Görbe tükör nosztalgiával - avagy a nagy szocialista életérzés

Csak a rántott hús-húsleves kombó, a pult alól érkező banán és a 3,60-as kenyér hiányzott a valódi szocialista életérzéshez a kaposvári Csiky Gergely Színház Gyárfás Miklós Tanulmány a nőkről című előadásából.

A hatvanas-hetvenes évek slágerei igazi, kádári nosztalgiát ébreszthettek mindazokban, akik ifjúságukat látták megidézve Gyárfás Miklós Tanulmány a nőkről című darabjában, a fiatalabbak pedig afféle ma divatos retróbuliban érezhették magukat szűk három órán keresztül a kaposvári Agórában ücsörögve.

A 20. század második felének egyik legtermékenyebb honi írójának komédiáját 51 éve filmesítették meg, s a rendszerváltás óta többször, több teátrum is a műsorára tűzte – jellemzően sikerrel, hiszen a nosztalgia hajlamos a szürke bár hány árnyalatát rózsaszínnek láttatni. Ennek megfelelően egy előre kódolható poénokra épülő darab is képes önfeledtté varázsolni egy estét, nem kell hozzá más, mint megfelelő narráció, fülbemászó-ismert dallamok és három valószínűtlenné karikírozott házaspár. Ha mindez még valódi színészi játékkal és megfelelő énekhanggal is párosul, kész standing ovation, de akkor is garantált a vastaps, ha utóbbiakból valami hiányzik. Mint a Csikyben. Ahol Tasnádi Csaba állította színpadra a darabot, ám az első felvonásban úgy tűnt, mintha túlontúl is bízott volna a slágerözönben, mert a nagy dalolásban csúnyán elveszett a játék, és hát azért mégiscsak színdarabra ült be a nagyérdemű, nem pedig, hogy meghallgassa Komjáthy György, Dévényi Tibi bácsi, B. Tóth László vagy éppen Cintula kedvenc magyar dalait. Melyek amúgy jól szóltak, elismerésre méltó, hogy a színpadra lépők mindegyike megbirkózott a rá bízott betétekkel – sőt, akadt olyan prezentáció is, mely hangban messze lepipálta az eredetit -, csakhogy magukkal kevéssé tudtak mit kezdeni. És így hiába szólt a Nem leszek a játékszered, ahogyan a csövön kifért, ha éppenséggel előtte öt percig kókadozott a bérletes a dögunalmas prózai részeken. A mélyülő rossz hangulatot fokozta, hogy a háttérben a kivetítőn futó, a szocialista hangulatot erősíteni szándékozó bejátszások fájón pontatlannak bizonyultak. Kár érte, mert a második felvonás már nemcsak nyomokban tartalmazott színházat: mintha valaki más vette volna kézbe a karmesteri pálcát, hirtelen megelevenedett a színpad – legalábbis egyik része.

A tavalyi évadban még társulati tag, ezúttal viszont már vendégként visszatérő Hüse Csaba az első felvonásban jobbára egyedül – illetve, amikor lehetőséget kapott, Sarkadi Kiss Jánossal karöltve – rángatta előre az előadást, a második etapban pedig szinte lubickolt: íróként, s szerepből szerepbe eső narrátorként megannyi oldalát megmutatta – tíz éve, Egerben még az egyik férjként tapsolta a nagyérdemű, ezúttal a jóval összetettebb főszerepet is kimaxolta. Ahogyan a háttérben az behatárolt lehetőségű játékteret jól felhasználó, remek koreográfiának köszönhetően a tánckar is folyamatos pluszt jelentett az előadásnak. A férjtrióból Sarkadi Kiss János jól használta ki a neki jutó lehetőséget, Benedek Dániel viszont kissé erőlködőnek, Nyári Oszkár pedig erőtlennek tűnt lentről nézve. A három feleség közül Csonka Ibolya hozta életszerűen a hatvanas-hetvenes évek, drámai korokat is megélt, veterán feleségét, Nyári Szilvia és Szvetnyik Kata kevésbé érezték rá a korhangulatra, ahogyan az ifjú ügyvédnőt alakító Szabó Nikoletten is látszott, csak hallomásból ismeri a korszakot.

Melynek közeli ismerői pontosan tudják, messze nem volt ilyen felszínes és vidám az a bizonyos barakk, s még a visszája sem igaz a színpadon látottaknak – sokat erősített volna a darabon, ha a néha fel-feltűnő görbe tükör karakteresen végigvonul az előadáson, mely a több áthallástól ezúttal sokkal egyértelműbbé vált volna. Persze azért a darab előre haladtával így is határozottan elmúlt az érzés, hogy most kéne abbahagyni…