Az időtlenség urai

Gerőcs Péter: Árvaképek

GERŐCS PÉTER: ÁRVAKÉPEK
Halhatatlanság – tulajdonképpen ennek elérése mozgatja Gerőcs Péter regényének főszereplő fényképészét, Szemere Tamást mind a munkájában, mind filozófiájában. Ezért fotózza emberek arcát, hogy kiragadja őket az idő folyamából, oda, ahol a múlt-jelen-jövő értelmezhetetlen, ahol nem lehet történetté kovácsolni a pontszerű pillanatok sorozatát, az emlékezet/felejtés (re)konstrukciós aktusa révén sem, ahol az öröklét az állandó, egyszerre létező minden. Ehhez kap támogatást barátjától, az asztrofizikus Palitól is, aki nemcsak a feltevések, de a tudomány által is igazolhatóan próbálja újraalkotni a dimenziókról való elképzeléseket, konkrétan a gravitációs hullámok mérhetőségével. Az egész életében mániákusan fényképező Szemere regénybeli életét (és az olvasói képzeletet) ezenkívül egy furcsa szerelmi viszony is érdekes pályára mozgatja: egy ikerlánypárral való többszöri, meghatározó kapcsolat. Az eleve kudarcra ítélt életprogram és a bizarr kötelék bemutatásának írói összesodrása megkísérli ugyan (nyomokban) a narratívában érvényesíteni az időtlenség illúzióját azzal, hogy a több évtizednyi életútból töredékeket sorakoztat egymás után, de ezzel gyakorlatilag kétféle hiányérzetet is kelthet rögtön az olvasóban. (Azon túl, hogy ez nyilván a nyelvhez kötöttség miatt is lehetetlen…) Az egyik, hogy talán még merészebben kellett volna összetörni az elbeszélői idő linearitását, még mozaikosabbá (ad absurdum kaleidoszkópszerűvé) tenni az időskálán való ugrálást – még akkor is, ha ez az olvashatóságot próbára teszi –, s csupán az olvasói időstrukturálta tudat rendezi őket valamiféle rendszerbe. A másik, akár pozitív megítélésbe is fordítható hiányérzet pedig az egyes szituációk, elbeszélői etapok részletgazdagságát kérheti számon. Míg egyik-másik történet nagyon is kidolgozott (például gyerekkori vendéglátás), úgy vannak szerényebben elmélyült részek (boszorkány­­ri­tuálé). Ugyanakkor mindezek mellett a legmegrázóbb történet (mely a főszereplő emlékezetében vakfolt, míg a bátyjáéban fókuszpont) dramaturgiai helye, szerzőileg kiszámított (olvasó felől nem kiszámítható!) hatása igen dicséretes, jól megtervezett és kimunkált. Főleg az érzékelés és a tudat természetének – regényben is tárgyalt – függvényében, függésében. Egyszóval akár kukacoskodás is lehet felhánytorgatni a fentieket, a befogadás élvezetéből nem veszít velük az Árvaképek olvasója. Bátran odateheti a regényt a könyvespolcán a kortárs magyar irodalom fényképeket, a fényképezést középpontba állító nagyjainak – Márton László (Árnyas főutca), Nádas Péter (Saját halál), Závada Pál (A fényképész utókora), Bartis Attila (A séta, A vége) – sorába. (Kalligram Kiadó, 2018. 280 o.) 
Szerző

