Túlórázni jöttünk!

A rabszolgatörvény ellen tüntető tömeg azt skandálta: „Túlórázni jöttünk!” Politikai értelemben tényleg túlóra volt. Több, mint amit megszoktunk. Közéleti túlmunka, új, több energia, új, több teljesítmény. Mint minden túlórázó munkavállaló, azt szeretnénk, ha rögtön megvolna a haszna. De lehet, hogy – mint az új törvény legarcátlanabb passzusa a túlóráknál lehetővé teszi - csak évek múlva látjuk az eredményt. Hogy csak akkor lesz elszámolás. 
Akárhogy is, másnap reggelre nem ugyanaz a Magyarország ébredt, mint amelyik este lefeküdt. A hatalom is így volt vele. Erre mintha nem számított volna. Pedig pár napja már látta a szakszervezetek és az ellenzék kivételes együttmozdulását, a szavazás előtt még kifarolhatott volna, akár nagyobb presztízsveszteség nélkül is. Egyszerűen halaszthatta volna a döntést, közben kitör a karácsony, mire újra összeülnek, csendben el lehetett volna felejteni az ügyet. Vagy rákenni az egészet a két javaslattevőre, Kósáéknak már mindegy. 
De nem ez történt. Vagy a túlzott önbizalom ártott meg, vagy keményebb, akár személyes gazdasági érdekek mozognak. Először azt hittük: a német multikról van szó, a Kósa városába készülő autógyárról. Kizárt, hogy ne tárgyaltak volna a térség erős emberével, és ki tudja, mit ígértek jószolgálataiért cserébe. Lehet, hogy csábítóbb volt, mint az elhíresült örökösnő ajánlata. Újabban azonban többen (az MSZP elnöke is) felvetik: ennél is erősebb késztetés jöhetett a hazai NER-lovagok: Tiborcz, Mészáros, Garancsi és hasonlók részéről. Legtöbbjük olyan cégeket üzemeltet, ahol sok az idénymunka, de van üresjárat is: vendéglátóiparban, szállodákban, mezőgazdaságban, építőiparban utaznak. Ha valakinek, hát nekik érdekük, hogy szabadon garázdálkodjanak alkalmazottaik munkaidejével. Ha csak három évente kötelesek elszámolni, akár fizetniük sem kell a túlmunkáért. Hogy a dolgozó beleegyezése is kell ehhez a munkarendhez? Megnézném, ki mer majd azon a környéken mondjuk Mészáros Lőrincnek ellentmondani, ahol bejárható távolságban ő az egyetlen munkaadó. De a miniszterelnök vejével se szívesen akasztanak bajszot az emberek.
Ám ahogy Föld S. Péter írta: „Nektek túltolt bicikli, nekünk túltöltött pohár”. Sokszor hittük már, hogy ez aztán tényleg az utolsó csepp a pohárban, tüntettünk is eleget, de itt most valami új történt. Olyan, ami még nem volt. Váratlan kézfogásokra került sor. Egyszer csak összeért pl. a munkások és a diákok megmozdulása. Ennél is drámaibb áttörést jelentett, hogy az ellenzéki pártok kitörtek a sarokból, ahová eddig szorították őket. Látványos és kemény ellenállást produkáltak, értelmet adva a sokat bírált parlamenti jelenlétnek. Darabokra törték a látszatot, hogy itt, ha kishibásan is, de parlamenti demokrácia van. Akciójuk nem a parlamentarizmus elleni merénylet, ahogy az országgyűlés tekintélyére hirtelen roppant érzékeny Fidesz-kórus mondja, hanem a leleplezése annak: ez már rég nem parlament, rég nem népképviselet. (Nekem speciel a KDNP nyilatkozata tetszett a legjobban: „Az ellenzék ezzel is bizonyította, hogy nem hisz a politikai vitában, az érvek ütköztetésében.” Még az a jó, hogy a kormánypártok ennyire hisznek, lépten-nyomon, miniszterelnököstül ki is állnak vitázni az ellenzékkel.) 
Az ellenzéki pártok most olyan szerepben mutatkoztak, amilyenben választóik látni szeretik őket. Amiben régen nem volt részük: a legyintések helyett újra rokonszenv vette őket körül, a téren ölelgetik őket, a kezüket rázzák. Eddig mindenki úgy vélte, a demokrácia, a jogállam kérdésköre nem izgatja a népeket. Nem várt ajándék a Fidesztől: reflektorfényt irányított a kapocsra, ami a bér- és munkakörülmények, a mindennapi élet és a parlamenti demokrácia működése között van. Ugyanazzal a mozdulattal tiport bele a parlamentarizmusba, mint amellyel a munkavállalókat taposta meg.
A szimpátia persze elszállhat, ha nincs folytatás. Az ellenzéki pártok és választóik között még nincs örökké tartó frigy, csak reményteljesen újrainduló kapcsolat. Még nem tudni, alkalmi randevú történt-e, vagy tartós egymásra találás. Egy biztos: nem lehet ugyanúgy visszaülni a parlamenti székekbe, és nyomkodni a gombokat. Iszonyú nehéz kitalálni az erőszakmentes ellenállás parlamenti és nem parlamenti formáit és ezek egymásra épülését, de muszáj lesz. Ma a tüntető tömeg vezetetlen. Van, aki kukát borogat, és vannak, akik összeszedik a szemetet. A spontaneitás varázsa mellett láttuk az erőszakos indulatok veszélyét is - a Fidesznek ez jön leginkább kapóra. A széttagolt ellenzék, de a civil közélet sem tud egyetlen kiemelkedő vezetőt az élre állítani, akit a sokszínű tömeg elfogad. De szakszervezetek, politizáló civilek, demokratikus pártok, a demonstrációkon feltűnő értelmes hangadók összehozhatnak egy csapatot, a Nemzeti Ellenállás szervezőjét, amely képes koordinálni, gyakorlati stratégiát alkotni, a következő lépéseket, a karácsony utáni folytatást megtervezni.
Itt a pillanat. Még nem kormány- és rendszerváltásra, de a szabad Magyarország összeszervezésére. Ám a pillanat tűnékeny. És nem biztos, hogy túl sűrűn visszatér.
2018.12.15 08:41
Frissítve: 2018.12.16 09:33

