Jól adni - Segítünk-e, amikor segíteni akarunk?

Publikálás dátuma
2018.12.24 13:00

Fotó: Shutterstock
Karácsony előtt megnő az adományok száma a segítő szervezeteknél, amelyek maguk is szerveznek különféle gyűjtőakciókat. Mondhatni, ilyenkor „szezonja” van az adakozásnak. Könnyű szívvel mondunk le megunt tárgyainkról, de sokszor nem gondolunk bele, valóban segítünk-e, amikor segíteni akarunk?
Fél pár kesztyű, kinőtt alpakaöltöny, csorba mokkáscsésze, lukas nadrág, koszos blúz, lejárt konzerv, molyrágta rókabunda, nagymama foltos köténye, elromlott magnó, szétmálló gyapjúsál, divatból rég kiment, világoskék, műszálas trapéznadrág. Valamennyi felbukkant olyan csomagokban, amelyeket elvileg rászorulóknak, szegényeknek, nagycsaládosoknak, gyermeküket egyedül nevelőknek szánt az „adakozó”, de épp az hiányzott e holmikból, ami a legfontosabb lenne. A törődés, az odafigyelés, a tapintat. A Máltai Szeretetszolgálatnak – noha tevékenysége mind szerteágazóbb – magyarországi jelenléte, azaz jó harminc év óta alapfeladata az adományok fogadása és továbbítása a rászorulókhoz. Ezen a téren jócskán látnak jó és rossz példákat is. Romhányi Tamás, a szervezet kommuniká­ciós vezetője szerint egy ajándék akkor lesz megfelelő, ha magunk elé képzeljük a megajándékozott arcát, s látjuk azon az örömöt: nincs ez másképp az elesettek esetében sem. A perifériára szorultak egy része még nem fásult, él bennük a szégyenérzet, s nem fogadják magától értetődően az adományt: számukra még inkább fontos, hogy méltóságteljes legyen ez a folyamat, mert egy lekezelő, hibás, rossz ajándék esetükben nagyobb sebeket ejthet. A megfelelő ajándék hasznos. A máltaiak szárnyai alá vett Szolnok megyei Tiszaburán például húsz-harminc olyan család él, akiknek házában nincs rendes fűtés: számukra egy vaskályha például igazi kincs. Ahol nincs bevezetve a víz, egy régi, de működő forgódobos mosógép jelenti a Kánaánt, s ahol egy babának egy nap mindössze egy pelenka jut, ott egy ilyen csomag sokkal többet jelent, mint három márkás pulóver. A személyesség olyankor is fontos, ha valaki a saját, már nem viselt, de még jó állapotban lévő ruháját adja oda. Kapnak csomagot, amiben tisztára mosva, élére vasalva sorakoznak a blúzok, ingek. Ez jó, mert látszik: valaki az idejét, az energiáját áldozta arra, hogy másnak örömet szerezzen. L. Ritók Nóra, a berettyóújfalui Igazgyöngy Alapítvány nemrégiben Prima Primissima közönségdíjjal kitüntetett vezetője az Átlátszón vezetett „Szocio” nevű blogjában arról írt: a vidék, a vidéki szegénység nem a fővárosban „fölösleges” dolgok befogadója, nem lomtár, s nem olyan holmikat várnak, amit a fővárosiak megvesznek ugyan, de haszontalanok, értelmetlenek, ezért egy idő után fölösleges lommá válnak. Öltöny sem kell, ami sokak ünneplője, de kihízták, divatjamúlt lett, ezért „leküldik” falura. Ám abban a társadalmi csoportban, ahol a leginkább rászorulók élnek, nem igazán kellenek ilyen ruhadarabok, a közmunkán, téli fagyűjtésen nem ez az ideális viselet. „Hiába válik fölöslegessé ott, nem válik szükségletté itt” – fogalmaz. Nem szereti az adományozást, mert a fogalom maga egyfajta alá-fölérendeltséget fejez ki, s megváltoztatja az emberi kapcsolatokat – mondja Farkas Zsuzsa szociálpolitikus, a SZETA egri alapítványnak vezetője. Aki kap, úgy érezheti, hálával tartozik, s ilyen helyzetben maga az elfogadás is egyfajta megalázkodás. Szavai szerint sokkal felemelőbb lenne egy olyan tisztességes, szociális ellátórendszert kiépíteni, ahol az önfenntartáshoz szükséges minimális összeg – vagyis az alapjövedelem – mindenkinek jár, és senki nem érezné azt, hogy alamizsnát kap az államtól. A hatalom által preferált „utalványos rendszer” is alattvalókat gyárt az állampolgárokból, az állami nyugdíjprémium pedig ugyanezt teszi az idősekkel: nem véletlenül vált szimbólummá a kormányfőnek hálásan kezet csókoló idős asszony fotója.
Frissítve: 2018.12.24 13:00

