Mint apa anyának

Publikálás dátuma
2018.12.24 12:21
KÉPÜNK ILLUSZTRÁCIÓ
Fotó: Shutterstock/
Három hete voltak hetvenhét hónaposak. Egy piros szív került a közösségi oldalon megosztott posztjukhoz. Együtt örült velük a család, a baráti kör, a szomszédok, ahová olykor frissen sütött kenyérrel érkeznek. Az állam viszont megtagadja, sőt alkotmánysértéssel vádolja őket. Szerinte a család alapja a házasság, azé meg a férfi-nő kapcsolat. Péter és Dávid viszont ezzel nem tud szolgálni. De családnak tartják magukat, gyűrűt hordanak, házasságot terveznek és gyermekvállalást, ha oda tudják magukat szentelni ennek teljesen.
Vidéken nőttek fel mindketten, messze egymástól, egy dél-dunántúli és egy észak-magyarországi kisvárosban. A tavaly karácsonyi túrájukban benne volt vagy ezer kilométer a fővárosi otthonuk és a szüleik között, miközben útba ejtették egy ismert színházrendező kevésbé ismert faluját is. És ezen a ponton a heteró szerzőnek coming outolnia kell: nem tud a párról és kapcsolataikról minden részletre kiterjedő leírást adni. Talán erősítené a sztorit, hogy egy (és nem csak egy) kiváló művész barátságát bírják, másrészt viszont így a lényegen maradhat a figyelem fókusza: Magyarországnak nem erőssége az elfogadás. A demokratikus szokásjogot felülíró önkényes alkotmányozás úgy rögzíti, amit a hatalom gondol az országról, hogy miközben előírja a szerinte jó megoldásokat, azonközben minden mást lesajnál. Egyszülős családot, mozaikcsaládot, nem beszélve az azonos neműek kapcsolatáról. Amit a közgondolkodás „jobb” esetben elutasít, rosszabb esetben megtorol. Péter hat és fél éve mélyponton volt, s amikor kikerült egy sportszövetségből, kisebb és nagyobb ­összegekkel tartozott a barátainak. Elhagyta és nem szerette, de a barátok szurkolása mellett összeszedte magát. Megismerte Dávidot, összejöttek. Pedig jószerével semmiben sem hasonlítanak egymásra. Péter 48 és a művészvilágban dolgozik, ­Dávid 32 éves és közgazdász egy ­multinál. Áramot ad el – a párja ­ennyit ért a tőzsdei excel-táblákból. Péter robbanékony, Dávid megfontolt. Mégis jól megvannak, szeretik és tisztelik egymást. A hetvenhét hónap alatt jó, ha háromszor különböztek ­össze. Egyszer Péter hullafáradtan ért haza a munkából a hetek óta tartó ­házfelújítás felfordulásába, és Dávid rossz pillanatban vezette elő a ­lépcsőtartóváz problematikáját. „Annyit mondtam, na, ebből elég volt”, emlékszik Péter. „Nem csak ennyit mondtál”, teszi hozzá Dávid. Grétának hívták az alibicsajt. Ő volt az, aki eljátszotta Dávid barátnőjét a középiskolában. Még együtt is zuhanyoztak néha, meséli a fiatalember, amire élete párja abbahagyja a zöldborsófőzelék kanalazását: „erről még beszélünk otthon, kicsim”, mosolyog. Dávid egyértelmű döntésének az elfogadása nem ment minden gond nélkül. Tizenhét évesen állt az édesanyja elé, hogy elmondja, amit valószínűleg soha nem akart hallani: sosem lesz unokája. Neki, és az akkoriban még egy baptista gyülekezethez tartozó nővérének eltartott egy ideig, amire feldolgozta ezt. Az édesapja és a hetvenéves nagymamája kimaradt a beavatásból, nem akarták felzaklatni őket. Péter az elbeszélésekben csak Petra volt, fizikai valójában pedig sokáig