Kockajáték

A dél-karolinai kisváros, Charleston gettójában nyáresténként tereferélnek az asszonyok a Harcsa utcában, a férfiak kockajátékot űznek. A szerencsejátékosok hiszik, egy nagy dobással mindent megnyerhetnek, de akadnak olyanok is, akiknek álca a játék, inkább Sporting Life-ot, a kábítószerdílert várják. George Gershwin 1935-ös operája, a Porgy és Bess eredetileg ezzel az eleven képpel indul, és aztán egy olyan történetet mesél el slágerekben, hogy mű a XX. század egyik legjobb operájaként a Carmen magasságába emelkedik.
Gershwin darabja 1970-ben érkezett Budapestre, játszották az Erkelben és a Szegedi Szabadtéri Játékokon is, mindenütt nagy sikerrel. Majd 1983-ban a darab bemutatását ahhoz a kitételhez kötötték a szövegíró, Ira Gershwin végakarata szerint, hogy a szerepeket afroamerikaiak énekeljék. Az elvárás nem előzmény nélküli: George Gershwin sem rajongott az ötletért, hogy az egyik első hangosfilm, Az éneklő bolond sztárja, Al Jolson, aki feketére festett arccal játszott afroamerikait az 1920-as évek végén, bekerülhessen a darabba.
A Porgy és Bess tavaly négy előadás erejéig újra az Erkelben volt látható. A bemutató több szempontból is nagy dobásnak bizonyult, és nem hiányzott a fekete arcfesték Almási-Tóth András rendezéséből. A sikert beárnyékolta, hogy a magyar intézmény kitétel nélküli szerződést kötött az amerikai jogkezelővel, így mindenütt jeleznie kellett: az előadás ellentétes a mű színrevitelének követelményeivel. 
A tervek szerint két hét múlva újra bemutatnák itt a darabot, ám egyelőre játszási engedély nincs. Hasonló helyzet nyilván nem példa nélküli, ám egy kiemelt nemzeti intézmény szempontjából ez hazárdjátéknak tűnik. Főként, hogy az Operaház főigazgatója a vitatható „all black cast” szabályt rasszistának titulálta, nem érezvén a szavak súlyát.
2019.03.23 09:22
Frissítve: 2019.03.23 16:11

