Jól adni - Segítünk-e, amikor segíteni akarunk?

Publikálás dátuma
2018.12.24. 13:00

Fotó: Shutterstock
Karácsony előtt megnő az adományok száma a segítő szervezeteknél, amelyek maguk is szerveznek különféle gyűjtőakciókat. Mondhatni, ilyenkor „szezonja” van az adakozásnak. Könnyű szívvel mondunk le megunt tárgyainkról, de sokszor nem gondolunk bele, valóban segítünk-e, amikor segíteni akarunk?
Fél pár kesztyű, kinőtt alpakaöltöny, csorba mokkáscsésze, lukas nadrág, koszos blúz, lejárt konzerv, molyrágta rókabunda, nagymama foltos köténye, elromlott magnó, szétmálló gyapjúsál, divatból rég kiment, világoskék, műszálas trapéznadrág. Valamennyi felbukkant olyan csomagokban, amelyeket elvileg rászorulóknak, szegényeknek, nagycsaládosoknak, gyermeküket egyedül nevelőknek szánt az „adakozó”, de épp az hiányzott e holmikból, ami a legfontosabb lenne. A törődés, az odafigyelés, a tapintat. A Máltai Szeretetszolgálatnak – noha tevékenysége mind szerteágazóbb – magyarországi jelenléte, azaz jó harminc év óta alapfeladata az adományok fogadása és továbbítása a rászorulókhoz. Ezen a téren jócskán látnak jó és rossz példákat is. Romhányi Tamás, a szervezet kommuniká­ciós vezetője szerint egy ajándék akkor lesz megfelelő, ha magunk elé képzeljük a megajándékozott arcát, s látjuk azon az örömöt: nincs ez másképp az elesettek esetében sem. A perifériára szorultak egy része még nem fásult, él bennük a szégyenérzet, s nem fogadják magától értetődően az adományt: számukra még inkább fontos, hogy méltóságteljes legyen ez a folyamat, mert egy lekezelő, hibás, rossz ajándék esetükben nagyobb sebeket ejthet. A megfelelő ajándék hasznos. A máltaiak szárnyai alá vett Szolnok megyei Tiszaburán például húsz-harminc olyan család él, akiknek házában nincs rendes fűtés: számukra egy vaskályha például igazi kincs. Ahol nincs bevezetve a víz, egy régi, de működő forgódobos mosógép jelenti a Kánaánt, s ahol egy babának egy nap mindössze egy pelenka jut, ott egy ilyen csomag sokkal többet jelent, mint három márkás pulóver. A személyesség olyankor is fontos, ha valaki a saját, már nem viselt, de még jó állapotban lévő ruháját adja oda. Kapnak csomagot, amiben tisztára mosva, élére vasalva sorakoznak a blúzok, ingek. Ez jó, mert látszik: valaki az idejét, az energiáját áldozta arra, hogy másnak örömet szerezzen. L. Ritók Nóra, a berettyóújfalui Igazgyöngy Alapítvány nemrégiben Prima Primissima közönségdíjjal kitüntetett vezetője az Átlátszón vezetett „Szocio” nevű blogjában arról írt: a vidék, a vidéki szegénység nem a fővárosban „fölösleges” dolgok befogadója, nem lomtár, s nem olyan holmikat várnak, amit a fővárosiak megvesznek ugyan, de haszontalanok, értelmetlenek, ezért egy idő után fölösleges lommá válnak. Öltöny sem kell, ami sokak ünneplője, de kihízták, divatjamúlt lett, ezért „leküldik” falura. Ám abban a társadalmi csoportban, ahol a leginkább rászorulók élnek, nem igazán kellenek ilyen ruhadarabok, a közmunkán, téli fagyűjtésen nem ez az ideális viselet. „Hiába válik fölöslegessé ott, nem válik szükségletté itt” – fogalmaz. Nem szereti az adományozást, mert a fogalom maga egyfajta alá-fölérendeltséget fejez ki, s megváltoztatja az emberi kapcsolatokat – mondja Farkas Zsuzsa szociálpolitikus, a SZETA egri alapítványnak vezetője. Aki kap, úgy érezheti, hálával tartozik, s ilyen helyzetben maga az elfogadás is egyfajta megalázkodás. Szavai szerint sokkal felemelőbb lenne egy olyan tisztességes, szociális ellátórendszert kiépíteni, ahol az önfenntartáshoz szükséges minimális összeg – vagyis az alapjövedelem – mindenkinek jár, és senki nem érezné azt, hogy alamizsnát kap az államtól. A hatalom által preferált „utalványos rendszer” is alattvalókat gyárt az állampolgárokból, az állami nyugdíjprémium pedig ugyanezt teszi az idősekkel: nem véletlenül vált szimbólummá a kormányfőnek hálásan kezet csókoló idős asszony fotója.