jó barátként, autós sofőrszolgálatként ült a karácsonyi asztalnál. Az ő édesapja sem volt egyszerű eset, nem fogadta jól fia választását. Mígnem kapott egy stroke-ot, és a betegség elgondolkoztatta. Az élet elillan, nincs idő az eltaszításra. Péter édesapja ma már jobban kijön Dáviddal, mint a fiával. „Dávid türelmes”, magyarázza ennek okát Péter, s hozzáteszi, tavaly Londonba utaztak hárman, és ez az akkor 75 éves édesapja szülinapi ötlete volt. A munkahelyi coming out Dávidnak volt nehezebb. Reálkörnyezetben dolgozik, és tartott néhány kollégájának a reakciójától, de a félelme indokolatlan volt. A munkatársai nemhogy nem utasították el, de a cég még Dávidék hegymegi jótékonysági gyűjtése mellé is rendszeresen odaáll. Nemrég jártak a kis borsodi faluban, kisteherautóval vittek mindenféle földi jót széles körű felajánlásból a rászorulóknak. Péter és Dávid az ismeretlenek nyilvánossága előtt nem vállalja föl a többségtől eltérő választását. Nem járnak kézen fogva, nem adják jelét a kapcsolatuknak. Magyarországon, és persze nem csak itt, ez meggondolatlanság lenne. De az elfogadóbb Egyesült Államokban is visszafogottak voltak, amikor a nyáron Dávid hivatalos elfoglaltsága miatt tizenhét napot ott töltöttek. Los Angeles és vidéke lenyűgözte őket. „A bérelt autó leadása annyi ideig tartott, ameddig kivettük a csomagjainkat”, meséli Péter. „Soha senki nem dudált ránk, majd’ mindenhol tudtunk parkolni, a négy stoptáblával jelzett kereszteződésekben egyszer sem volt kérdés, ki az első, és a második sem tolakodott soha. Ez az ország működik. Talán azért, mert sokan vannak, és rájöttek, hogy egyszerűbb együttműködniük, mintha gyilkolnák egymást.” Zöldkártya-lottóznak. S bár ily módon kicsi az esélyük, elindult bennük a kivándorlás gondolata. Szeretnének egy szabadabb országban élni. „Élni és élni hagyni, azt hiszem, ez a titok”, mondja Péter. „Mi, magyarok mind a másikkal foglalkozunk, és nem magunkkal. Miért van neki, miért van neki több, miért van egyáltalán? Akadályozzuk, gátoljuk, visszahúzzuk egymást ahelyett, hogy együttműködnénk.” De a gyermekvállalás is könnyebb lenne az Egyesült Államokban. Tervezik ezt, de csak akkor, ha elég időt tudnak erre szentelni. Ma még annyit dolgoznak, hogy este örülnek, hogy élnek. Három macska és két kutya: a felelősségük egyelőre a népes állatseregletre tud kiterjedni, de arra kiterjed. És ez sem kevés. „Mi az egészséges egy gyermek fejlődése szempontjából?” – ismétli a magyar közgondolkodást idéző kérdésemet Péter. „Sok hagyományos férfi-nő kapcsolatban vállalnak felelőtlenül gyereket, akik nem kapnak elég figyelmet, törődést. A pszichés fejlődésük szerintünk ettől függ, és az őszinteségtől. A barátaink sem hazudnak rólunk a gyerekeiknek, hanem azt mondják, Péter olyan Dávidnak, mint apa anyának.” Minden családi döntés – árulják el a jó kapcsolat titkát, és a sok beszélgetés. „Csak ne meccs közben legyen”, teszi hozzá nevetve Péter. Nyáron egy amerikai kápolna mellett mentek el, amikor Péter megkérte Dávid kezét. Ő a felelős döntéshez gondolkodási időt kért, de a válasz, ahogy látom, nem kérdés. Legyetek boldogok, fiúk, és ha utónévszótárra van szükségetek, szívesen kölcsönadom.

