Itt hömpölygés van

Versvonzatok – Képzőművészek Gyukics Gábor verseiről, Petőfi Irodalmi Múzeum
Az Open Reading Gyukics Gábor találmánya. Össznépi és összművészeti felolvasás zenészek, képzőművészek részvételével, amolyan örömzenélésbe oltott örömverselés, vagy épp fordítva. Közel húsz éve rendez efféle eseményeket, melyek a művészi kölcsönhatáson és nyitottságon, az egymásra reagáláson alapulnak. Bár ereje leginkább az elillanó pillanatban, a performanszjellegben rejlik, a Petőfi Irodalmi Múzeum egytermes, Versvonzatok című kiállításán most január 20-ig kimerevítve, vagyis repetitíve állandósul a művészi egymásra hatás. Gyukics az ablakpárkányból, egészen pontosan a fehérre mázolt radiátorborítás alól szólva, végtelenítve mondja a 60. születésnapjára, idén tavasszal kiadott Végigtapint című kötetben szereplő pár sorosait, melyekre kortárs képzőművészek készítettek képpé, plasztikává vagy szoborrá formált reflexiókat. Közben, a versváltásokkor, Ágoston Béla szaxofonszólamai töltik meg zenével a teret. Van tehát vers is, zene is és képzőművészet is, mégis más így, mint az Open Reading-kalamajkákon, ahol az adott pillanat és az ad hoc párbeszédek adnak improvizatív jelleget az elröppenő időnek. Itt, a PIM-ben a pillanatiság maximum annyiban jelenik meg, hogy el tudja-e kapni az ember épp azt a pár másodpercet, amikor a költő egy-egy adott kép szövegszövetét olvassa. Itt inkább hömpölygés van, hangzó és vizuális hullámzás. „Ha két vagy több művészeti ág közösen próbálkozik, az számomra mindig pozitív hatású. Kisegítik egymást, és emiatt az egyiken keresztül könnyebben meg lehet érteni a másikat - magyarázza Gyukics Gábor. – Ami a Versvonzatokban érdekes, hogy itt a képzőművész a felkért alkotó, a társművész. ­Fordítva már sokszor volt, már rengeteg festmény és szobor ihlette vers született, jó pár író és költő nyitott már meg kiállítást, de ez most más, itt vers ihlette képzőművészeti alkotások születtek. Nem tudom, mennyire konkretizál, viszont jobban láttat és felerősíti a verset. Semmiképpen nem szűkíti le a képzelőerőt, inkább duplán felerősíti.” A Görögök című vershez Félistent álmodó Verebics Katalin például oda tud bekapcsolódni, hogyan él tovább, akár egy ma már letűnt civilizáció is, a kövekben megmaradt romokon túl, magában az emberben. „Ahogy körbefalazok, motívumokkal körbeépítek egy arcot, vagy a láthatatlan belsőségeket, azzal épp olyan lenyomatokat teszek láthatóvá, mint amilyenek az anyajegyeink. Ki tudja, milyen előzmények, hány ezer év tudatba kódolt történései rejlenek bennük. A Görögök című vers azért is fogott meg, mert ez az antikvitás téma régi szenvedélyem. Rómában fél éven át csakis torzókat tanulmányoztam, később pedig, egy ottani művésztelepen Európa elrablásáról festettem egy hatalmas pannót. De mivel alapvetően soha nem a mítoszok izgatnak, hanem sokkal inkább az érdekel, mivel idézhető meg egy adott korszak szellemisége, és hogyan emelhető át az a jelenbe, hát megfestettem az eredeti mítosz ma sokkal aktuálisabb ellentettjét is: ahogy Európa tartja karjában az aprócska Zeusz-bikát."
Szerző