Szerző

Mint apa anyának

Publikálás dátuma
2018.12.24. 12:21
KÉPÜNK ILLUSZTRÁCIÓ
Fotó: Shutterstock
Három hete voltak hetvenhét hónaposak. Egy piros szív került a közösségi oldalon megosztott posztjukhoz. Együtt örült velük a család, a baráti kör, a szomszédok, ahová olykor frissen sütött kenyérrel érkeznek. Az állam viszont megtagadja, sőt alkotmánysértéssel vádolja őket. Szerinte a család alapja a házasság, azé meg a férfi-nő kapcsolat. Péter és Dávid viszont ezzel nem tud szolgálni. De családnak tartják magukat, gyűrűt hordanak, házasságot terveznek és gyermekvállalást, ha oda tudják magukat szentelni ennek teljesen.
Vidéken nőttek fel mindketten, messze egymástól, egy dél-dunántúli és egy észak-magyarországi kisvárosban. A tavaly karácsonyi túrájukban benne volt vagy ezer kilométer a fővárosi otthonuk és a szüleik között, miközben útba ejtették egy ismert színházrendező kevésbé ismert faluját is. És ezen a ponton a heteró szerzőnek coming outolnia kell: nem tud a párról és kapcsolataikról minden részletre kiterjedő leírást adni. Talán erősítené a sztorit, hogy egy (és nem csak egy) kiváló művész barátságát bírják, másrészt viszont így a lényegen maradhat a figyelem fókusza: Magyarországnak nem erőssége az elfogadás. A demokratikus szokásjogot felülíró önkényes alkotmányozás úgy rögzíti, amit a hatalom gondol az országról, hogy miközben előírja a szerinte jó megoldásokat, azonközben minden mást lesajnál. Egyszülős családot, mozaikcsaládot, nem beszélve az azonos neműek kapcsolatáról. Amit a közgondolkodás „jobb” esetben elutasít, rosszabb esetben megtorol. Péter hat és fél éve mélyponton volt, s amikor kikerült egy sportszövetségből, kisebb és nagyobb ­összegekkel tartozott a barátainak. Elhagyta és nem szerette, de a barátok szurkolása mellett összeszedte magát. Megismerte Dávidot, összejöttek. Pedig jószerével semmiben sem hasonlítanak egymásra. Péter 48 és a művészvilágban dolgozik, ­Dávid 32 éves és közgazdász egy ­multinál. Áramot ad el – a párja ­ennyit ért a tőzsdei excel-táblákból. Péter robbanékony, Dávid megfontolt. Mégis jól megvannak, szeretik és tisztelik egymást. A hetvenhét hónap alatt jó, ha háromszor különböztek ­össze. Egyszer Péter hullafáradtan ért haza a munkából a hetek óta tartó ­házfelújítás felfordulásába, és Dávid rossz pillanatban vezette elő a ­lépcsőtartóváz problematikáját. „Annyit mondtam, na, ebből elég volt”, emlékszik Péter. „Nem csak ennyit mondtál”, teszi hozzá Dávid. Grétának hívták az alibicsajt. Ő volt az, aki eljátszotta Dávid barátnőjét a középiskolában. Még együtt is zuhanyoztak néha, meséli a fiatalember, amire élete párja abbahagyja a zöldborsófőzelék kanalazását: „erről még beszélünk otthon, kicsim”, mosolyog. Dávid egyértelmű döntésének az elfogadása nem ment minden gond nélkül. Tizenhét évesen állt az édesanyja elé, hogy elmondja, amit valószínűleg soha nem akart hallani: sosem lesz unokája. Neki, és