A meleg, a vak, a muszlim és a nő

A hazug, álszent, politikaitőke-kovács és – bizony – alaptörvény-ellenes migránshisztéria időszakában Kanada számunkra távoli bolygó, de azért érdemes kicsit odavetni a tekintetünket. Justin Trudeau miniszterelnök kormányára, amelyben egy nyíltan meleg miniszter mellett három bevándorló vagy menekült, két szikh és egy muszlim, legalább két ateista és egy vak népszolga dolgozik. És minden második kormánytag nő. Még nézni is jó őket. A magyar kormány egy női miniszterrel dolgozik, ő is tárca nélküli, bár ötmilliót keres. Meleg kormánytagról nincs tudomásunk. A tavalyi GDP-adatok alapján Kanadának éppen háromszor több az egy főre jutó bruttó hazai terméke, mint Magyarországnak. Persze ne legyünk igazságtalanok, nem tudjuk, mennyi köze van ehhez a nemi identitásnak. A megmaradt magyar gender szakokon egyebek között ezt is kutatják a magyar állam rövidlátó és populista rosszallása mellett. Egyszer majd Mária országa, mi, magyarok is megérdemlünk egy, a kanadaihoz hasonló kormányt, amely nem zárja magára a történelem ezeréves, dohos ajtaját. A 46 éves Justin Trudeau egyébként liberális és katolikus. És ez is mélyen természetes.

