Túlórázni jöttünk!

A rabszolgatörvény ellen tüntető tömeg azt skandálta: „Túlórázni jöttünk!” Politikai értelemben tényleg túlóra volt. Több, mint amit megszoktunk. Közéleti túlmunka, új, több energia, új, több teljesítmény. Mint minden túlórázó munkavállaló, azt szeretnénk, ha rögtön megvolna a haszna. De lehet, hogy – mint az új törvény legarcátlanabb passzusa a túlóráknál lehetővé teszi - csak évek múlva látjuk az eredményt. Hogy csak akkor lesz elszámolás. 
Akárhogy is, másnap reggelre nem ugyanaz a Magyarország ébredt, mint amelyik este lefeküdt. A hatalom is így volt vele. Erre mintha nem számított volna. Pedig pár napja már látta a szakszervezetek és az ellenzék kivételes együttmozdulását, a szavazás előtt még kifarolhatott volna, akár nagyobb presztízsveszteség nélkül is. Egyszerűen halaszthatta volna a döntést, közben kitör a karácsony, mire újra összeülnek, csendben el lehetett volna felejteni az ügyet. Vagy rákenni az egészet a két javaslattevőre, Kósáéknak már mindegy. 
De nem ez történt. Vagy a túlzott önbizalom ártott meg, vagy keményebb, akár személyes gazdasági érdekek mozognak. Először azt hittük: a német multikról van szó, a Kósa városába készülő autógyárról. Kizárt, hogy ne tárgyaltak volna a térség erős emberével, és ki tudja, mit ígértek jószolgálataiért cserébe. Lehet, hogy csábítóbb volt, mint az elhíresült örökösnő ajánlata. Újabban azonban többen (az MSZP elnöke is) felvetik: ennél is erősebb késztetés jöhetett a hazai NER-lovagok: Tiborcz, Mészáros, Garancsi és hasonlók részéről. Legtöbbjük olyan cégeket üzemeltet, ahol sok az idénymunka, de van üresjárat is: vendéglátóiparban, szállodákban, mezőgazdaságban, építőiparban utaznak. Ha valakinek, hát nekik érdekük, hogy szabadon garázdálkodjanak alkalmazottaik munkaidejével. Ha csak három évente kötelesek elszámolni, akár fizetniük sem kell a túlmunkáért. Hogy a dolgozó beleegyezése is kell ehhez a munkarendhez? Megnézném, ki mer majd azon a környéken mondjuk Mészáros Lőrincnek ellentmondani, ahol bejárható távolságban ő az egyetlen munkaadó. De a miniszterelnök vejével se szívesen akasztanak bajszot az emberek.
Ám ahogy Föld S. Péter írta: „Nektek túltolt bicikli, nekünk túltöltött pohár”. Sokszor hittük már, hogy ez aztán tényleg az utolsó csepp a pohárban, tüntettünk is eleget, de itt most valami új történt. Olyan, ami még nem volt. Váratlan kézfogásokra került sor. Egyszer csak összeért pl. a munkások és a diákok megmozdulása. Ennél is drámaibb áttörést jelentett, hogy az ellenzéki pártok kitörtek a sarokból, ahová eddig szorították őket. Látványos és kemény ellenállást produkáltak, értelmet adva a sokat bírált parlamenti jelenlétnek. Darabokra törték a látszatot, hogy itt, ha kishibásan is, de parlamenti demokrácia van. Akciójuk nem a parlamentarizmus elleni merénylet, ahogy az országgyűlés tekintélyére hirtelen roppant érzékeny Fidesz-kórus mondja, hanem a leleplezése annak: ez már rég nem parlament, rég nem népképviselet. (Nekem speciel a KDNP nyilatkozata tetszett a legjobban: „Az ellenzék ezzel is bizonyította, hogy nem hisz a politikai vitában, az érvek ütköztetésében.” Még az a jó, hogy a kormánypártok ennyire hisznek, lépten-nyomon, miniszterelnököstül ki is állnak vitázni az ellenzékkel.) 
Az ellenzéki pártok most olyan szerepben mutatkoztak, amilyenben választóik látni szeretik őket. Amiben régen nem volt részük: a legyintések helyett újra rokonszenv vette őket körül, a téren ölelgetik őket, a kezüket rázzák. Eddig mindenki úgy vélte, a demokrácia, a jogállam kérdésköre nem izgatja a népeket. Nem várt ajándék a Fidesztől: reflektorfényt irányított a kapocsra, ami a bér- és munkakörülmények, a mindennapi élet és a parlamenti demokrácia működése között van. Ugyanazzal a mozdulattal tiport bele a parlamentarizmusba, mint amellyel a munkavállalókat taposta meg.
A szimpátia persze elszállhat, ha nincs folytatás. Az ellenzéki pártok és választóik között még nincs örökké tartó frigy, csak reményteljesen újrainduló kapcsolat. Még nem tudni, alkalmi randevú történt-e, vagy tartós egymásra találás. Egy biztos: nem lehet ugyanúgy visszaülni a parlamenti székekbe, és nyomkodni a gombokat. Iszonyú nehéz kitalálni az erőszakmentes ellenállás parlamenti és nem parlamenti formáit és ezek egymásra épülését, de muszáj lesz. Ma a tüntető tömeg vezetetlen. Van, aki kukát borogat, és vannak, akik összeszedik a szemetet. A spontaneitás varázsa mellett láttuk az erőszakos indulatok veszélyét is - a Fidesznek ez jön leginkább kapóra. A széttagolt ellenzék, de a civil közélet sem tud egyetlen kiemelkedő vezetőt az élre állítani, akit a sokszínű tömeg elfogad. De szakszervezetek, politizáló civilek, demokratikus pártok, a demonstrációkon feltűnő értelmes hangadók összehozhatnak egy csapatot, a Nemzeti Ellenállás szervezőjét, amely képes koordinálni, gyakorlati stratégiát alkotni, a következő lépéseket, a karácsony utáni folytatást megtervezni.
Itt a pillanat. Még nem kormány- és rendszerváltásra, de a szabad Magyarország összeszervezésére. Ám a pillanat tűnékeny. És nem biztos, hogy túl sűrűn visszatér.
Szerző
Lendvai Ildikó
Frissítve: 2018.12.16. 09:33

