Túlórázni jöttünk!

A rabszolgatörvény ellen tüntető tömeg azt skandálta: „Túlórázni jöttünk!” Politikai értelemben tényleg túlóra volt. Több, mint amit megszoktunk. Közéleti túlmunka, új, több energia, új, több teljesítmény. Mint minden túlórázó munkavállaló, azt szeretnénk, ha rögtön megvolna a haszna. De lehet, hogy – mint az új törvény legarcátlanabb passzusa a túlóráknál lehetővé teszi - csak évek múlva látjuk az eredményt. Hogy csak akkor lesz elszámolás. 
Akárhogy is, másnap reggelre nem ugyanaz a Magyarország ébredt, mint amelyik este lefeküdt. A hatalom is így volt vele. Erre mintha nem számított volna. Pedig pár napja már látta a szakszervezetek és az ellenzék kivételes együttmozdulását, a szavazás előtt még kifarolhatott volna, akár nagyobb presztízsveszteség nélkül is. Egyszerűen halaszthatta volna a döntést, közben kitör a karácsony, mire újra összeülnek, csendben el lehetett volna felejteni az ügyet. Vagy rákenni az egészet a két javaslattevőre, Kósáéknak már mindegy. 
De nem ez történt. Vagy a túlzott önbizalom ártott meg, vagy keményebb, akár személyes gazdasági érdekek mozognak. Először azt hittük: a német multikról van szó, a Kósa városába készülő autógyárról. Kizárt, hogy ne tárgyaltak volna a térség erős emberével, és ki tudja, mit ígértek jószolgálataiért cserébe. Lehet, hogy csábítóbb volt, mint az elhíresült örökösnő ajánlata. Újabban azonban többen (az MSZP elnöke is) felvetik: ennél is erősebb késztetés jöhetett a hazai NER-lovagok: Tiborcz, Mészáros, Garancsi és hasonlók részéről. Legtöbbjük olyan cégeket üzemeltet, ahol sok az idénymunka, de van üresjárat is: vendéglátóiparban, szállodákban, mezőgazdaságban, építőiparban utaznak. Ha valakinek, hát nekik érdekük, hogy szabadon garázdálkodjanak alkalmazottaik munkaidejével. Ha csak három évente kötelesek elszámolni, akár fizetniük sem kell a túlmunkáért. Hogy a dolgozó beleegyezése is kell ehhez a munkarendhez? Megnézném, ki mer majd azon a környéken mondjuk Mészáros Lőrincnek ellentmondani, ahol bejárható távolságban ő az egyetlen munkaadó. De a miniszterelnök vejével se szívesen akasztanak bajszot az emberek.
Ám ahogy Föld S. Péter írta: „Nektek túltolt bicikli, nekünk túltöltött pohár”. Sokszor hittük már, hogy ez aztán tényleg az utolsó csepp a pohárban, tüntettünk is eleget, de itt most valami új történt. Olyan, ami még nem volt. Váratlan kézfogásokra került sor. Egyszer csak összeért pl. a munkások és a diákok megmozdulása. Ennél is drámaibb áttörést jelentett, hogy az ellenzéki pártok kitörtek a sarokból, ahová eddig szorították őket. Látványos és kemény ellenállást produkáltak, értelmet adva a sokat bírált parlamenti jelenlétnek. Darabokra törték a látszatot, hogy itt, ha kishibásan is, de parlamenti demokrácia van. Akciójuk nem a parlamentarizmus elleni merénylet, ahogy az országgyűlés tekintélyére hirtelen roppant érzékeny Fidesz-kórus mondja, hanem a leleplezése annak: ez már rég nem parlament, rég nem népképviselet. (Nekem speciel a KDNP nyilatkozata tetszett a legjobban: „Az ellenzék ezzel is bizonyította, hogy nem hisz a politikai vitában, az érvek ütköztetésében.” Még az a jó, hogy a kormánypártok ennyire hisznek, lépten-nyomon, miniszterelnököstül ki is állnak vitázni az ellenzékkel.) 
Az ellenzéki pártok most olyan szerepben mutatkoztak, amilyenben választóik látni szeretik őket. Amiben régen nem volt részük: a legyintések helyett újra rokonszenv vette őket körül, a téren ölelgetik őket, a kezüket rázzák. Eddig mindenki úgy vélte, a demokrácia, a jogállam kérdésköre nem izgatja a népeket. Nem várt ajándék a Fidesztől: reflektorfényt irányított a kapocsra, ami a bér- és munkakörülmények, a mindennapi élet és a parlamenti demokrácia működése között van. Ugyanazzal a mozdulattal tiport bele a parlamentarizmusba, mint amellyel a munkavállalókat taposta meg.
A szimpátia persze elszállhat, ha nincs folytatás. Az ellenzéki pártok és választóik között még nincs örökké tartó frigy, csak reményteljesen újrainduló kapcsolat. Még nem tudni, alkalmi randevú történt-e, vagy tartós egymásra találás. Egy biztos: nem lehet ugyanúgy visszaülni a parlamenti székekbe, és nyomkodni a gombokat. Iszonyú nehéz kitalálni az erőszakmentes ellenállás parlamenti és nem parlamenti formáit és ezek egymásra épülését, de muszáj lesz. Ma a tüntető tömeg vezetetlen. Van, aki kukát borogat, és vannak, akik összeszedik a szemetet. A spontaneitás varázsa mellett láttuk az erőszakos indulatok veszélyét is - a Fidesznek ez jön leginkább kapóra. A széttagolt ellenzék, de a civil közélet sem tud egyetlen kiemelkedő vezetőt az élre állítani, akit a sokszínű tömeg elfogad. De szakszervezetek, politizáló civilek, demokratikus pártok, a demonstrációkon feltűnő értelmes hangadók összehozhatnak egy csapatot, a Nemzeti Ellenállás szervezőjét, amely képes koordinálni, gyakorlati stratégiát alkotni, a következő lépéseket, a karácsony utáni folytatást megtervezni.
Itt a pillanat. Még nem kormány- és rendszerváltásra, de a szabad Magyarország összeszervezésére. Ám a pillanat tűnékeny. És nem biztos, hogy túl sűrűn visszatér.
2018.12.15 08:41
Frissítve: 2018.12.16 09:33