2018.12.24 12:21
Frissítve: 2018.12.24 12:21

Irodalom és önismeret: így láthatunk rá magunkra jobban

Publikálás dátuma
2019.01.14 12:00
Arra a kérdésre, hogy beleférhet-e a fantasztikus mű mint kötelező a magyar irodalom órákon, avagy elemezhetik-e a gyerekek Harr
Fotó: /
Állítólag, akik sokat olvasnak, kedvesebben fordulnak mások felé, mint azok, akik tévénézéssel töltik az idejüket. Matuska Mircsi coach, civilben könyvmoly a könyveknek ezt a személyiségformáló, áldásos hatását használva és kihasználva tart önismereti alkalmakat.
Harry Potter-rajongó? – Abszolút. Épp most osztottam meg én is azt a tanulmányt, mely szerint, aki gyerekkorában olvasta a Harry Pottert, az mérhetően empatikusabb felnőtt lesz annál, aki nem ismeri a varázslótanonc történetét. Kevés az olyan ember, akihez annyira közel éreznénk magunkat, mint egy főhőshöz, akivel lapról lapra olvadunk eggyé. Nyilván az olvasóra is hat Harry személyisége, aki, mivel nem a varázslóvilág szabályai és evidenciái alapján szocializálódott, a társadalom elnyomottabb rétegeivel, például a megvetéssel és félelemmel kezelt vérfarkasokkal is megbecsüléssel bánik. Sokszor ez a hozzáállás menti meg őt, amikor szorult helyzetbe kerül – valaki a segítségére siet, aki iránt korábban elfogadást és szeretetet mutatott. – Így zajlik egy irodalommal megspékelt önismereti tréning is? Azonosulunk a főhőssel, és megnézzük, adott, a saját problémáinkhoz így vagy úgy hasonlító szituációban ő hogyan reagál? – Nem, ez azért ennél bonyolultabb. Minden alkalomnak van egy témája, mindig ehhez választok részleteket a felhasznált műből. A helyszínen nem nagyon olvasunk, illetve, mivel bizonyos kiemelt részekhez kötöm a feladatokat, azokat – egy bekezdést, odatartozó mondatot – én magam felolvasom, hogy a résztvevők hangulatba kerüljenek. A Harry Pottert például házbeosztással kezdjük. Képletesen megérkeztünk a Roxfort expresszen – ez az ismerkedés fázisa –, majd megcsinálunk egy létező pszichológiai rendszer (MBTI) szerinti személyiségtesztet. Annak alapján mindenki kap egy betűsort a saját személyiségtípusáról, mely eldönti, hogy a Griffendélbe, a Mardekárba, a Hugrabugba vagy a Hollóhátba kerül-e. – És ha valaki nem ért egyet az eredménnyel? Nem olyannak látja magát? – A teszt után mindenki kap egy kalapot, ami a regénybeli Teszlek Süveget jelképezi, és kvázi a süveg sugallatára reflektálhatnak a teszt eredményére. Elmondhatják, mi az, amivel nagyon nem értenek egyet, illetve mi az, ami nagyon betalált. Ezen a ponton még van átjárás egyik házból a másikba. – Rendben, mindenki bekerült valamelyik házba. És aztán? – Aztán kezdődik a tanítás. Az első óra: sötét varázslatok kivédése. Patrónus-bűbájt kell végrehajtaniuk, aminek az a lényege, hogy egy nagyon kedves emlékükre kell gondolniuk. Ez a depresszióból való gyógyulás egyik eszköze – ha jönnek a dementorok, melyek a rowlingi világban jelképesen a depresszióval járó lények, úgy lehet küzdeni ellenük, hogy felidézünk valamilyen pozitív emléket. Valamit vagy valakit, amiért és akiért hálásak lehetünk. Ami boldogsággal tölt el bennünket. – Ennyire egyszerű volna leküzdeni például a depressziót? – Nyilván nem az a cél, hogy egy-egy ilyen alkalommal megoldódjon az ember minden nehézsége, problémája. Nem vagyok pszichológus, nem kóresetekkel foglalkozom. Annyit szeretnék, hogy aki eljön, egy kicsivel jobb rálátást kapjon önmagára. A Patrónus-bűbáj gyakorlat például arra tökéletes, hogy megmutassa, hogyan érdemes még akkor is keresni valami jót, amire fókuszálhatunk, ha épp leterítenek a problémák. Örökké, 40 évesen is az anyukánkat meg az ovit hibáztatni a nehézségeinkért, nem vezet sehová. De ha csak annyit teszünk, hogy a megoldásra nézünk, ha pusztán elképzeljük, milyen lesz, ha megoldódik az adott probléma, már nagyon sokat segítettünk magunkon. Azt gondolom, hogy minél több dolgot felfedezünk magunkkal kapcsolatban, és azt tudatosítjuk is, annak erős változtató ereje van. Sokszor már az elég, ha tudunk kérdéseket feltenni. Olvasóként kívülről csöppenünk a könyvek világába, ami sok előnnyel jár. Gondoljunk bele, Harrynek mennyi előnyt adott, hogy nem a varázslóvilágban nevelkedett, és nem voltak berögzült sablonjai, sztereotípiái. Ha túlságosan és túl régen benne vagyunk valamiben, önmagunkban például, fel se merül, hogy bizonyos evidenciákra rákérdezzünk. Úgy van, és kész. Pedig lehet, hogy ha megtennénk, kiderülne, hogy egyes félelmeink olyanok, mint Hagrid: látszatra kegyetlen óriás, valójában egy szeretni való bumburnyák. – Érzek némi küldetéstudatot… – Az én személyiségtípusomnak minimum a világmegváltás a célja. Az általam használt pszichológiai teszt alapján ugyanaz a kategória vagyok, mint Rowling. Az egész Harry Potter-történet arra van felépítve, hogy Harry mint valami messiásfigura az életét adja a barátaiért – önkéntes áldozatot hoz, ám a szeretet megmenti, azért támad fel. Én azt szeretném elérni az irodalmi-önismereti alkalmakkal, hogy a résztvevők rácsodálkozzanak magukra és felfedezzenek valami újat magukban. És ha közben az olvasást is megszeretik, annál jobb! – És A Gyűrűk Ura? – ahogy néztem, a következő alkalom témáját abból merítette. – Így, év elején a célok és a küldetéstudat mentén kalandozunk A Gyűrű Szövetségével. Megnézzük, kivel, melyik szereplővel tudunk azonosulni. Miért épp vele? Mik az erősségei? Azok közül melyeket tudjuk használni a céljaink elérésében. A célok rendkívül fontosak az életünkben, nélkülük csak ide-oda sodor bennünket a szél. Ha nem tudod, hogy mit akarsz, akkor olyanok fogják megmondani, mit tégy, akik jó esetben biztosan nem terveztek neked semmit. Kevésbé szerencsés esetben még rosszat is akarhatnak. Ezért nagyon fontos, hogy tudjuk, mit akarunk. Akkor látjuk a világítótornyot, és tudunk afelé menni.

