család;melegek;

2018-12-24 12:21:00

Mint apa anyának

Három hete voltak hetvenhét hónaposak. Egy piros szív került a közösségi oldalon megosztott posztjukhoz. Együtt örült velük a család, a baráti kör, a szomszédok, ahová olykor frissen sütött kenyérrel érkeznek. Az állam viszont megtagadja, sőt alkotmánysértéssel vádolja őket. Szerinte a család alapja a házasság, azé meg a férfi-nő kapcsolat. Péter és Dávid viszont ezzel nem tud szolgálni. De családnak tartják magukat, gyűrűt hordanak, házasságot terveznek és gyermekvállalást, ha oda tudják magukat szentelni ennek teljesen.

Vidéken nőttek fel mindketten, messze egymástól, egy dél-dunántúli és egy észak-magyarországi kisvárosban. A tavaly karácsonyi túrájukban benne volt vagy ezer kilométer a fővárosi otthonuk és a szüleik között, miközben útba ejtették egy ismert színházrendező kevésbé ismert faluját is. És ezen a ponton a heteró szerzőnek coming outolnia kell: nem tud a párról és kapcsolataikról minden részletre kiterjedő leírást adni. Talán erősítené a sztorit, hogy egy (és nem csak egy) kiváló művész barátságát bírják, másrészt viszont így a lényegen maradhat a figyelem fókusza: Magyarországnak nem erőssége az elfogadás. A demokratikus szokásjogot felülíró önkényes alkotmányozás úgy rögzíti, amit a hatalom gondol az országról, hogy miközben előírja a szerinte jó megoldásokat, azonközben minden mást lesajnál. Egyszülős családot, mozaikcsaládot, nem beszélve az azonos neműek kapcsolatáról. Amit a közgondolkodás „jobb” esetben elutasít, rosszabb esetben megtorol.

Péter hat és fél éve mélyponton volt, s amikor kikerült egy sportszövetségből, kisebb és nagyobb ­összegekkel tartozott a barátainak. Elhagyta és nem szerette, de a barátok szurkolása mellett összeszedte magát. Megismerte Dávidot, összejöttek. Pedig jószerével semmiben sem hasonlítanak egymásra. Péter 48 és a művészvilágban dolgozik, ­Dávid 32 éves és közgazdász egy ­multinál. Áramot ad el – a párja ­ennyit ért a tőzsdei excel-táblákból. Péter robbanékony, Dávid megfontolt. Mégis jól megvannak, szeretik és tisztelik egymást. A hetvenhét hónap alatt jó, ha háromszor különböztek ­össze. Egyszer Péter hullafáradtan ért haza a munkából a hetek óta tartó ­házfelújítás felfordulásába, és Dávid rossz pillanatban vezette elő a ­lépcsőtartóváz problematikáját. „Annyit mondtam, na, ebből elég volt”, emlékszik Péter. „Nem csak ennyit mondtál”, teszi hozzá Dávid.

Grétának hívták az alibicsajt. Ő volt az, aki eljátszotta Dávid barátnőjét a középiskolában. Még együtt is zuhanyoztak néha, meséli a fiatalember, amire élete párja abbahagyja a zöldborsófőzelék kanalazását: „erről még beszélünk otthon, kicsim”, mosolyog. Dávid egyértelmű döntésének az elfogadása nem ment minden gond nélkül. Tizenhét évesen állt az édesanyja elé, hogy elmondja, amit valószínűleg soha nem akart hallani: sosem lesz unokája. Neki, és az akkoriban még egy baptista gyülekezethez tartozó nővérének eltartott egy ideig, amire feldolgozta ezt. Az édesapja és a hetvenéves nagymamája kimaradt a beavatásból, nem akarták felzaklatni őket. Péter az elbeszélésekben csak Petra volt, fizikai valójában pedig sokáig jó barátként, autós sofőrszolgálatként ült a karácsonyi asztalnál. Az ő édesapja sem volt egyszerű eset, nem fogadta jól fia választását. Mígnem kapott egy stroke-ot, és a betegség elgondolkoztatta. Az élet elillan, nincs idő az eltaszításra. Péter édesapja ma már jobban kijön Dáviddal, mint a fiával. „Dávid türelmes”, magyarázza ennek okát Péter, s hozzáteszi, tavaly Londonba utaztak hárman, és ez az akkor 75 éves édesapja szülinapi ötlete volt.