Karate ütés

Korábban azt hittem, a karate abban különbözik a közönséges kocsmai verekedéstől, hogy az előbbiben az észnek, a megfontolásnak is jut némi szerep. Amióta azonban Palkovics miniszter mozgását figyelem, erős kétségeim támadtak. A jeles akadémikus, habár e távol-keleti sport elszánt művelője, a legegyszerűbb kültelki vagányt megszégyenítő stílusban intézkedik a maga területén. Odacsap, aztán részéről be is van fejezve a konzultáció.
A hónap elején még az MTA-val folytatott szakmai vitát zárta le így, most meg azt tette közzé, hogy hasonló cizelláltsággal készül eljárni a Magyar Természettudományi Múzeum ügyében. Mert kialakult, ugye, egy helyzet. Egyrészről ott van egy közgyűjtemény egy olyan épületben, amelyet tizenöt éven át, sok-sok állami pénzből az ő céljaira alakítottak át. Másrészt ez a ház közös pechünkre pont a Ludovika, amelyet a Horthy-nosztalgiában himbálódzó Fidesz épp rendőregyetemmé alakít át. Harmadrészt pedig itt van Debrecen, az odatörekvő BMW-gyárral, amelynek kormánybiztosa maga az innovációs miniszter. Hát nem logikus, hogy ahol gyár már van, ott egy múzeum is pompásan mutat? 
Most tényleg hagyjuk is, hogy mit gondol a közművelődésről az, aki úgy képzeli, egy nemzeti közgyűjteményt találomra bárhol le lehet pottyantani az országban, a családoknak meg az iskolásoknak mindegy, hol keresik fel. (Ha a kormány gondolna erről valamit, bizonyára lenne kulturális miniszterünk.) De a tudományosság megbecsültségéről is sokat elmond, hogy eszerint az illetékesek úgy hiszik,  ásványtanász, paleontológus vagy épp botanikus muzeológus is kifejezetten terem a Nagyerdőn. 
De ez még mindig jobb, mint elképzelni, hogy ezt az egészet nem is gondolják komolyan. Csak például így ágyaznak meg annak, hogy a közlekedési és a néprajzi után a természettudományi gyűjteményt is "átmenetileg" a semmibe költöztetik majd ki.
Szerző
N. Kósa Judit
Frissítve: 2018.12.15. 08:46

