Itt hömpölygés van

Versvonzatok – Képzőművészek Gyukics Gábor verseiről, Petőfi Irodalmi Múzeum
Az Open Reading Gyukics Gábor találmánya. Össznépi és összművészeti felolvasás zenészek, képzőművészek részvételével, amolyan örömzenélésbe oltott örömverselés, vagy épp fordítva. Közel húsz éve rendez efféle eseményeket, melyek a művészi kölcsönhatáson és nyitottságon, az egymásra reagáláson alapulnak. Bár ereje leginkább az elillanó pillanatban, a performanszjellegben rejlik, a Petőfi Irodalmi Múzeum egytermes, Versvonzatok című kiállításán most január 20-ig kimerevítve, vagyis repetitíve állandósul a művészi egymásra hatás. Gyukics az ablakpárkányból, egészen pontosan a fehérre mázolt radiátorborítás alól szólva, végtelenítve mondja a 60. születésnapjára, idén tavasszal kiadott Végigtapint című kötetben szereplő pár sorosait, melyekre kortárs képzőművészek készítettek képpé, plasztikává vagy szoborrá formált reflexiókat. Közben, a versváltásokkor, Ágoston Béla szaxofonszólamai töltik meg zenével a teret. Van tehát vers is, zene is és képzőművészet is, mégis más így, mint az Open Reading-kalamajkákon, ahol az adott pillanat és az ad hoc párbeszédek adnak improvizatív jelleget az elröppenő időnek. Itt, a PIM-ben a pillanatiság maximum annyiban jelenik meg, hogy el tudja-e kapni az ember épp azt a pár másodpercet, amikor a költő egy-egy adott kép szövegszövetét olvassa. Itt inkább hömpölygés van, hangzó és vizuális hullámzás. „Ha két vagy több művészeti ág közösen próbálkozik, az számomra mindig pozitív hatású. Kisegítik egymást, és emiatt az egyiken keresztül könnyebben meg lehet érteni a másikat - magyarázza Gyukics Gábor. – Ami a Versvonzatokban érdekes, hogy itt a képzőművész a felkért alkotó, a társművész. ­Fordítva már sokszor volt, már rengeteg festmény és szobor ihlette vers született, jó pár író és költő nyitott már meg kiállítást, de ez most más, itt vers ihlette képzőművészeti alkotások születtek. Nem tudom, mennyire konkretizál, viszont jobban láttat és felerősíti a verset. Semmiképpen nem szűkíti le a képzelőerőt, inkább duplán felerősíti.” A Görögök című vershez Félistent álmodó Verebics Katalin például oda tud bekapcsolódni, hogyan él tovább, akár egy ma már letűnt civilizáció is, a kövekben megmaradt romokon túl, magában az emberben. „Ahogy körbefalazok, motívumokkal körbeépítek egy arcot, vagy a láthatatlan belsőségeket, azzal épp olyan lenyomatokat teszek láthatóvá, mint amilyenek az anyajegyeink. Ki tudja, milyen előzmények, hány ezer év tudatba kódolt történései rejlenek bennük. A Görögök című vers azért is fogott meg, mert ez az antikvitás téma régi szenvedélyem. Rómában fél éven át csakis torzókat tanulmányoztam, később pedig, egy ottani művésztelepen Európa elrablásáról festettem egy hatalmas pannót. De mivel alapvetően soha nem a mítoszok izgatnak, hanem sokkal inkább az érdekel, mivel idézhető meg egy adott korszak szellemisége, és hogyan emelhető át az a jelenbe, hát megfestettem az eredeti mítosz ma sokkal aktuálisabb ellentettjét is: ahogy Európa tartja karjában az aprócska Zeusz-bikát."