Petri 75 - Egy éktelenkedő élet margójára

Publikálás dátuma
2018.12.22. 12:22

Fotó: Népszava archív
Nem lett, mégsem lett belőle nemzeti költő, ami valójában sosem akart lenni, csak hát az a fránya Kossuth-díj egy röpke pillanatra, tényleg csak egyre és nagyon rövidre, az átvétel aktusára, megingatta. Vagy nem, meg azért nem ingatta, inkább csak behízelegte magát az önbecsülésébe, hogy aztán egy jól irányzott, csúcsos köpéssel kipenderíthesse onnan, és az irónia táptalaján startot véve ismét büszke aléltsággal mondhassa: „Öregkoromban Izé-díjas lettem, / ilyen megőszülten és porlepetten. / Engem is utolért a nemzeti szégyen, / jaj, mért nem mondtam, hogy én nem, én nem. / Tudniillik így bizonyos fokig / csak elzarándokoltam a Horn-fokig, / s ekképpen én is beálltam a sorba, / vagyis becsületemen esék csorba.” Akárhonnan is stíröli ezt a mostani világot, mint anno a csajokat, nyilván végtelenül elégedett, hogy a mai kultúrpolitika nemhogy Kossuth-díjra nem terjesztené elő, de egyenesen odáig merészkedik, hogy azt a Takaró Mihályt jutalmazza Németh László-díjjal, aki szerint „Magyarország szép lenne, ha Petri György nem kapott volna Kossuth-díjat”. Talán túl sokszor használta lírájában a segg szót, de nyilván az is baj volt, hogy „Undorító voltam, mint mindahányan, / egyszer a Maya télikabátzsebébe hánytam, / merthogy épp a Zeneakadémián voltunk, / és kínos lett volna, ha emberi mivoltunk / eruptíve nyilvánítja, hogy mi voltunk”. Vagy a híres Apokrif, no, az hivatalosan és intézményesítetten is leverte, illetve veri le még ma is a biztosítékot az álszenteskedők felülről tekergetett kapcsolótábláján. Hogy mer valaki leírni olyan pokolba kiáltó éktelenséget, hogy „Zakatol a szentcsalád / Isten tömi Máriát, / József nem tud elaludni, / keres valami piát”. Pia nélkül, ráadásul egy ilyen szituban, nem megy. Vagyis Petrinek nem ment. Másnak pont, hogy annyi piával nem ment volna. De ő olyan volt, mint a viccbéli rabbi, aki előtt és után szakad, de ahol ő áll, ott nem esik az eső. A felolvasóesteken úgy tudott felmenni a színpadra tajtrészegen, hogy ott aztán csontszáraznak tűnve olvasson fel, és még a kérdésekre is kásás szóképzés nélkül válaszoljon, ahogy csak a legprofibbak tudnak. Néha, az utolsó években, azért lehetett érezni némi artikulálatlanságot a beszédén, de mivel az a ritka fajta költő volt, aki fel tudta olvasni, sőt el is tudta játszani a verseit, a gesztusai, a hanghordozása és a megfelelően időzített röhögőcsöndek minden nyelvbotlását feledtették. Bárhogy is küzdött ellene (valójában mást sem akart), gondolta magát csúcsesztergályosnak, később osztályvezetőnek egy meg nem nevezhető intézményben, majd vélte úgy, hogy ő a vécésnéni Pécsett, a Dzsámi mellett, költő lett. A legnagyobbak szamizdatban érlelt ínyence, halszálkás zakóban, Ray-Ban napszemüvegben, kalapban, az öngyújtó rovátkolt csiholókorongjától bőrkeményedéses, nikotinsárga ujjakkal, söröskorsóval. Azt mondta, mikor nem ír verset, nincs. S hogy az utókornak sem üzen semmit. „Az üzenet mindig valami direkt, közvetlen tanácsot jelent, olyat meg én adni nem tudok. De egyébként is úgy gondolom, helyénvalóbb nem tolakodónak lenni üzenetek tekintetében; nem áll jól senkinek. Felejtsenek el, vagy olvassák a verseimet, a könyveimből minden kiderül.” Például, hogy volt valaha zsebes fürdőgatyája, amelyben olykor Munkás vagy Kossuth önfeledkezett, s hogy az uszodában, ahová a barátjával jártak, hasba rúgták a víz alatt az éltes jellemszínészeket a rossz alakításért, s büntetésből vízfecskendéssel kínoztak némely önhitt tenoristát. Meg hogy micsoda égbe kiáltó disznóság, hogy Petőfi sohasem látott tengert, „már ha volna értelme beleüvölteni Isten vattával bedugott fülébe”. Aztán ott van a sorokban a Sára, a Maya, no meg a Mari is. Csak a Mari, ami első hallásra olyan, mint egy japán küzdősport vagy ételspecialitás neve. „A hölgymenyétek. Feleség-féleségek. Asszonykacatok. Akik napot is éjjé feketítve, holdat kormozva nem szeretnek engem, megállás nélkül, sőt visszamenőleg, éveknek soka óta. S mint a kérdezetlen homok pereg életem el a semmibe.” Esterházy Péter mondta róla, hogy Petri Györgyön világéletében látszott, hogy halandó, de olyan régóta közel állt a halálhoz, hogy szinte megszoktuk már. Az, hogy idén, december 22-én lenne 75 éves, az elmúlt közel két, nélküle eltelt évtized távlatából is ünnepi tény. Petri különben is mindig aktuális, csak olykor-olykor némi csavarral értendőek váteszi sorai: „Újabb undokok jőnek, hol lesz már / a Petri, a Csurka, a Torgyán / egy a balreményünk még: / győz majd Viktor, aki nagyon Orbán.”
Szerző