Olvasással az empátiáért

Az elmúlt évek brit tudósok, amerikai pszichológiai laborok és különféle nemzetiségű olvasáskutatók által végzett tanulmánysorozatok alapján egyre inkább úgy tűnik, hogy tényleg van összefüggés az olvasás, valamint a szociális készségeink alakulása között, hiszen, ahogy például Rose Turner, a londoni Kingston Egyetem kutatója is állítja nagy bölcsen: akik sok regényt olvasnak, könnyebben azonosulnak mások érzéseivel. Az interjúban is említett Harry Potter-kutatásban például több körön keresztül vizsgálták, hogyan változik meg az olvasás hatására általános, illetve középiskolás gyerekek véleménye olyan kérdésekről, mint a migráció vagy a homoszexualitás. Az első kísérletben harmincnégy olasz ötödikes tanulót kértek meg arra, hogy hat héten keresztül olvassák Harry Potter történeteit. A sztoriba azután kezdhettek bele, miután kitöltöttek egy tesztet arra vonatkozóan, hogy mi a véleményük a bevándorlókról. Azok a gyerekek, akik korábban, nyilván otthoni minta alapján, elutasították a bevándorlást, Harry karakterével azonosulva sokkal elfogadóbbá váltak a kisebbségekkel, menekültekkel szemben. Ugyanez lett az eredménye egy olasz gimnazistákkal folytatott vizsgálatnak is: ők a szexuális mássággal kapcsolatban váltak sokkal toleránsabbakká a Harry Potter-könyvek hatására. Abban mindegyik kutatás egyetért, hogy a sokat olvasók társas megnyilvánulásai mérhetően pozitívabbak a nem vagy keveset olvasókénál, és többnyire abban is konszenzus van a különféle megközelítésekben, hogy együttérző-képességünket a műfajválasztás is befolyásolja. A társadalmi, szociális érzékenységet állítólag a romantikus regények és a drámák, az empátiánkat, illetve a másokkal való értelmi azonosulást (vagyis, hogy mennyire értjük a szereplő motivációit) pedig a kalandregények, valamint a vidám, komikus történetek csiszolják leginkább. Mindemellett a kutatók arra is felhívják a figyelmet, hogy a vizsgálatok során nem sikerült fényt deríteniük az ok-okozati összefüggések valódi természetére, azaz, hogy az eredmények valóban arra utalnak-e, az olvasás jobb, érzelmileg intelligensebb emberré tesz minket, vagy inkább arra, hogy azért olvasunk szívesen, mert eleve magasabb szintű empátiás készséggel bírunk. 

2019.01.14 12:00
Frissítve: 2019.01.14 12:00

Nem hősök, nem mártírok - háromgyerekes családért fogtak össze

Publikálás dátuma
2019.01.13 14:25

Fotó: Népszava/ Draskovics Ádám
Az ismert dakota mondás szerint a hídon akkor kell átmenni, amikor odaér az ember. Ifjabb Baranyi Albin Richárd és családja még nem értek oda. Náluk jártunkkor annak örültek, hogy az új házban tudnak karácsonyozni, lesz húsleves, töltött káposzta, rántott hús.
Egy hír nyomán indulunk el a Nógrád megyei Jobbágyiba. A szívmelengető karácsonyi mese egy ismeretlen jótevőről szólt, aki házat vett a fiatal, háromgyermekes cigány családnak, mert az ünnepek előtt húsz nappal porig égett a régi otthonuk. Sáros, gidres-gödrös földúton dagonyázunk – ez itt a falu vége, az utca szántóföldek barna szőnyegébe fut bele. Messziről látszik, hová tartunk: a masszív kockaház ablakait purhab hurkák keretezik, a lépcsőfeljáróhoz támasztva fóliába csomagolt fehér karnisok áznak a szemerkélő esőben. Odabent férfiak nyüzsögnek, lázas munka folyik. Az oldalsó nagyszobában nők és gyerekek tanyáznak bontatlan dobozok, illetve vadonatúj háztartási gépek társaságában. Itt találom a serdületlen kamaszlánynak látszó, huszonnégy éves, háromgyermekes családanyát, Szimonettát. Éjsötét haj, szabályos vonások, hatalmas szempár. Megtudom, hogy Szimonetta és Albin a modern kor gyermekei: nem a cigánytelepen, hanem egy közösségi oldalon botlottak egymásba. „Én tizenhat voltam, ő tizennyolc. Először cseteltünk, utána találkoztunk, egy hónap múlva hozzá költöztem Salgótarjánból, és két évvel később megszületett az első gyerekünk. Mirella most töltötte be a hatot, Istvánka két és fél éves, Anita nyolc hónapos. Amikor kigyulladt a ház, nem voltunk otthon. Átmentem a gyerekekkel apósomékhoz, ebéd után lepihentünk, meséltem a kicsiknek. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy nagy kiabálás van kint, rohantak a szomszédok, hogy menjünk, mert ég a házunk. Mire negyedóra múlva odaértek a tűzoltók, lángokban állt az egész. Ami nem égett el, az szétázott az oltásnál, semmink nem maradt. Apósomék adtak nekünk helyet, de nem az övék a ház, ott nem maradhattunk egy hétnél tovább.”  