Tiszteletkör

Alighanem tét nélküli kört futnak ellenzéki képviselők azzal, hogy a Jobbiktól a DK-ig egységesen a rabszolgatörvény megsemmisítését várják az Alkotmánybíróságtól (Ab). A felvetés jogos és ésszerű, a módszer kevésbé.
Pedig érvek bőven vannak amellett, hogy miért kellett az Ab-hez fordulni, miután a parlament emlékezetes, december közepi ülésnapján önmaga paródiájába fordult át a törvénygyár. Latorcai János nem a pulpitusról, hanem a képviselői padsorokból vezette az ülést, a folyamatot Orbán Viktor és más fideszesek testükkel „biztosították”, és szavazókártyák nélkül is lehetett voksolni, így csak az nem nyomott más helyett gombot, aki nem akart. A törvényszöveg kapcsán is lehetne sorolni az alapjogok, például a pihenéshez való jog sérelmét, azt, hogy a munkavállalókat  kizsákmányolhatják – persze tudjuk, szigorúan „önkéntes” alapon.
Több mint 50-en (ennyi képviselő kell az utólagos normakontrollhoz) attól a testülettől várnak mielőbb választ, amelyik mindent tesz, csak gyorsan nem reagál. Majdnem két éve, hogy a tüntetéseket és felháborodást kiváltó lex CEU az Ab elé került. Döntés nincs, az egyetem nagy része költözik, az Ab meg felfüggesztette az eljárást az Európai Bíróságon indult kötelezettségszegési eljárások lezárásáig. Pontosan ugyanez a helyzet a civiltörvénnyel. A plakáttörvénynél „csak” másfél évet kellett várni, amíg elhajtották az ellenzékieket a beadványukkal együtt.
A politikailag kényes kérdésekben rendre előkerül a nagy trükk: az Ab-t utólagos normakontrollnál nem köti semmilyen határidő, szemben azzal, ha az államfő kér előzetes kontrollt (akkor 30 napon belül dönteni kell). Áder János hozta a formáját, aláírta a túlóratörvényt. Most az Ab-n a sor. A túlóratörvény pedig – az ellenzékiek beadványával együtt – feliratkozhat a várakozók hosszú listájára.
2019.01.16 09:16