A felfüggesztés hete

Azt állította Gulyás Gergely miniszter (az Európai Néppárt ülése előtti nyilatkozatában az MTI-nek), hogy a Fidesz csak akkor tud a Néppártban maradni, ha nem csupán a párt kizárására, hanem a felfüggesztésére sem kerül sor.
Ezzel szemben a tény az, hogy a Fidesz tagságát felfüggesztették, mégis maradt. A Néppárt honlapján ez a cím olvasható: Fidesz membership suspended after EPP Political Assembly (Felfüggesztették a Fidesz tagságát az Európai Néppárt Politikai Gyűlése után). A többi süket duma süketeknek és vakoknak.
Azt állította Orbán Viktor (Brüsszelben, az Európai Néppárt döntése után), hogy "a magunk részéről… egyoldalúan mi felfüggesztjük jogaink gyakorlását.”
Ezzel szemben a tény az, hogy ilyen nincs és nem is volt. Ha lett volna, akkor a Fidesz egyoldalúan fogja magát, és egyoldalúan kivonul a Néppárt gyűléséről, mondván, hogy felfüggesztettem a tagságomat, viszontlátásra. Ehelyett megegyezett a felfüggesztésben és a vele járó szankciókban a néppárti elnökséggel, majd hozzájárult ahhoz, hogy a tagok ezt megszavazzák. Az eredmény: 190-3. Egyoldalúnak egyébként tényleg egyoldalú.
Azt állította Varga Judit, uniós kapcsolatokért felelős államtitkár (a kormánypárti Mandiner hírportálnak, arra válaszolva, miért is jön majd a néppárti bölcsek tanácsa Budapestre), hogy „évek óta dobálóznak kritikusaink azzal, hogy Magyarországon milyen problémák vannak az európai értékekkel, a bíróságok függetlenségével, az Alkotmánybírósággal, de senki sem jött el hozzánk, hogy valóban meggyőződhessen arról, mi is a helyzet pontosan.”
Ezzel szemben a tény az, hogy például a Velencei Bizottság szakértői rendszeresen jártak ide, és legutóbb például a közigazgatási bíróságok felállításával kapcsolatban adtak ki bíráló állásfoglalást. Az Európai Parlament pedig (több itteni helyzetfelmérés után) többször is határozatban ítélte el – legutóbb a néppárti képviselők többségének a szavazatával – a magyar kormányt a jogállami normák megsértése miatt. Szóval a Néppártnak már a könyökén jön ki Orbán. De még mindig nem megy ki.
Azt állította Orbán Viktor (brüsszeli sajtóértekezletén), hogy „jogállamiság tekintetében se Belgium, se Svédország, se Finnország, se Németország egy fikarcnyival sincs jobb helyzetben, mint Magyarország.”
Ezzel szemben a tény az, hogy egyik nevezett országban sincs a teljes hatalom néhány régi haver kezében, nincs gyakorlatilag leválthatatlan legfőbb ügyész, nem függ a bírósági kinevezések, előmenetelek rendje egyetlen kinevezett baráttól, nem került az Alkotmánybíróság teljes kormányzati fennhatóság alá, nincs totális kormányuralom az állami média fölött, és nem szerezte meg a kormány a magántulajdonban lévő média nagy részét is, nem jutnak a közbeszerzési megbízások Mészárosokhoz és Garancsikhoz, vagyis a kormányfő barátaihoz, nem fejezik le a tudományos életet és az ország egyik legjobb egyetemét, nem éheztetik a menedékkérőket, és nem fenyegetik az állampolgári jogok mellett kiálló civil szervezeteket. Csak úgy, egy szuszra. De volna még két-három szuszra való is.
2019.03.23 09:21
Frissítve: 2019.03.23 09:27