Frissítve: 2018.12.23 12:23

Szomorú-izgulás - Grecsó Krisztián Vera című regényéről

Publikálás dátuma
2019.03.24 11:55

„Tíz éve nem tudok olyat csinálni, hogy az állami tévében csak egy mondatra méltó legyek” – nyilatkozta a Magyar Narancsnak két hete Grecsó Krisztián. Mondjuk erre akár büszke is lehetne, ez ma valójában érdemnek minősül. Ám nem kell tartania attól, hogy könyvei, írásai nem jutnak el a nagyközönséghez. A Vera című regényének Radnóti Miklós Színház-beli dupla estés bemutatója telt házas volt (gondolom, a szegedi nemkülönben), a 95 százalékban hölgyközönség már a színpadra belépésekor olyan meleg szeretettel és vastapssal fogadta az írót, ami abszolút sztár státust feltételez és mutat. Sokan pedig nem egy, hanem kettő-három-négy új kötettel a hónuk alatt távoztak a helyszínről. Erre is büszke lehet a szerző. A fogadtatás ilyen mértékű hevessége, úgy hiszem, ezúttal nemcsak a művek sorával népszerűséget kivívott írónak szólt. Hanem a súlyos betegségével, a halállal megvívó szerzőnek is. Bár a Vera kézirata már a kiadónál volt, mikor Grecsó Krisztiánt megtámadta a kór, a megjelenéséhez már hosszú távon hozzá fog tapadni ez az egyszerre fájdalmas és győzedelmes stigma. A Vera egy tízéves kislány története 1980 őszén-telén Szegeden. Valahol az Abigéllel és A Pál utcai fiúkkal közös szövegtérben – a szerzői szándék szerint. A negyedik osztályba lépő kislányra rárogy az élet: egyszerre lesz szerelmes, derül ki, hogy a szülei nem vérrokonai, összevész legjobb barátnőjével és szembesül a szűkebb-tágabb környezete, a felnőttek valóságával, mely hazug, fájdalmas és bonyolult. „A korábbi élete neki való volt, gyerekhez illő, az volt a normális, neki még nem is kellene tudnia, hogy van ilyen, hogy így is lehet élni; és ekkor megérti, hogy már sohasem lesz úgy, ahogy azelőtt, már nem lehet visszacsinálni, az, ami jó volt régen, többé nem lehet ugyanolyan, mert már nem lesz elég.” (176. o.) („[M]ár sosem lesz úgy, ahogy azelőtt” – a Vera a fejlődési regény műfaj jegyei alapján is párhuzamba állítható az Akik már nem leszünk sosem című Krusovszky-regénnyel.) Az idejekorán felnőtté válás processzusa közben a szerző hatalmas szeretettel viseltetik főszereplője iránt (aki amúgy már felnőttként ismerős lehet a Jelmezbál című regényből, ahol a szülei után nyomoz…), szinte vigyáz rá, nehogy a kelleténél jobban sérüljön. Közel van hozzá, amit az elbeszélői hangösszeolvadás is megtestesít: hiszen bár a világ a tízéves Vera szemszögétől szűkös, azért mögötte/mellette mindig ott a szerző hangtudata is – az elbeszélő „valahol félúton van kettőnk között”, mondta a bemutatón Grecsó. Mert hát valóban, a következő idézet sem lehet Veráé: „A szombat reggel olyan, mint egy magyar filmben, végtelen, soha véget nem érő pillanatok, félálomba süllyedő, ködös háztetők, az ablaküveg megolvadt és újrafagyott jégrózsái.” (227. o.) Olvasás közben engem kevésbé érdekelt – fontosságát azonban nem feledve – a szerelmi érzet vagy a barátságválság alakulása, a látószögem előterébe inkább az örökbefogadást tabusító társadalmi elvárás és a társadalmi felnőtt közeg szentesített csalásai, hazugságai álltak. Az örökbefogadással, azt hiszem, szoros összefüggésben áll a választott időpont: hogy miért pont 1980-ban történik mindez. Nos, az örökbefogadás kérdése személyes érintettség a szerző részéről – ahogy ezt a bemutatón megtudhattuk –: a feleségével kisgyereket szeretnének örökbe fogadni. Ám a jelenkori felfogással szemben a 40 évvel korábbi szemléletmód leginkább az elhallgatást szorgalmazta ennek kapcsán, így alakulhatott ki az a helyzet, hogy mindenki tudta, csak éppen az örökbefogadott nem, hogy őt nem a vér szerinti szülei nevelik. Amikor pedig bizonyos esetekben (rosszindulat, bosszú, pletyka, elszólás) ez kiderül, traumatikus helyzetet eredményez. Sok-sok kérdéssel. Olvasóként nekem például (másfelől) kérdés, hogy miért pont Szegeden történik mindez. A szerző számára ismerős ugyan a terep, de későbbről, az egyetemi éveiből. Fontos ez egyáltalán, játszódhatott volna bárhol máshol a történet? Szerintem igen, számomra nem szervesül a város funkció szempontjából a regénybe – ez nem úgy Szeged-regény. Nem egy helyen erőltetettnek érzetem a „helyrajzot”, akárcsak a kort indexáló, lépten-nyomon felcsendülő korabeli slágerek zaját, a korszak aktuális tv- és moziműsorának megidézését, az éppen átadott nagyáruház (amúgy azt 1977-ben avatták) szövegbe illesztését. Míg máskülönben meg a korabeli figurák igen életszagúak lettek, ahogy a farmerőrületre való többszöri utalás is igen pászentos. Az elbeszélés dramaturgiája, menete amúgy a jól megszokott Grecsó-féle szövegalakítás: elliptikus, körkörös (spirálos), vissza-visszahurkolódó, más szemszögből bővítő, legyen szó fejezetekről vagy az egész regényről. S ha már kihagyás: az elhallgatás, az elfojtás fojtogató, egyben melankolikus hangvétele sem ismeretlen az olvasók számára (én a Pletykaanyu óta nem is nagyon tudok vidám Grecsó-kötetet felidézni), na, nem mintha ez elvárás lenne… És persze az identitáskereső „családfakutatás” is „toposzként” köszön vissza. A kiadói mondás szerint ezzel a regénnyel Grecsó letért az eddigi nyomvonalról, most kevésbé a saját élettörténetéből, élethelyszíneiből építkezett, se Szegvár, se Békéscsaba, se Budapest – miközben látjuk: Szeged mégis. A hangvétel „szomorú-izgulása” (a regényben a szorongás), az írásmód azonban változatlan – ezért és ezzel együtt szerethető a Vera. (Magvető, 2019. 328 o.)  