Angyal a mennyből

A kilátástalannak tűnő helyzetből egy ötlet rántotta ki őket. Reggelente mindig a Rádió 1-et hallgatják, e-mailt írtak hát „a Balázsnak”. Sebestyén Balázs és műsorvezető társai élő adásban szerveztek gyűjtést nekik. Két nap múlva megjelent náluk egy budapesti férfi, elmondta, hogy már tárgyalt egy eladó házról, még aznap meg is vette, másnap megkötötték a szerződést az ügyvédnél. „Olyan volt, mintha egy angyal szállt volna le a mennyből. Nem vár cserébe semmit, nem akarja, hogy nyilvános legyen a neve, időnként telefonál, érdeklődik, hogyan haladunk. A gyűjtésből annyi pénz gyűlt össze ugyanis, hogy szinte azonnal nekiállhattunk a felújításnak” – meséli Szimonetta. Szebb lesz az új ház, mint a régi volt? – kérdezem. „Nem lesz szebb, gyönyörűen megcsináltuk azt is, és most kezdhetünk mindent elölről. De jó érzés, hogy annyian összefogtak értünk, rengeteg holmit kaptunk, bútort, ágyneműt, tűzhelyt, mosógépet, játékokat. Egy csomó minden meg is maradt, azokat majd továbbadjuk” – válaszolja. „A mai világban is akadnak rendes emberek. Nem gondoltuk, ki se derült volna, ha nem jön az a tűz” – szólal meg Dóra, Szimonetta édesanyja. Az asszony a pici Anitát dajkálja a franciaágyon, keze ügyében karos mankó hever. „Különben úgy festett a régi lakásuk, mint egy prospektus, mindenüket arra költötték, meg a gyerekekre. Akkor is segítettünk nekik, most is itt vagyunk az urammal, pedig balesetet szenvedtem, elütött egy targonca a munkahelyemen, háromszor műtötték azóta a lábamat.” Ahogy múlik az idő, egyre fokozódik a bábeli zűrzavar a házban. Mindenki egyszerre beszél, pontosabban kiabál, hogy túlharsogja a gépek sivítását. A telefonokból különféle zenék szólnak maximális hangerővel, az általános ricsajba néha belevijjog egy rendőrségi szirénához hasonló idegtépő hang, amit Istvánka csalogat elő játék közben az ajándék tabletből. Üvöltve beszélgetni nem túl kellemes, ennek ellenére megpróbálom kifaggatni Zsoltit. A tizenhat éves fiú Szimonettáék szomszédja volt a régi háznál, ő érkezett elsőként a tűzhöz, ő készítette a videót is a lángoló házról. Tőmondatokban beszél. Jobbágyiban nagyjából kétezren élnek. Van óvoda, iskola, orvosi rendelő. Az itteni emberek fele cigány, egy részük a telepen lakik, mások beköltöztek a faluba. Albinék tiszták, rendesek, nem isznak, nem verekszenek, dolgoznak, nincs velük gond. Ő sokat lóg náluk, segít a gyerekek körül. Ráér: kijárta a nyolc osztályt, nem tanul tovább, a környéken nem talál munkát.

Stílusos dizájn

Kimerészkedek a káoszba, ahol vagy tucatnyian sürgölődnek. Az már a szálló por, a nejlonleplek és a készülő burkolatok alól kikandikáló jajdezöld szigetelőlapok dacára is látszik, hogy meseszép lesz az új ház. Hófehér falak, matt fehér, csúszásbiztos járólapok, bordóra hangolt konyha amerikai módra, egybenyitva a tágas nappalival – ehhez falat is bontottak. Letisztult formák, semmi csicsa, minimalista stílus kevés terméskővel megspékelve – dizájnos luxuslakásokban látni ilyesmit. Kérdem is Szimonettát, kinek az ízlését dicséri mindez? Az övét, vágja rá habozás nélkül. Aztán hozzáteszi: a Pesten élő anyósa küldözgetett neki képeket, ezekből választott. A melósruhát viselő harmincasok közül egyetlen ember lóg ki. A nyolcvanéves Jakab Ferencet Papának becézik a többiek, igazi régi vágású szaki: vászonsapka, orrára tolt szemüveg. A konyhaasztalon halmozódó villanykapcsolókkal babrál, villanyszerelő a szakmája, valójában ezermester, de erről nincs papírja. „Nemcsak a baj hozott össze minket, máskor is együtt dolgozom a fiúkkal. A gyerekeim lehetnének, szeretek velük lenni. Nekem a karácsony semmit nem jelent, a feleségem meghalt, családom nincs, egyedül élek, nem vár haza senki. Jobb, ha elfoglalom magamat, otthon csak unatkoznék” – pillant rám szemüvege alól. Úgy látszik, többfelé tud egyszerre figyelni, mert a keze beszélgetés közben sem áll meg. Kedves, közlékeny öregúr. Amikor kisurranunk a teraszra fotós kollégámmal rágyújtani, velünk tart, s elmeséli, hogyan tette le a cigit negyven éve. Nikotinlével permetezte a szőlőt, látta, amint elszürkülnek, összepöndörödnek a levelek. Aznap szívta az utolsó szálat.