A munkahelyi coming out Dávidnak volt nehezebb. Reálkörnyezetben dolgozik, és tartott néhány kollégájának a reakciójától, de a félelme indokolatlan volt. A munkatársai nemhogy nem utasították el, de a cég még Dávidék hegymegi jótékonysági gyűjtése mellé is rendszeresen odaáll. Nemrég jártak a kis borsodi faluban, kisteherautóval vittek mindenféle földi jót széles körű felajánlásból a rászorulóknak.

Péter és Dávid az ismeretlenek nyilvánossága előtt nem vállalja föl a többségtől eltérő választását. Nem járnak kézen fogva, nem adják jelét a kapcsolatuknak. Magyarországon, és persze nem csak itt, ez meggondolatlanság lenne. De az elfogadóbb Egyesült Államokban is visszafogottak voltak, amikor a nyáron Dávid hivatalos elfoglaltsága miatt tizenhét napot ott töltöttek. Los Angeles és vidéke lenyűgözte őket. „A bérelt autó leadása annyi ideig tartott, ameddig kivettük a csomagjainkat”, meséli Péter. „Soha senki nem dudált ránk, majd’ mindenhol tudtunk parkolni, a négy stoptáblával jelzett kereszteződésekben egyszer sem volt kérdés, ki az első, és a második sem tolakodott soha. Ez az ország működik. Talán azért, mert sokan vannak, és rájöttek, hogy egyszerűbb együttműködniük, mintha gyilkolnák egymást.”

Zöldkártya-lottóznak. S bár ily módon kicsi az esélyük, elindult bennük a kivándorlás gondolata.

Szeretnének egy szabadabb országban élni. „Élni és élni hagyni, azt hiszem, ez a titok”, mondja Péter. „Mi, magyarok mind a másikkal foglalkozunk, és nem magunkkal. Miért van neki, miért van neki több, miért van egyáltalán? Akadályozzuk, gátoljuk, visszahúzzuk egymást ahelyett, hogy együttműködnénk.” De a gyermekvállalás is könnyebb lenne az Egyesült Államokban. Tervezik ezt, de csak akkor, ha elég időt tudnak erre szentelni. Ma még annyit dolgoznak, hogy este örülnek, hogy élnek. Három macska és két kutya: a felelősségük egyelőre a népes állatseregletre tud kiterjedni, de arra kiterjed. És ez sem kevés. „Mi az egészséges egy gyermek fejlődése szempontjából?” – ismétli a magyar közgondolkodást idéző kérdésemet Péter. „Sok hagyományos férfi-nő kapcsolatban vállalnak felelőtlenül gyereket, akik nem kapnak elég figyelmet, törődést. A pszichés fejlődésük szerintünk ettől függ, és az őszinteségtől. A barátaink sem hazudnak rólunk a gyerekeiknek, hanem azt mondják, Péter olyan Dávidnak, mint apa anyának.” Minden családi döntés – árulják el a jó kapcsolat titkát, és a sok beszélgetés. „Csak ne meccs közben legyen”, teszi hozzá nevetve Péter.

Nyáron egy amerikai kápolna mellett mentek el, amikor Péter megkérte Dávid kezét. Ő a felelős döntéshez gondolkodási időt kért, de a válasz, ahogy látom, nem kérdés.

Legyetek boldogok, fiúk, és ha utónévszótárra van szükségetek, szívesen kölcsönadom.