Szerző

Kondor Vilmos: A haverem nélkül - exkluzív Gordon Zsigmond-novella

Publikálás dátuma
2019.03.24 11:00

Kondor Vilmos Budapest Noir-sorozatának új regénye az Ünnepi Könyvhétre jelenik meg júniusban A budapesti gengszter címmel a Libri gondozásában. Gordon Zsigmond története ezúttal a szesztilalom idején játszódik Philadelphiában. Kedvcsinálónak a szerző exkluzív, felkérésünkre írt novelláját olvashatják alább, mely 1929-be kalauzol el.
– Ez meg mit keres itt? – hajolt le a dohányzóasztal mellé a fiatal Fogerty detektív, akiről a szerkesztőségben az a mondás járta, hogy olyan tompa az agya, hogy hozzá képest a halkés japán finomacélból edzett filézőszerszám. Kiegyenesedett, és a maszatos ablak felé tartotta a kezét. – Az áldozat nem dohányzott. Sehol egy hamutálca – hümmögött, és vékony ujjai között megforgatta az öngyújtót. – Lehet, hogy tényleg volt itt még valaki, ahogy az a szomszéd állítja? – Még az is lehet – szuszogta a nyugdíj felé ballagó Archer nyomozó vörös arccal. – Hadd nézzem – lépett közelebb Gordon, akiben gyanú ébredt. – Bizony, az enyém, bocsánat, nyomozó, amikor lehajoltam, kiesett a zsebemből, és… – Hányszor mondtam magának, hogy nem tapogathat csak úgy – ingatta hatalmas fejét Archer, és Gordon egyszerűen nem értette, hogyan volt képes azt a nyakat abba az ingnyakba beleerőltetni. – Sokszor mondtam már magának, aztán mégis tapogat. A Philadelphia Inquirer tudósítói mindenhol ott vannak és mindig tapogatnak. – Mert a Daily Newséi nem? Semmihez sem nyúltam hozzá, kérdezze csak meg tőle – intett fejével Gordon a bejárati ajtónál strázsáló egyenruhás rend­őrre, aki unott hangon közölte Archer detektívvel, hogy Gordon bejött, megnézte az áldozatot, és semmihez sem nyúlt. – Tessék – mutatott Gordon a foszlott, öreg kanapéra meg az azon fekvő fiatalember holttestére. – Így találtam, eszem ágában nem volt hozzányúlni. – Még szerencse, lévén gyilkossági az ügy – pillantott rá Fogerty detektív, miközben Archer nyomozó tovább sóhajtozott: munkakedvét a hőségben nagyító alatt sem lehetett látni. – Gyilkosság? – hamuzott Gordon. – Ha engem kérdeznek, de persze nem kérdeznek, ez a szerencsétlen magával végzett. – És ez a kupleráj? A dulakodás nyomai? A vérfolt a falon? – bökött rá a jelekre Fogerty nyomozó a rendetlen helyiségben. – Ugyanakkor mindegy, legalább egy kokszossal kevesebb. – Én nem látok se külsérelmi nyomot, se gyilkos fegyvert, és persze detektív sem vagyok, de azt tudom, hogy kár Jimbóért – jegyezte meg Gordon. – Nem mintha olyan nagyot lódított volna a világ kerekén előrefele, de nála jobb burgert a környéken senki sem csinált. – Annyira nem volt jó szakács – lóbálta meg fejét ismét Archer, majd a mozdulattól úgy megtántorodott, hogy belehuppant az egyik rozzant fotelba. Az egész lakás mintha összeroskadni készült volna Jimbo súlytalan életének nyomasztó súlya alatt. Mocskos ablakok előtt a könyöklőn száraz légytetemek, a nappaliban két fotel, az egyikben Archer nyomozó, a másikban Jimbo köténye és két üres sörös­üveg, előttük dohányzóasztal, amelyen lisztszerű por fehérlett néhány apró, kihajtott papírtasak társaságában. Egy szívószál, kettétörve. Egy Jimbo, meghalva. – Sok sikert a gyilkos megtalálásához – biccentett Gordon a két rendőr felé, majd lesietett az utcára, ami valójában egy szervizút volt két háztömb között. Északnak tartva megkerülte a tömböt, és Tony Tonio kifőzdéjével szemben belépett a szemeteskukákkal és