Jöttek maguktól

Órák óta téblábolunk itt, de nem nagyon jutottam előbbre. Ólomszürke az ég, még mindig szitál az eső, és mind jobban érzem, hogy útban vagyunk. Vészesen közeleg az ünnep, mindenkinek dolga lenne odahaza, de addig nem mennek el, amíg a házat – úgy-ahogy – lakhatóvá nem teszik. Ha kell, éjfélig robotolnak, és ehhez nem hiányzik két lábatlankodó idegen, akik csak hátráltatják a munkát. Nem csoda, hogy elhajtanak, valószínűleg én is ezt tenném hasonló helyzetben. Egyikük, aki négykézláb állva, fándlival és kőműveskanállal kezében a fürdőszoba aljzatát egyengeti, ki is oktat: „Nem azért jöttünk ide, hogy szerepeljünk! Bajban van egy háromgyerekes család, hát segítünk. Nem vagyunk hősök, nem vagyunk mártírok. Ennyi, nem kell ezt túlragozni.”
A huszonhét éves családapát, ifjabb Baranyi Albin Richárdot egész nap alig láttam. Akár a szélvész, futkosott ide-oda, ő volt az anyagbeszerző. „Akiket itt most lát, összeszokott brigád. Több éve dolgozunk az építőiparban, van köztünk festő, mázoló, gipszkartonos, burkoló, vizes – kezdi a bemutatkozást. – Tizennégyen vagyunk velem együtt, akad cigány is, magyar is, mind rokon szegről-végről. A Papa kivételével egykorúak vagyunk, családunk, kicsi gyerekeink vannak. Együtt dolgozunk, az egész napot együtt töltjük, összetartozunk. Mi nem csak vészhelyzetben vagyunk egy csapat. Hívni se kellett őket, jöttek maguktól, mindenki segít, amiben tud.” Pestre járnak, ott jobban megfizetik őket. Nincsenek állásban, feketén dolgoznak. Albin tisztában van azzal, hogy ezzel veszélyezteti a nyugdíját, de azt is tudja, hogy anyagilag így jár jól. Más indoka is van, azt mondja, rossz az egyik szeme, hatéves korában kiütötte egy gumipókkal, és műszemmel nem veszik fel az építőiparba. „Három nappal a tűz után, kedd reggel volt az élő adás a rádióban – meséli. – Tíz órára összegyűlt kétmillió forint, csütörtökre ez négymillióra emelkedett. Nem akartuk elhinni, azt hittük, álmodunk. Aztán jött a csodálatos idegen, aki megelőlegezett nekünk két és fél millió forintot, és azt ígérte, segít abban, hogy fölvehessük a csok-ot, amiből visszafizetjük neki a kölcsönt. A csok feltétele az, hogy hivatalos állásom legyen, de azt mondta, vannak rokkantmunkahelyek, ahol el tudok helyezkedni.” A történet így egy kicsit „színesebb” annál, mint ami a bulvárba belefér, de azért ez sem rossz. Persze sok múlik azon, hogy ifjabb Baranyi Albin Richárd keres-e majd annyit, hogy fizesse a törlesztőket. „Vállalok majd mellette más munkákat. Most nem töröm ezen a fejem, egyelőre azon sem vagyok túl, hogy elveszett a régi ház. Próbálunk örülni annak, hogy fedél van fölöttünk. Még nem tudom, mi lesz, majd meglátjuk. Soha nem volt még úgy, hogy valahogy ne lett volna.”
2019.01.13 14:25
Frissítve: 2019.01.13 14:25