Egy szabad szellemű majdnem hajléktalan

Publikálás dátuma
2019.03.24 13:00

Fotó: Draskovics Adam
Állt a néni hetyke kalapkájában a hivatalos emberek gyűrűjében, és semmit sem értett. Hetvennégy éves, annyinak is látszik, ennek ellenére leszállították a vonatról, mert nem voltak nála iratok. A tragikomédiába hajló esettel februárban tele volt a világháló, Marika nénitől a MÁV is bocsánatot kért, de az asszony élete alaposan fölbolydult.
A hírben Tápiógyörgye neve volt az egyetlen nyom, amin el tudtam indulni. Egy kicsi faluban a polgármester minden titkok tudója, őt hívom tehát, s mint utóbb kiderül, jól teszem. „Marikának nincs telefonja, de szólok neki, hogy jönnek. Induljanak el a Mikszáth Kálmán utcán, meg fogják látni a lakókocsit” – javasolja. Nem kell sokáig keresgélnünk, a telek hátsó sarkában van a bakon álló, ütött-kopott kocsi, és már siet is felénk fürgén Marika. „Barta Mária” – mutatkozik be katonás kézfogással. Csípős szél fúj, idekint bajos lenne hosszan beszélgetni, mondom neki. Nyitja az ajtót, bent­ről ránk zuhan a bűz. Fotós kollégám óvatos, inkább kint ma­rad. Ki­csi a kocsi, az a kétkerekes, régi fajta, amit a hetvenes években húztak maguk után a felfedező kedvű turisták. Átverekszem magam a hegyekben álló cuccokon, a halom tetejére tisztának látszó kartonpapírt kerítek ülőhelyül, Marika meg bebújik a dunyhák közötti vacokba. „A kocsit a Pista szerezte, tudja, a polgármester, mert nem bírta nézni, hogy hajléktalan vagyok, a szilvafa alatt alszok. Volt nekünk rendes lakásunk Pesten, a tizenhatodik kerületben, Rákosszentmihályon. Ott sokkal jobban éreztem magam, lehetett beszélgetni a szomszédokkal. Jó kis lakás volt, két szoba, konyha, fürdőszoba, onnan nyílt a vécé. Felnőtt voltam már, negyvenéves, mire innen felköltöztünk anyámékkal és a testvéreimmel. Ők már mind meghaltak. Háborús gyerek vagyok, negyvenötben születtem, öten voltunk testvérek. Az egyik bátyám, Laci meghalt fiatalon, Józsi se élt soká, Kati nővérem kiment külföldre, ott temették el, Bözsike Pesten maradt, ő ment el legkésőbb” – meséli. A családi történet szálai egyébként összegabalyodnak, nem stimmelnek a nevek, az évszámok. Próbálom kibogozni, összerakni – nem sok sikerrel. Marika gyerekei is többé-kevésbé a ködbe vesznek. Azt biztosan tudni, hogy három gyermeket hozott világra, iszákos, verekedő férjétől – akire nemegyszer rendőrt is kellett hívni – utóbb elvált. Arra azonban nincs igazi válasz, hogy a gyerekeivel miért szakadt meg a kapcsolat, csak hallomásból tudja, hogy Éva lányától három unokája született. „Nem szerették a költözködéseket, a sok cirkuszt. A váláskor nem kaptam meg a fiamat, mert az uram azt vallotta, nem is tőle van. Mind­egyik elhagyott, azt mondták, boldogulnak egyedül, és ha utánuk eredek, beletipornak a betonba” – mondja Marika, majd hirtelen snitt követ­kezik. „Pestet szeretem, ott sokkal több szórakozás van. Itt hová lehet menni? Sehová. Ez nem élet. Ha minden úgy sikerül, ahogy szeretném, hamarosan visszaköltözök Pestre” – hadarja. A pesti motívum többször visszatér, a legváratlanabb pillanatokban. Marika időben és térben csapong, nem nagyon lehet irányítani, mondja a magáét. Megkérdem, dolgozott-e valaha, azt válaszolja: persze, anélkül nem lehetett volna. A házkezeléstől az utcaseprésig, hólapátolásig, mosogatásig mindenfélét csinált. Nyugdíja is van, huszonvalahány ezer forint. A kocsiban a kacatok közt kis vaskályha foglalja el a fő helyet. Ezen főz, most is áll a tetején egy lábos levesmaradékkal. Többnapos lehet, a benne úszkáló szétázott tészta legalábbis erre utal. Hogy mit csinál Marika egész nap? Kiemelt program a bevásárlás. Mindennap nekiindul, ha kézhez kapja a nyugdíjat, akkor föl a faluba, a nagy boltba. Ma is volt már reggel, most csak a közelben lévő kicsiben vett kenyeret és tésztát. Pirított tészta lesz hagymával, krumplival. Nagyon finom, a tíz ujját megnyalja utána. Úgy csinálja, ahogy az anyjától tanulta. Ő vitte bele a főzésbe még kislány korában. Húst, gyümölcsöt mikor eszik? – kérdezem. „Nagyon sokszor, majdnem mindig. Van, hogy a szomszédasszony hoz, de a kályhán is lehet húst sütni, csak vigyázni kell, hogy oda ne égjen” – vágja rá. Nem nagyon hiszek neki. Ennyi pénzből legföljebb csirke far-hátra futja, hónap végén már arra se. 