kidobott bútorokkal teli sötét sikátorba – de nem volt ott senki. Tudta, hogy nem kell soká várnia, kiállt hát a Huszadik utcára, nekitámaszkodott a falnak, elővette öngyújtóját, rágyújtott, és miközben várt, azt nézegette. Egy nagy kaliberű töltény hüvelyéből készítette hozzáértő kéz, hogy aztán lehetetlen türelemmel és szabatos ízléssel apró levelek és virágok garmadáját vésse bele. Gordon párszor látta csak, de ezer közül is megismerte volna. Tíz éve a fronton sorra készültek az ehhez hasonló öngyújtók, a katonák ugyanis mindennel igyekeztek elfoglalni magukat, amíg a németek támadására vártak, de csak kevésnek volt ilyen szépen kimunkált a díszítése, és azok közül is csak egynek volt az aljába belekarcolva az FS monogram. A meleg úgy ült rá a városra, ahogy egy migrén veszi át az uralmat az ember feje fölött, nem lehetett menekülni előle. Gordon szívta a cigarettát, és figyelte, ahogy vele szemben, az Ionic utcában Tony Tonio a kifőzde hátsó kijáratánál egy összecsukható széken ülve tanulmányozza a lóversenyeredményeket. Lassan összefolytak előtte az öltönyös férfiak és a hosszúszoknyás nők alakjai, amikor fojtó levegőben kirajzolódott egy bicegő figura alakja, amint megtorpant az étterem előtt, majd megfordul, hogy elsiessen, ám ekkor Gordon elrúgta magát a faltól. – William! – kiáltotta. Az alak mintha meg sem hallotta volna. – Tüzet akarok adni neked! – kiáltotta Gordon, mire az alak megtorpant. Gordon hallani vélte sóhajtását, és nézte, ahogy a fekete férfi átbiceg hozzá a túloldalról. – Gyere csak be, ide – mutatta Gordonnak a szemeteskukák és a kidobott bútorok rengetegét. – Hacsak nincs hideg limonádéd, akkor szó sem lehet róla. Te gyere velem, Tonynál van limonádé. – De azt te iszod, én inkább sört kérek, ha már te fizetsz. Gordon legyintett, és átmentek Tonyhoz, a pultos azonban gorombán rájuk mordult. – Itt tilos koldulni. – Mindig ez van – nézett Gordonra William, aki azonban szó nélkül lenyomta az asztal mellé, majd a pultosra förmedt: – Will velem van, de ha nem lenne, akkor sem küldheti ki. Sör és limonádé. Meg egy burger. Will beesett vállal ült, a hőség ellenére pulóvert viselt, viszonylag kevés lyukkal, arca borostás volt, mindkét szeme véreres. Gordon elővette cigarettáját, és Will felé nyújtotta, majd felkattintotta az öngyújtót. Miután mindketten kifújták az első slukkot, letette az asztal közepére a gyújtót. Egy ideig szótlanul nézték, aztán Will szólalt meg kaparós hangon. – Zig, a múlt héten adtam be jelentkezésemet a városhoz utcaseprőnek, de ha kiderül, hogy én… – Elhallgatott, mert megjelent a pultos, és a sört Will, a limonádét pedig Gordon elé tette le, aztán csak állt, kezében a hamburgerrel. Gordon intett, hogy azt is Will elé tegye, majd adott neki két egydollárost. – Mi történt? Will fogta a poharat és nagyot kortyolt belőle. Vékony nyakán le-fel ugrált az ádámcsutkája. – Tudod, veterán vagyok, és nem délen vagyunk – törölte le a habot a szájáról –, tudod, milyen nehéz, pláne, ha az ember még ugye kéreget is. – Nem tudom, de sejtem. – Olyan régóta várok erre, Zig – szívott egy erőset Will a cigarettából. – Két éve, már két éve mondják, hogy ha lesz üresedés. Hát most van, és találtam magamnak egy kiadó szobát is az Északi Tizenharmadikban. Ennyire vagyok tőle – mutatta Will remegő ujjakkal. – Én… – Mi történt, Will? – Ezt elteszem, jó? – fogta meg Will az öngyújtót, de nem vette fel. – FS – mutatta az alját. – Freddie ­Stowers