Cserna-Szabó András: Szuterén

A férfi előbújik ágyából. Inkább a vackából. Koszos ágynemű, ruhában feküdt le. Belecsulázik az ágy melletti köpőcsészébe. Amúgy sem rózsás a kedve, de a köpőcsészéről eszébe jut az az éjszaka, mikor elvitték a nyilasok. Azóta sántít a jobb lábára. Két nap után elengedték. De előbb még kiitatták vele a köpőcsészét. Rágyújt egy cigarettára. Kibotorkál a konyhába, kávét főz. Kurva hideg van, állapítja meg köhögve. Valahonnét lassan kéne szerválni egy karácsonyfát, gondolja, miközben a pótkávét issza. Aztán ennivaló után kutat a spájzban. Csak egy penészes, száraz kenyérvéget talál meg egy vékony szelet szalonnát, de az meg avas. Nem baj, jó lesz. Volt, amikor ennyi se volt. Megettük a pincében a patkányokat, emlékszik a férfi. Megnyúztuk és megsütöttük a kályhán. Nem is volt rossz. Kicsit édes a húsa, de sóval rendbe lehet hozni. Persze akkor só se volt. Semmi se volt. A háborút kivéve. Az volt. Nem is akármilyen. A serclit kis vízbe áztatja, úgy talán meg lehet még enni. Rágyújt megint. Kóvályog a fáradtságtól. Már megint nem aludt szemhunyásnyit se. Hatszor kopogtak az éjjel. Vagy hétszer. És ő mind a hétszer azt hitte, érte jöttek. És viszik a fekete autóval. Ezek már nem nyilasok, de sok különbség nincsen. Ugyanott laknak, az Andrássy úton. Csak most Sztálin útnak hívják. Hogy basznák meg az öreganyjukat. Egy péktől hallotta, hogy a pincék és a smasszerok is ugyanazok. A módszerek se változtak sokat. A péknek az ágy szélére kellett tennie a heréit, aztán rácsaptak gumibottal. De él. Ez a lényeg. Élünk, mondja a férfi, és köp egyet, ezúttal a konyhakőre. Kinéz a szuterén ablakán, ócska cipőket lát az ablakból. Legszívesebben kiüvöltene, hogy ti nyomorult patkányok, hát jertek be hozzám! Suszter vagyok, rendbe hozom a lábbeliteket! Nem szégyellitek magatokat? Ilyen koszlott, szakadt cipőben mentek munkába? Én meg éhen is dögölhetek! Mert ide nem jön senki. A suszter arra gondol, nem kellett volna átköltöznie Zuglóból a hatodik kerületbe. Milyen jó kis helye volt ott neki. Két szoba és a műhely. Nem vizes szuterén, hanem magasföldszint. Csak úgy ömlöttek a kuncsaftok. De átengedte a lakást a lányának meg a férjének. A lánya nemsokára megint szülni fog. A veje szintén suszter. Jó lesz ott nekik. Neki is jó volt. Huszonhat évet lakott ott. Na jó, nem volt mindig jó ott sem. Például amikor az oroszok megerőszakolták az asszonyt. Meg amikor jött a postás, és hozta a levelet, hogy a fia elesett a fronton. De amúgy jó volt. Közel volt a Liget. A ház mögött volt egy kis kert, megtermett ez-az, még tyúkok is voltak. Minden reggel tojásrántottát reggeliztünk, nem ilyen szar avas szalonnát. Délelőtt besütött a nap a műhelybe. Langyos napsütésben javítottam a cipőket. Volt egy kisvendéglő a sarkon. Oda jártunk vasárnaponként, minden vasárnap délben. Birkapörköltet ettem, utána ittam két korsó csapolt sört. Télen-nyáron. Aztán jött a háború. Hogy basznák meg a háborújukat. A suszter kiveszi a vízből a kenyeret, nyammogni kezdi. A szalonnát csak szopogatja mellé. Kővé száradt a szalonna, a suszternek meg alig van már foga. Ki is húztak párat, hármat meg a nyilasoknál hagyott. Fáradt, egész éjjel nem aludt, hatszor kopogtak. Vagy hétszer. A konyhai széken hátradől. Kicsit elszundít. Kopogtatásra ébred. Felriad. Megörül. Talán kuncsaft. Hozza a cipőjét. És aztán fizet. Vagy legalább ad három tojást. Vagy némi zsírt. Kisántít az ajtóhoz. Kinyitja az ajtót. A félhomályos folyosón bajszos férfi áll. Kabátja, kalapja tiszta hó. Irmát keresem. Rohadjál meg, nincs Irma, mondja a suszter, és becsapja az ajtót. Később a spájzban kotorászik. Talál valami pálinkát. Szar, büdös pálinka, sose látott gyümölcsöt. De most jó lesz, gondolja a suszter. Megissza. Valami rossz deszkát keres, de nem talál. Végül egy ócska fatálcára lel. Aztán festéket vesz elő. Vörös festéket. Ez jó lesz, morogja. A betűket gonddal formálja. Ez majd megoldja a helyzetet. Mert ezt a helyzetet végre meg kell oldani. Ezt az áldatlan állapotot. Ez így nem mehet tovább. Két hete nem aludtam ezektől a rohadékoktól. Kész a tábla. Szöget keres. Kinyitja az ajtót. Az ajtó külső oldalára felszögeli a táblát.