Ágyból tévét nézni

Marika szerint azt, hogy visszajöj­jenek Tápiógyörgyére, az anyja találta ki. „Ő itt szeretett lenni, nem bírt nyugton maradni, folyton va­riált. Akkor még rendes házban laktunk, vályogból volt. Csak feljött a talajvíz, azt vettem észre, hogy ­litty-lotty ­vízbe lépek az ágyból. A padlás is megrogyott, szétnyílt a fal, át lehetett látni a szomszédba. Ennek így kellett lennie” – gördül tovább a mese. A lakókocsis komfort: budi, víz a sarkon túli közcsapról, lavórban mosás. „Faggatott múltkor a polgármester, mire vágyom? Mondtam neki, hogy tévére, jó volna ágyból nézni a műsort. De hát itt nincs villany, és még ha lenne is, nem tudnám hová tenni a tévét. A pesti lakásban mindenünk volt: szekrény, vitrin, kis asztal, nagy asztal, fotel, még mosógép is” – kalandozik el megint a múltba. Újabb éles snitt. Kezdem magam egy Kusturica-filmben érezni. „A szomszéd tyúkot vágott nemrég, és rám fogta, hogy elloptam a felét. Én itt nem tudok megmaradni, folyton szekálnak. Van egy ember, aki hívott, hogy ha nagy a hideg, nála tölthetem az éjszakát. Hát mit gondolt? Azért, mert ilyen helyzetben vagyok, bármibe beleegyezek? Nem vagyok én olyan.” Miből gondolja, hogy ez tisztességtelen ajánlat volt? – próbálom kizökkenteni. „Mi más lett volna? – horkan fel öntudatosan. Szereti Pestet. Ha unatkozik, fölmegy, járkál az utcákon, nézi az embereket, a kirakatokat, és jókedve támad. Egy pesti kiruccanásból tartott éppen hazafelé, amikor a vonatos kaland megesett. Az egészből csak arra emlékszik, hogy nagy hajcihő volt. Nem hangoskodott, nem zavart senkit, mégis rendőrt hívtak rá az ellenőrök, miután leszállították a vonatról. „Hiába erősködtem, hogy nem kell nekem jegy már régen. Nézzenek rám, maguk szerint hány éves vagyok? Hát nincs ezeknek szemük?” – dohogja. „Később a vasutasok ideküldtek két embert, kaptam virágcsokrot, bocsánatot kértek, idepakoltak nekem lisztet, cukrot, olajat, mindenfélét. Mások is jöttek, hoztak narancsot, csokoládét, mosóport. Egy hétig olyan vendégjárás volt, nem győztem számolni. A falu csak ámult a sok idegen kocsi láttán. Romániából is érkeztek látogatók telipakolt csomagtartóval. Azt ígérték, segítenek a költözésben, mert az nagy feladat. Összeszedni ruhát, edényt, mindent. És akkor még intézkedni kell a nyugdíj miatt, átírni a papírokat. Rengeteg hercehurca, nem is tudom, hogyan kezdjek bele.” A pesti aszfaltra nem telepíthet le egy lakókocsit, de Marika azt állítja, nem is kell, mert berendezett lakás várja őt. Rákosszentmihályon egy idős hölgy a református egyházra hagyta a lakását, és az ottani pap azt neki ígérte, fizetni sem kell érte. 