volt a parancsnokom. – Melyik egységnél szolgáltál? – A Háromszázhetvenegyedik Gyalogos Hadosztályban, az Ardennekben – felelte Will, és hamuzott. – Freddie Stowersnek köszönhetem, hogy túléltem a krautokat meg azt az egészet ott, Franciaországban. – Tőle kaptad? – Amikor a második lövés leterítette, odaszaladtam hozzá, de elkéstem. Mellette hevert a sárban. – Akkor jobban vigyázhattál volna rá – nézett Gordon az öngyújtóra. – Mi történt, Will? Mit kerestél Jimbo lakásában? – Ez az enyém? – mutatott Will a burgerre. – Ki másé? Will komotósan beleharapott, felkapott pár darab sült krumplit, azt is elrágta. – Ha a rendőrség… Nekem végem, soha nem leszek utcaseprő, jó, ha nem sittelnek le, Zig. Gordon várt. – Jimbo felhívott magához, hogy segítsek neki – kezdte Will. – Mindig ott vagyok az étteremnél, tudod, söprök meg hagymát aprítok, mert azt senki sem bírja, csak én, egyszerre két-három kilót is felkockázok, szóval mondta, hogy este menjek fel hozzá, és amikor ajtót nyitott, én már akkor láttam, hogy nagyot szippantott, mert gyanakodott, tudod, résnyire nyitotta az ajtót, meglátott, berántott a lakásba, és mondta, hogy hallotta, hogy jönnek a járőrök razziázni, és vigyem el azt a kis csomagot, mire mondtam, hogy nem viszem én azt sehova, erre megkérdezte, hogy… – harapott még egyet – …hogy kérek-e, mire mondtam, hogy nem élek én azzal, ami a gránátnyomások után maradt a fejemben, arra vigyáznom kell, erre leült, és megint szívott a fehér porból, és akkor kijött a vécéről a Ken, a Bublowsky, tudod – nézett Gordonra, aki nem tudta, de intett, hogy folytassa –, Ken a haverem, én meg mondtam, hogy nem viszem el a csomagját, mert ha megfognak, akkor Georgiában töröm a követ, amíg el nem földelnek, mire a Ken is kért, hogy segítsek, de az ő szeme se volt tiszta, meg a feje se, és akkor megszólaltak a szirénák, mire Jimbo felpattant, és a falhoz kent, hogy még a fejem is vérzett, hogy én hívtam rá a zsarukat, a torkomnál fogva tartott, szerintem a gyújtóm is akkor esett ki a zsebemből, aztán a Ken szólt neki, hogy meg ne öljön már, mire eleresztett, én meg leestem, és akkor Jimbo fogta a kis csomagot, kinyitotta, a kis tasakok összevissza repkedtek, mondtam neki, hogy lehúzom a vécén, de ő az asztalra szórta a port, és csak szívta, szívta fel, a Ken meg segített neki, őrültek voltak, felszívták a csíkokat, és akkor elhallgattak a szirénák, mire ezek úgy néztek rám, mint valami démonra, és – harapott újabbat – akkor valaki dörömbölni kezdett lenn az ajtón, a bejáratin, odamentem az ablakhoz, egy nő volt a gyerekével, mondtam is a Kennek, hogy nem kell félni, de mire megfordultam, Jimbo már feküdt a kanapén, a Ken meg a mellkasát püfölte az öklével, mire odamentem hozzá, a hóna alá nyúltam, és gyorsan hazatámogattam, nem lakik messze, neki még van lakása, itt, a Huszonegyedik utcában, aztán teleeresztettem a kádat hideg vízzel, beleraktam, és hajnalig ott ültem mellette, hogy nehogy meghaljon már nekem, mert mi lesz velem a haverem nélkül, és nem halt meg, kiszedtem a kádból, ágyba raktam, és mondtam, hogy hozok neki valami gyógyszert, de nem tudom, milyet, Zig, ilyenkor milyen pirulát ad az ember? Gordon nézte a gyöngyöző poharat maga előtt, félig volt még limonádéval. Felhajtotta, aztán Willre nézett: – Nem tudom, de ha bemész a patikába a Sansom utcában, és Maggie-t kéred, ő mindenre tud valami gyógyírt. És vigyázz jobban a gyújtódra.
Frissítve: 2019.03.24 11:00