A felfordulás hete

Azt állítja Pintér Sándor belügyminiszter (egy úgynevezett operatív értekezleten), hogy a demokráciát rendbontók zavarták meg, azok, akik arcukat elfedve összetévesztették a demokráciát a törvénytelenséggel, a szabad véleménynyilvánítás jogát a törvénytelenséggel. Mint mondta, „a rendőrök testi épségük kockáztatásával még akkor is rendíthetetlen nyugalomról, türelemről tettek tanúbizonyságot, amikor sorozatos támadások érték őket.”
Ezzel szemben a tény az, hogy a Fidesz által 2011-ben hozott semmisségi törvény így kezdődik: „A 2006. szeptember 18. és október 26. között, Magyarország területén a tömegoszlatásokhoz kapcsolódóan elkövetett hivatalos személy elleni erőszak, rongálás, illetve garázdaság miatti elítélések, továbbá a bíróság hatáskörébe tartozó rendzavarás, garázdaság és veszélyes fenyegetés szabálysértése elkövetésének megállapításai semmisnek tekintendők, amennyiben az elítélés vagy a megállapítás alapját kizárólag rendőri jelentés, illetve rendőri tanúvallomás képezte.” Rossz ómen. 
Azt állította a Fidesz (közleményében), hogy „azok a szocialisták csinálják a balhét, akik egymillió embert tettek munkanélkülivé.”
Ezzel szemben a tény az, hogy nem tettek. 2010-ben, amikor a munkanélküliségi ráta a legmagasabbra nőtt, a munkanélküliek száma 492 ezer volt. Lehet, hogy a Fidesznek ez mindegy, de annak a másik félmilliónak, aki nem volt munkanélküli, biztos nem. 
Azt állította Bayer Zsolt (a Magyar Időkben), hogy „a Szabó Tímea nevű Szamuely odaáll a miniszterelnök elé, és lehengerlő butaságtól eltorzult képével belesípol Orbán Viktor arcába.”
Ezzel szemben a tény az, hogy Tímea nem Tibor, a képe nem buta, a sípja nem lőfegyver, a vörösterror célpontját, a miniszterelnököt pedig nem érte bántódás. Ehelyett az ő testőrei lökdösték félre a képviselő hölgyeket és urakat. 
Azt állította Orbán Viktor (az Antall József emlékkonferencián), hogy az egykori miniszterelnök „sohasem állt össze a posztkommunistákkal.”
Ezzel szemben a tény az, hogy dehogynem. Például bevette őket a kormányába. Martonyi János államtitkár lett a Nemzetközi Gazdasági Kapcsolatok Minisztériumában, majd a külügyben. Ugyanott Somogyi Ferenc is államtitkárként dolgozott, de ne felejtkezzünk el Bogár László államtitkárról sem, aki azóta főleg a rejtélyes globális háttérhatalomról értekezik. Rájuk talán még Orbán is emlékszik, elvégre Martonyi és Bogár neki is dolgozott. 
Azt állította Gulyás Gergely miniszter (kormányinfóján), hogy a miniszterelnök januártól a Várba költözik, és ezzel véget ér „az a rossz kommunista örökség, amely a törvényhozást és a végrehajtást egy épületbe kényszerítette.”
Ezzel szemben a tény az, hogy ez nem kommunista örökség. Hollandiában például, ahol nincs és sosem volt „kommunizmus”, szintén a Parlament épületében van a miniszterelnök hivatala. De ugyanez a helyzet Dániában is, ahol – horribile dictu – még a Legfelsőbb Bíróság is ugyanabban az épületben van elhelyezve. Nem kellene ezeket a komcsikat kiraknunk az EU-ból?
Szerző
Bolgár György
Frissítve: 2018.12.15. 08:47