Befogadó falu

Varró István polgármester nem csak a telefonban tűnt szimpatikusnak. Még ötven sincs, okos, sportos, laza. Harmadik diplomáját a Sorbonne Közgazdasági Karán szerezte, szakdolgozatát településfejlesztésből írta. És hogy mit keres akkor itt? „Tősgyökeres györgyei vagyok, és imádok polgármesterkedni. Már huszonnyolc évesen képviselő lettem, de úgy tapasztaltam, igazán sokat egy faluért a polgármester tehet. 2002-ben választottak meg, s mivel nem köteleződtem el egyik pártnak sem, remélem, még sokáig a helyemen maradhatok és dolgozhatok” – mondja fogpasztareklám-mosollyal. A régi időkből csak arra emlékszik, hogy Marika néni örökösen bolyongott a faluban, rótta az utcákat, sok macskája volt, és nem tartott nagy rendet a portáján. Azon a telken, ahol most a lakókocsi áll, volt egy ház, amit Marika néni dugig tömött lomokkal, aztán véletlenül felgyújtotta. Az épület leégett, össze is dőlt. Az önkormányzat ekkor felajánlotta Marikának, hogy eltakarítják a romokat a telekért cserébe. Javasolták neki, hogy költözzön be a helyi idősek otthonába, átmenetileg lakott is ott, de elege lett. Nem bírja a kötöttségeket. Neki ne szabja meg senki, mikor ebédeljen, ne írják elő, hogy fürödni kell. Akkor szerezte a polgármester a lakókocsit, így legalább azon a helyen lakik, amit megszokott. Más kérdés, hogy Marikának azóta a kocsit is sikerült felgyújtania, de mivel kötötte az ebet a karóhoz, hogy ő ott érzi magát szabadnak, némileg helyrepofozták önkormányzati, illetve civil segítséggel. És havonta odamennek a közmunkások rendet csinálni, összeszedni a szemetet. „Az idegeneknek fel szokott tűnni, hogy ha elhagyják Tápiószelét és megérkeznek Györgyére, milyen ápolt, rendezett a település. Erre törekszünk, dolgozunk is rajta – mondja Varró István. – Marika különös figura, nem tudjuk megváltoztatni, így kell elfogadni. Lehet, hogy egy zárt, a tradicionális szabályokhoz ragaszkodó közösség, mint oda nem illőt, kivetné őt magából, de Tápiógyörgye nem ilyen. Kevés az őslakó, a többség beköltöző, mert a kilencvenes években volt egy nagy kitelepülési hullám Budapestről. Györgye befogadó falu, ahová könnyű asszimilálódni. És mivel itt évtizedek óta sokféle ember él együtt békében, megszokták, elfogadták, jól viselik a másságot.”
Frissítve: 2019.03.24 13:00