Itt hömpölygés van

Versvonzatok – Képzőművészek Gyukics Gábor verseiről, Petőfi Irodalmi Múzeum
Az Open Reading Gyukics Gábor találmánya. Össznépi és összművészeti felolvasás zenészek, képzőművészek részvételével, amolyan örömzenélésbe oltott örömverselés, vagy épp fordítva. Közel húsz éve rendez efféle eseményeket, melyek a művészi kölcsönhatáson és nyitottságon, az egymásra reagáláson alapulnak. Bár ereje leginkább az elillanó pillanatban, a performanszjellegben rejlik, a Petőfi Irodalmi Múzeum egytermes, Versvonzatok című kiállításán most január 20-ig kimerevítve, vagyis repetitíve állandósul a művészi egymásra hatás. Gyukics az ablakpárkányból, egészen pontosan a fehérre mázolt radiátorborítás alól szólva, végtelenítve mondja a 60. születésnapjára, idén tavasszal kiadott Végigtapint című kötetben szereplő pár sorosait, melyekre kortárs képzőművészek készítettek képpé, plasztikává vagy szoborrá formált reflexiókat. Közben, a versváltásokkor, Ágoston Béla szaxofonszólamai töltik meg zenével a teret. Van tehát vers is, zene is és képzőművészet is, mégis más így, mint az Open Reading-kalamajkákon, ahol az adott pillanat és az ad hoc párbeszédek adnak improvizatív jelleget az elröppenő időnek. Itt, a PIM-ben a pillanatiság maximum annyiban jelenik meg, hogy el tudja-e kapni az ember épp azt a pár másodpercet, amikor a költő egy-egy adott kép szövegszövetét olvassa. Itt inkább hömpölygés van, hangzó és vizuális hullámzás. „Ha két vagy több művészeti ág közösen próbálkozik, az számomra mindig pozitív hatású. Kisegítik egymást, és emiatt az egyiken keresztül könnyebben meg lehet érteni a másikat - magyarázza Gyukics Gábor. – Ami a Versvonzatokban érdekes, hogy itt a képzőművész a felkért alkotó, a társművész. ­Fordítva már sokszor volt, már rengeteg festmény és szobor ihlette vers született, jó pár író és költő nyitott már meg kiállítást, de ez most más, itt vers ihlette képzőművészeti alkotások születtek. Nem tudom, mennyire konkretizál, viszont jobban láttat és felerősíti a verset. Semmiképpen nem szűkíti le a képzelőerőt, inkább duplán felerősíti.” A Görögök című vershez Félistent álmodó Verebics Katalin például oda tud bekapcsolódni, hogyan él tovább, akár egy ma már letűnt civilizáció is, a kövekben megmaradt romokon túl, magában az emberben. „Ahogy körbefalazok, motívumokkal körbeépítek egy arcot, vagy a láthatatlan belsőségeket, azzal épp olyan lenyomatokat teszek láthatóvá, mint amilyenek az anyajegyeink. Ki tudja, milyen előzmények, hány ezer év tudatba kódolt történései rejlenek bennük. A Görögök című vers azért is fogott meg, mert ez az antikvitás téma régi szenvedélyem. Rómában fél éven át csakis torzókat tanulmányoztam, később pedig, egy ottani művésztelepen Európa elrablásáról festettem egy hatalmas pannót. De mivel alapvetően soha nem a mítoszok izgatnak, hanem sokkal inkább az érdekel, mivel idézhető meg egy adott korszak szellemisége, és hogyan emelhető át az a jelenbe, hát megfestettem az eredeti mítosz ma sokkal aktuálisabb ellentettjét is: ahogy Európa tartja karjában az aprócska Zeusz-bikát."
Szerző

