után nyomoznak, majd legyőzik. Én arra kényszerítettem a nézőket, hogy magával a gonosszal azonosuljanak. És igen, amikor Jack gyerekeket öl, akkor felháborodnak. Remek! Legközelebb nem úgy néznek majd egy gyilkosra hipokrita módon, mint az önszórakoztatás egyik eszközére.

Névjegy

Lars von Trier (Koppenhága, 1956. április 30.) dán filmrendező, a Dogma95 csoport alapító tagja.

A ház, amit Jack épített - részlet
Fotó: IMDB

A művészet határai

Lars von Trier öntörvényű alkotó. Talán az utolsó nagy művész-rendező, aki nem kézikönyvek, hanem az ösztönei alapján dolgozik. Miközben alkotásai a határokat feszegetik, Trier, mint közszereplő gyakran bajba kerül. A legnagyobba 2011-ben, amikor Cannes-ban nevetgélve azt mondta: OK, náci vagyok. Az ezután következő boszorkányüldözés nagyban hatott A ház, amit Jack épített című legújabb művére, amely egy igen őszinte önbocolás, artisztikus és ontológiai hitvallás. Trier saját meghurcoltatására reagál a filmben; nem csak azzal, hogy korábbi filmjeiből is idéz pár képkocka erejéig. Előhozza a harmadik birodalmi német építész, Albert Speer tökéletességre törekvő építményeit, és a koncentrációs borzalmak szörnyűségeit felvillantva, utalások révén mutatja meg az ő személyes gyarlóságai és a valódi tömeggyilkosok közötti különbséget. Sőt, még poklot is megjárjuk – Vergilus után szabadon. A ház, amit Jack épít szürreálisan bizarr alkotás, a végletek legitimálása. A konkrét cselekményt tekintve a mű Jack (Matt Dillon lenyűgöző alakításában), a sorozatgyilkos gyónása: öt incidens elmesélésével tesz vallomást gyilkosságairól, motivációiról és vágyairól. Trier keményen belemegy a szörnyűség frontális ábrázolásába, szavakkal nehéz leírni például azt jelenetet, amikor egy családanyával és gyermekével végez a gyilkos. De számos más filmmel ellentétben itt nem öncélú képsorokat látunk: az erőszak nem szórakoztatás, hanem egyszerre a gyönyör és a borzalom definiálása. A zsánerelemek kavalkádja és az ars poetica keresése (jelen esetben a sorozatgyilkosé) valami egészen különös és groteszk módon művészetelméleti kérdéssé projektálódik a vásznon. Az üzenet letaglózó: a tökéletes alkotás sokkal többet ér bármelyik egyén életénél. A ház, amit Jack épített Forgalmazza a Vertigo Média

Frissítve: 2018.11.24. 12:32

Raskolnikov, a tiszteletbeli magyar

Publikálás dátuma
2018.11.23. 12:30
Ripoff Raskolnikov legfőbb inspirálóinak a két géniuszt , Bob Dylant és Tom Waitset tartja
Fotó: NAGY JÁNOS
Az Európa-szerte koncertező, „tiszteletbeli magyar” blues-muzsikus, Ripoff Raskolnikov Small World (Kicsi a világ) címmel készítette el új lemezét, amit szombaton a pesti közönségnek is bemutat.
A 63 éves osztrák énekes, gitáros és dalszerző – polgári nevén: Lutz Knoglinger – a 2010-es években is igen aktív; folyamatosan bővíti repertoárját. Általában kétévente jelentkezik új albummal, s mivel rengeteget koncertezik, hűséges törzsközönsége van, őt még a hanglemezkiadás recessziója sem érinti. „2010-es lemezem, a Lost+Found szinte kizárólag a szerelem, erotika, párkapcsolatok témaköréről szólt. Két évvel később, a Lenin Street – egy grazi dalszerző-producer, Georg Altziebler ötletére – egyfajta Best of RR válogatás volt, de a dalokat újra felvettük, akusztikus verzióban. A két évvel ezelőtti Odds and Ends és a mostani Small World már bátrabban nyit más, engem foglalkoztató művészeti vagy társadalmi témák felé, de nem politizálok. Próbálom magam kívül tartani, amennyire tudom. Szerencsére elég messze van a hegyhátszentpéteri házikóm a Kossuth tértől” – mondja az elmúlt két évtizedben ideje jelentős részét Magyarországon, a Vas megyei Kemenesháton található falucskában töltő muzsikus. A Kicsi a világ című új lemezről azt vallja, talán az eddigi legkevésbé „bluesos” albuma; több más stílus (folk, rhythm and blues, kortárs rock) elemei is megtalálhatók benne. „Pályafutásom sokféle baja közül talán az volt az egyik legnagyobb, hogy mindig blues címszó alatt futtattak a médiában, s ezért a blues-rajongók sokszor csalódtak – mert éppen teljesen mást játszottam –, a progresszív zene kedvelői pedig azt gondolták, nem érdemes velem foglalkozni, mert ez olyan uncsi retró blues lehet” – mondja nem kevés öniróniával. Hosszan dicséri viszont jelenlegi zenekarát, amelyben Nagy Szabolcs zongorázik (és a hangszerelésben is társa), Varga „Laca” László basszusgitározik és Gyenge Lajos dobol – valamennyien kiváló, tapasztalt zenészek. „Három remek instrumentalista, de itt többről van szó. Most már tizenkét éve játszunk együtt, és igazi zenekarrá váltunk, zeneileg és emberileg is összenőttünk. Szeretjük egymást, jól viseljük egymás hülyeségeit” – mondja Ripoff. Amikor arról kérdezem, hosszú és fordulatos pályája során mi jelentette számára a legfőbb inspirációt, Bob Dylan és Tom Waits nevét említi. „Ilyen géniusz nagyon kevés van, és számomra ők még mindig a dalszerző világ királyai. Emellett nagyon régóta érdeklődöm a világ minden sarkából való népzenék iránt, nyilván az eredeti bluest is beleértve.” Ripoff nem akar a babérjain ülni, most is folyamatosan komponál. „Ameddig fizikailag bírom, addig folytatom a zenélést, és kis szerencsével írok még egy jó pár albumra való dalt. Egyáltalán nincs nyugdíjas feelingem, s nem hiszem, hogy az attitűdöm ebben az életben már megváltozna” – mondja a német anyanyelve mellett angolul, franciául és magyarul is jól beszélő zenész.    Infó: Ripoff Raskolnikov Band – Small World (lemezbemutató koncert) November 24., Muzikum 

A névválasztás háttere

Az osztrák muzsikus értelmiségi családban nőtt fel (édesapja fizikus volt), de őt a hippi-mozgalom vonzotta; utcazenészként becsavarogta fél Európát. Rajongott Dosztojevszkij regényeiért, s különösen vonzotta a Bűn és bűnhődés főhősének társadalmon kívülisége. Ezért választotta a Raskolnikov nevet, amit később megpróbált hivatalossá tenni, de az osztrák hatóságok ezt nem engedélyezték. A névválasztással együtt alakította ki színpadi megjelenését – kalap, csíkos zakó és kitűzött piros rózsa –, amihez mindmáig ragaszkodik. A sors iróniája, hogy 2006-ban, a salzburgi Theater Ecce felkérésére ő írta a Bűn és bűnhődés színpadi adaptációjának zenéjét.