kritika;szépirodalom;Nyitott mondat - irodalom;

2018-12-23 16:23:00

Az időtlenség urai

GERŐCS PÉTER: ÁRVAKÉPEK

Gerőcs Péter: Árvaképek

Halhatatlanság – tulajdonképpen ennek elérése mozgatja Gerőcs Péter regényének főszereplő fényképészét, Szemere Tamást mind a munkájában, mind filozófiájában. Ezért fotózza emberek arcát, hogy kiragadja őket az idő folyamából, oda, ahol a múlt-jelen-jövő értelmezhetetlen, ahol nem lehet történetté kovácsolni a pontszerű pillanatok sorozatát, az emlékezet/felejtés (re)konstrukciós aktusa révén sem, ahol az öröklét az állandó, egyszerre létező minden. Ehhez kap támogatást barátjától, az asztrofizikus Palitól is, aki nemcsak a feltevések, de a tudomány által is igazolhatóan próbálja újraalkotni a dimenziókról való elképzeléseket, konkrétan a gravitációs hullámok mérhetőségével. Az egész életében mániákusan fényképező Szemere regénybeli életét (és az olvasói képzeletet) ezenkívül egy furcsa szerelmi viszony is érdekes pályára mozgatja: egy ikerlánypárral való többszöri, meghatározó kapcsolat.

Az eleve kudarcra ítélt életprogram és a bizarr kötelék bemutatásának írói összesodrása megkísérli ugyan (nyomokban) a narratívában érvényesíteni az időtlenség illúzióját azzal, hogy a több évtizednyi életútból töredékeket sorakoztat egymás után, de ezzel gyakorlatilag kétféle hiányérzetet is kelthet rögtön az olvasóban. (Azon túl, hogy ez nyilván a nyelvhez kötöttség miatt is lehetetlen…) Az egyik, hogy talán még merészebben kellett volna összetörni az elbeszélői idő linearitását, még mozaikosabbá (ad absurdum kaleidoszkópszerűvé) tenni az időskálán való ugrálást – még akkor is, ha ez az olvashatóságot próbára teszi –, s csupán az olvasói időstrukturálta tudat rendezi őket valamiféle rendszerbe. A másik, akár pozitív megítélésbe is fordítható hiányérzet pedig az egyes szituációk, elbeszélői etapok részletgazdagságát kérheti számon. Míg egyik-másik történet nagyon is kidolgozott (például gyerekkori vendéglátás), úgy vannak szerényebben elmélyült részek (boszorkány­­ri­tuálé).

Ugyanakkor mindezek mellett a legmegrázóbb történet (mely a főszereplő emlékezetében vakfolt, míg a bátyjáéban fókuszpont) dramaturgiai helye, szerzőileg kiszámított (olvasó felől nem kiszámítható!) hatása igen dicséretes, jól megtervezett és kimunkált. Főleg az érzékelés és a tudat természetének – regényben is tárgyalt – függvényében, függésében.

Egyszóval akár kukacoskodás is lehet felhánytorgatni a fentieket, a befogadás élvezetéből nem veszít velük az Árvaképek olvasója. Bátran odateheti a regényt a könyvespolcán a kortárs magyar irodalom fényképeket, a fényképezést középpontba állító nagyjainak – Márton László (Árnyas főutca), Nádas Péter (Saját halál), Závada Pál (A fényképész utókora), Bartis Attila (A séta, A vége) – sorába. (Kalligram Kiadó, 2018. 280 o.)