Ez a harc

Az Eurostat hivatalos adatai szerint az EU-ban (a lengyelekkel együtt) a magyarok dolgoznak a legtöbbet, az évente ledolgozott óráink száma megközelíti a 2000-et. Ha ezt az egyetlen mutatót összevetjük a várható élettartamokra, a főbb népegészségügyi mutatókra, meg a munkahelyi ártalmakra vonatkozó számokkal, semmiféle szofisztikált indoklás nem kell hozzá, hogy miért nonszensz a rabszolgatörvény: azért, mert már így is túl vagyunk dolgoztatva, aminek az egészségünk, a családunk, az életünk látja a kárát.

A hangulat éppen azért volt paprikás a szombati budapesti tüntetésen, mert a jogfosztás ténye mindenki számára nyilvánvaló, aki a munkája ellenértékéből él. A kormány a jelenleginél is sokkal durvább kizsákmányolás lehetőségét kívánja törvénybe iktatni - ezen nincs mit árnyalni vagy szépítgetni: az Orbán-kabinet a multik és az offshore-oligarchák oldalára állt a magyar dolgozókkal szemben. (Az sem titok, hogy kik az offshore-oligarchák: a legnagyobb „magyar” foglalkoztatók, a Mészárosok és társaik mind offshore céghálók révén kerülik meg a közteherviselést.)

Csekély vigaszul legfeljebb az szolgálhat, hogy bár a rendszerváltás óta mindegyik magyar kormány meglépte ugyanezt, mindegyik bele is bukott. Az Antall-Boross kormány a munkahelyfaló rablóprivatizációba, a Horn-kormány a Bokros-csomagba, az első Orbán-kormány (többek között) az ország újrafeudalizálását elindító „piszkos tizenkettő”-botrányba, az utána nyolc évig regnáló baloldal pedig abba, hogy a dolgozókkal fizettette meg a saját, még a világválság hatásain is túlnövő bénázása árát. Meredek állítás lenne azt mondani, hogy Orbánékat az ingyenmunka-törvény miatt söpri majd el a népharag, de a majdani távozásukban bizonyára szerepe lesz: ez a kabinet mostantól deklaráltan nem a magyar emberek, hanem a munkás-szipolyozó nagytőke kormánya.