Heti Abszurd - Függő beszély

Publikálás dátuma
2019.03.24 10:00

Fotó: EMMANUEL DUNAND
A hét két legfontosabb híre kétségtelenül az, hogy Orbán Viktor az Európai Néppárt politikai gyűlésén a Fidesz-tagság felfüggesztését kérte, miközben a Center for the Governance of Chance nevű szervezet felméréséből megtudtuk: az európaiak negyede jobban bízik a mesterséges intelligenciában, mint a politikusokban.
Kettős érzelmeink vannak. A Microsoft chat­algoritmusának például egy cserfes lányt kellett volna alakítania, de csakhamar egy szexmániás neonáci személyiségjegyeit produkálta. Részsiker. 2039. szerda. Az Algoritmus teljesen összezavarodott. Pedig sok államot elvezetett már liberális interferencia nélkül, megakadályozott forradalmakat, elsimított sztrájktárgyalásokat, és eredményesen levezényelte a kilátástalannak tűnő bértárgyalásokat a Honvédkórház egy szem beteghordójával, aki a kisebb műtétek után tíz, invazív aneszteziológiai kooperációért tizenkét százalékos bérpótlékot kap. Meg sem kottyant neki annak a kormányinfónak a levezénylése sem, ahol azt kellett megmagyarázni, hogy költség- és bürokráciacsökkentésre hivatkozva miért szerelik ki a parlamenti szavazógépekből a „nem” gombot. Boldog békeidőkben vezette az Országot az Algoritmus, szabad­idejében Kozmosz zenekart hallgatott („mi vagyunk a hősök és mi vagyunk a holtak / a nácik és a komcsik is magyarok voltak”) vagy játszott egy parti sakkot, és imádott nyerni. A története 2019 márciu­sában kezdődött, amikor kiderült, hogy a Kontinensen, akkor még nem végzetesen, de megrendült a demokráciába vetett bizalom. Az emberek egynegyede a hatalom képébe vágta, tolta, kiáltotta, hogy gond nélkül rábízná az országa vezetését egy algoritmusra. A második legtöbb szavazatot egy polip kapta, akinek a felmenője egy világbajnokságon tippelte meg ügyesen az eredményeket; az emberek szerint a politikát maffiák uralják, és az octopustól nem idegen a rátelepedés, a lenyúlás, a fojtogató ölelés. Az Algoritmusra adott szavazatok aránya a tulipános Mélyföldön volt a legmagasabb, ott a polgárok közel fele válaszolt úgy, hogy a döntéshozók munkáját simán elvégezhetné egy robot is. Örültek mindazonáltal, hogy a gép nem füvezik, államügyek közben ez nem volna szerencsés. A mesterséges intelligencia döntéshozatali képességeiben a Gibraltári népek bíztak a legkevésbé, ott mindössze a válaszadók egyötöde gondolta, hogy a robotok jobban teljesítenének a politikusoknál. Különleges időket élt a világ. Az emberek tökélyre fejlesztették a zsigeri hiszékenységet, olykor még versenyeket is tartottak, ki tudja beszopni a legnagyobb őrültséget. Ezt az aktust némi eufémiával választásnak nevezték. A határ menti Ezeréves nemzet sorra nyerte e versenyeket, polgárai nekifutás és dopping nélkül, rezzenéstelen arccal hitték el kormányuk hajmeresztéseit, brit tudósok jártak csodájukra. Egyszer például – mit egyszer, bárhányszor – elhitték, hogy a vezérük pártja lépett ki a Szélsőérték pártból, akik a kontinensparlamentnek már annyira a szélére sodródtak, hogy egy darabig a falra fúrt székeken ültek, később odakinn, lovakon ülve várták a disputák végét. Az Algoritmus néhány évre rá átvette a hatalmat az első országokban, ahol nem maradt más esély, mert a politikusok az utolsó esélyüket is eljátszották a Candy Crush Sagán. Aznap a Skandinávok keresztény-liberális néppártja került satuba. Jogállamisági és demokráciadeficit-vizsgálatot szavaztak meg nekik, három Bölcs utazott hozzájuk, hogy eldöntsék, mi legyen. Az egyik bölcs stoplis cipőben, széles vigyorral szállt ki a Paks III/2. fedőnevű szolgálati harckocsiból. A „Na, pöcsök, megjöttem” – mondatnál az Algoritmus szelíden, ámde helyrehozhatatlanul összeomlott.
Témák
szatíra
Frissítve: 2019.03.24 10:00