Jól adni - Segítünk-e, amikor segíteni akarunk?

Karácsony előtt megnő az adományok száma a segítő szervezeteknél, amelyek maguk is szerveznek különféle gyűjtőakciókat. Mondhatni, ilyenkor „szezonja” van az adakozásnak. Könnyű szívvel mondunk le megunt tárgyainkról, de sokszor nem gondolunk bele, valóban segítünk-e, amikor segíteni akarunk?

Fél pár kesztyű, kinőtt alpakaöltöny, csorba mokkáscsésze, lukas nadrág, koszos blúz, lejárt konzerv, molyrágta rókabunda, nagymama foltos köténye, elromlott magnó, szétmálló gyapjúsál, divatból rég kiment, világoskék, műszálas trapéznadrág. Valamennyi felbukkant olyan csomagokban, amelyeket elvileg rászorulóknak, szegényeknek, nagycsaládosoknak, gyermeküket egyedül nevelőknek szánt az „adakozó”, de épp az hiányzott e holmikból, ami a legfontosabb lenne. A törődés, az odafigyelés, a tapintat.

A Máltai Szeretetszolgálatnak – noha tevékenysége mind szerteágazóbb – magyarországi jelenléte, azaz jó harminc év óta alapfeladata az adományok fogadása és továbbítása a rászorulókhoz. Ezen a téren jócskán látnak jó és rossz példákat is. Romhányi Tamás, a szervezet kommunikációs vezetője szerint egy ajándék akkor lesz megfelelő, ha magunk elé képzeljük a megajándékozott arcát, s látjuk azon az örömöt: nincs ez másképp az elesettek esetében sem. A perifériára szorultak egy része még nem fásult, él bennük a szégyenérzet, s nem fogadják magától értetődően az adományt: számukra még inkább fontos, hogy méltóságteljes legyen ez a folyamat, mert egy lekezelő, hibás, rossz ajándék esetükben nagyobb sebeket ejthet.

A megfelelő ajándék hasznos. A máltaiak szárnyai alá vett Szolnok megyei Tiszaburán például húsz-harminc olyan család él, akiknek házában nincs rendes fűtés: számukra egy vaskályha például igazi kincs. Ahol nincs bevezetve a víz, egy régi, de működő forgódobos mosógép jelenti a Kánaánt, s ahol egy babának egy nap mindössze egy pelenka jut, ott egy ilyen csomag sokkal többet jelent, mint három márkás pulóver. A személyesség olyankor is fontos, ha valaki a saját, már nem viselt, de még jó állapotban lévő ruháját adja oda. Kapnak csomagot, amiben tisztára mosva, élére vasalva sorakoznak a blúzok, ingek.

Ez jó, mert látszik: valaki az idejét, az energiáját áldozta arra, hogy másnak örömet szerezzen. L. Ritók Nóra, a berettyóújfalui Igazgyöngy Alapítvány nemrégiben Prima Primissima közönségdíjjal kitüntetett vezetője az Átlátszón vezetett „Szocio” nevű blogjában arról írt: a vidék, a vidéki szegénység nem a fővárosban „fölösleges” dolgok befogadója, nem lomtár, s nem olyan holmikat várnak, amit a fővárosiak megvesznek ugyan, de haszontalanok, értelmetlenek, ezért egy idő után fölösleges lommá válnak. Öltöny sem kell, ami sokak ünneplője, de kihízták, divatjamúlt lett, ezért „leküldik” falura. Ám abban a társadalmi csoportban, ahol a leginkább rászorulók élnek, nem igazán kellenek ilyen ruhadarabok, a közmunkán, téli fagyűjtésen nem ez az ideális viselet. „Hiába válik fölöslegessé ott, nem válik szükségletté itt” – fogalmaz.

Nem szereti az adományozást, mert a fogalom maga egyfajta alá-fölérendeltséget fejez ki, s megváltoztatja az emberi kapcsolatokat – mondja Farkas Zsuzsa szociálpolitikus, a SZETA egri alapítványnak vezetője. Aki kap, úgy érezheti, hálával tartozik, s ilyen helyzetben maga az elfogadás is egyfajta megalázkodás. Szavai szerint sokkal felemelőbb lenne egy olyan tisztességes, szociális ellátórendszert kiépíteni, ahol az önfenntartáshoz szükséges minimális összeg – vagyis az alapjövedelem – mindenkinek jár, és senki nem érezné azt, hogy alamizsnát kap az államtól. A hatalom által preferált „utalványos rendszer” is alattvalókat gyárt az állampolgárokból, az állami nyugdíjprémium pedig ugyanezt teszi az idősekkel: nem véletlenül vált szimbólummá a kormányfőnek hálásan kezet csókoló idős asszony fotója.