Drága hazánk

Nekünk olyan ügyes kormányunk van, amely hajszálpontosan megsaccolta, hogy a tavalyi infláció 2,7 százalékos lesz - és lám, jóslata be is vált. Éppen ennyit romlott a forint 2018-ban, és a nyugdíjasok közül azok a szerencsések, akik a Magyar Államkincstár rakoncátlankodó informatikai rendszere dacára már hozzájutottak januári járadékukhoz, tapasztalhatták, hogy pontosan ennyivel több pénz jelent meg a számlájukon az előző hónaphoz képest. 
Az persze merőben talányos, hogy milyen képességek szükségeltetnek ehhez a fantasztikus telitalálathoz, de ha a mindennapi tapasztalatainkat összehasonlítjuk a KSH keddi inflációs adataival, akkor sajnos nemigen találunk közös pontokat. Mint tudjuk, a fogyasztói árindex alakulásának kiszámíthatónak és kiegyensúlyozottnak kell lennie. Látszólag a hazai pénzromlás ütemének alakulása mindenben megfelel ennek a kritériumnak. De csak látszólag!
A hazai infláció rejtelmeiben kutakodók felfigyeltek például egy érdekes jelenségre. Hosszú évek óta látjuk, hogy a magyarok öltözködésének alapelemévé váltak a Távol-Keletről származó ruházati termékek, kevésbé szépségük, mint inkább alacsony áruk miatt. De mivel az úgynevezett kínai piacok, áruházak, boltok valódi forgalmáról csak közelítő becsléseink voltak, így tényleges árszínvonalukat alig-alig lehetett nyomon követni. Az online pénztárgépek megjelenése némi rendet teremtett ebben a kusza világban, viszont mintha az árakat meghatározó néhány nagykereskedő a vevőkön kívánt volna bosszút állni az adófegyelem megjelenéséért: drasztikus áremelést hajtottak végre. Ez azonban nem, vagy csak részben jelent meg az inflációs statisztikában. Mondanunk sem kell, hogy erre is lehet szakmainak tűnő magyarázatot adni, miként a létminimumszámítás elhagyására is.
Ennél azonban keményebb dió, hogy miért vezetnek be újabb és újabb fogalmakat a jegybank háza táján - annak érdekében, hogy a lassan három esztendeje szunnyadó, 0,9 százalékos, ma már nevetségesnek mondható alapkamaton a világért ne kelljen emelni. Először a kőbe vésettnek tekintett 3 százalékos inflációs küszöböt - azt az értéket, ahol már emelni kellett volna - tolták ki négy százalékosra. Ezt követte a maginfláció figyelembe vételének havi bevezetése. (Ennél a mutatónál az üzemanyagok, az energia és a gyógyszerárak változását figyelmen kívül hagyják.) Most pedig feltűnt egy - jegyezzük meg: szintúgy követhetetlen - újabb mutató: a volatilis (változékony) áralakulásoktól megtisztított.
A statisztikai adatokkal is az történik, mint Arany János balladájának Ágnes asszonyával, aki a patakban "régi rongyát" igyekszik fehérre mosni, de sikertelenül. A fogyasztó azt tapasztalja, hogy az emelkedő bérekre tekintettel a termelők és szolgáltatók már nem elégedettek az elmúlt öt esztendőben alig-alig növekvő áraikkal. Ezért egyre többet hárítanak át megnövekedett költségeikből a fogyasztókra. Jól érzékelhető például, hogy az alapvető élelmiszerekért egyre többet és többet kell fizetni. És ezt a maszatot még Ágnes asszony sem tudja rólunk lesikálni.
2019.01.16 09:00
Frissítve: 2019.01.16 09:05