Petri 75 - Egy éktelenkedő élet margójára

Publikálás dátuma
2018.12.22. 12:22

Fotó: Népszava archív
Nem lett, mégsem lett belőle nemzeti költő, ami valójában sosem akart lenni, csak hát az a fránya Kossuth-díj egy röpke pillanatra, tényleg csak egyre és nagyon rövidre, az átvétel aktusára, megingatta. Vagy nem, meg azért nem ingatta, inkább csak behízelegte magát az önbecsülésébe, hogy aztán egy jól irányzott, csúcsos köpéssel kipenderíthesse onnan, és az irónia táptalaján startot véve ismét büszke aléltsággal mondhassa: „Öregkoromban Izé-díjas lettem, / ilyen megőszülten és porlepetten. / Engem is utolért a nemzeti szégyen, / jaj, mért nem mondtam, hogy én nem, én nem. / Tudniillik így bizonyos fokig / csak elzarándokoltam a Horn-fokig, / s ekképpen én is beálltam a sorba, / vagyis becsületemen esék csorba.” Akárhonnan is stíröli ezt a mostani világot, mint anno a csajokat, nyilván végtelenül elégedett, hogy a mai kultúrpolitika nemhogy Kossuth-díjra nem terjesztené elő, de egyenesen odáig merészkedik, hogy azt a Takaró Mihályt jutalmazza Németh László-díjjal, aki szerint „Magyarország szép lenne, ha Petri György nem kapott volna Kossuth-díjat”. Talán túl sokszor használta lírájában a segg szót, de nyilván az is baj volt, hogy „Undorító voltam, mint mindahányan, / egyszer a Maya télikabátzsebébe hánytam, / merthogy épp a Zeneakadémián voltunk, / és kínos lett volna, ha emberi mivoltunk / eruptíve nyilvánítja, hogy mi voltunk”. Vagy a híres Apokrif, no, az hivatalosan és intézményesítetten is leverte, illetve veri le még ma is a biztosítékot az álszenteskedők felülről tekergetett kapcsolótábláján. Hogy mer valaki leírni olyan pokolba kiáltó éktelenséget, hogy „Zakatol a szentcsalád / Isten tömi Máriát, / József nem tud elaludni, / keres valami piát”. Pia nélkül, ráadásul egy ilyen szituban, nem megy. Vagyis Petrinek nem ment. Másnak pont, hogy annyi piával nem ment volna. De ő olyan volt, mint a viccbéli rabbi, aki előtt és után szakad, de ahol ő áll, ott nem esik az eső. A felolvasóesteken úgy tudott felmenni a színpadra tajtrészegen, hogy ott aztán csontszáraznak tűnve olvasson fel, és még a kérdésekre is kásás szóképzés nélkül válaszoljon, ahogy csak a legprofibbak tudnak. Néha, az utolsó években, azért lehetett érezni némi artikulálatlanságot a beszédén, de mivel az a ritka fajta költő volt, aki fel tudta olvasni, sőt el is tudta játszani a verseit, a gesztusai, a hanghordozása és a megfelelően időzített röhögőcsöndek minden nyelvbotlását feledtették. Bárhogy is küzdött ellene (valójában mást sem akart), gondolta magát csúcsesztergályosnak, később osztályvezetőnek egy meg nem nevezhető intézményben, majd vélte úgy, hogy ő a vécésnéni Pécsett, a Dzsámi mellett, költő lett. A legnagyobbak szamizdatban érlelt ínyence, halszálkás zakóban, Ray-Ban napszemüvegben, kalapban, az öngyújtó rovátkolt csiholókorongjától bőrkeményedéses, nikotinsárga ujjakkal, söröskorsóval. Azt mondta, mikor nem ír verset, nincs. S hogy az utókornak sem üzen semmit. „Az üzenet mindig valami direkt, közvetlen tanácsot jelent, olyat meg én adni nem tudok. De egyébként is úgy gondolom, helyénvalóbb nem tolakodónak lenni üzenetek tekintetében; nem áll jól senkinek. Felejtsenek el, vagy olvassák a verseimet, a könyveimből minden kiderül.” Például, hogy volt valaha zsebes fürdőgatyája, amelyben olykor Munkás vagy Kossuth önfeledkezett, s hogy az uszodában, ahová a barátjával jártak, hasba rúgták a víz alatt az éltes jellemszínészeket a rossz alakításért, s büntetésből vízfecskendéssel kínoztak némely önhitt tenoristát. Meg hogy micsoda égbe kiáltó disznóság, hogy Petőfi sohasem látott tengert, „már ha volna értelme beleüvölteni Isten vattával bedugott fülébe”. Aztán ott van a sorokban a Sára, a Maya, no meg a Mari is. Csak a Mari, ami első hallásra olyan, mint egy japán küzdősport vagy ételspecialitás neve. „A hölgymenyétek. Feleség-féleségek. Asszonykacatok. Akik napot is éjjé feketítve, holdat kormozva nem szeretnek engem, megállás nélkül, sőt visszamenőleg, éveknek soka óta. S mint a kérdezetlen homok pereg életem el a semmibe.” Esterházy Péter mondta róla, hogy Petri Györgyön világéletében látszott, hogy halandó, de olyan régóta közel állt a halálhoz, hogy szinte megszoktuk már. Az, hogy idén, december 22-én lenne 75 éves, az elmúlt közel két, nélküle eltelt évtized távlatából is ünnepi tény. Petri különben is mindig aktuális, csak olykor-olykor némi csavarral értendőek váteszi sorai: „Újabb undokok jőnek, hol lesz már / a Petri, a Csurka, a Torgyán / egy a balreményünk még: / győz majd Viktor, aki nagyon Orbán.”
Szerző