az akkoriban még egy baptista gyülekezethez tartozó nővérének eltartott egy ideig, amire feldolgozta ezt. Az édesapja és a hetvenéves nagymamája kimaradt a beavatásból, nem akarták felzaklatni őket. Péter az elbeszélésekben csak Petra volt, fizikai valójában pedig sokáig jó barátként, autós sofőrszolgálatként ült a karácsonyi asztalnál. Az ő édesapja sem volt egyszerű eset, nem fogadta jól fia választását. Mígnem kapott egy stroke-ot, és a betegség elgondolkoztatta. Az élet elillan, nincs idő az eltaszításra. Péter édesapja ma már jobban kijön Dáviddal, mint a fiával. „Dávid türelmes”, magyarázza ennek okát Péter, s hozzáteszi, tavaly Londonba utaztak hárman, és ez az akkor 75 éves édesapja szülinapi ötlete volt. A munkahelyi coming out Dávidnak volt nehezebb. Reálkörnyezetben dolgozik, és tartott néhány kollégájának a reakciójától, de a félelme indokolatlan volt. A munkatársai nemhogy nem utasították el, de a cég még Dávidék hegymegi jótékonysági gyűjtése mellé is rendszeresen odaáll. Nemrég jártak a kis borsodi faluban, kisteherautóval vittek mindenféle földi jót széles körű felajánlásból a rászorulóknak. Péter és Dávid az ismeretlenek nyilvánossága előtt nem vállalja föl a többségtől eltérő választását. Nem járnak kézen fogva, nem adják jelét a kapcsolatuknak. Magyarországon, és persze nem csak itt, ez meggondolatlanság lenne. De az elfogadóbb Egyesült Államokban is visszafogottak voltak, amikor a nyáron Dávid hivatalos elfoglaltsága miatt tizenhét napot ott töltöttek. Los Angeles és vidéke lenyűgözte őket. „A bérelt autó leadása annyi ideig tartott, ameddig kivettük a csomagjainkat”, meséli Péter. „Soha senki nem dudált ránk, majd’ mindenhol tudtunk parkolni, a négy stoptáblával jelzett kereszteződésekben egyszer sem volt kérdés, ki az első, és a második sem tolakodott soha. Ez az ország működik. Talán azért, mert sokan vannak, és rájöttek, hogy egyszerűbb együttműködniük, mintha gyilkolnák egymást.” Zöldkártya-lottóznak. S bár ily módon kicsi az esélyük, elindult bennük a kivándorlás gondolata. Szeretnének egy szabadabb országban élni. „Élni és élni hagyni, azt hiszem, ez a titok”, mondja Péter. „Mi, magyarok mind a másikkal foglalkozunk, és nem magunkkal. Miért van neki, miért van neki több, miért van egyáltalán? Akadályozzuk, gátoljuk, visszahúzzuk egymást ahelyett, hogy együttműködnénk.” De a gyermekvállalás is könnyebb lenne az Egyesült Államokban. Tervezik ezt, de csak akkor, ha elég időt tudnak erre szentelni. Ma még annyit dolgoznak, hogy este örülnek, hogy élnek. Három macska és két kutya: a felelősségük egyelőre a népes állatseregletre tud kiterjedni, de arra kiterjed. És ez sem kevés. „Mi az egészséges egy gyermek fejlődése szempontjából?” – ismétli a magyar közgondolkodást idéző kérdésemet Péter. „Sok hagyományos férfi-nő kapcsolatban vállalnak felelőtlenül gyereket, akik nem kapnak elég figyelmet, törődést. A pszichés fejlődésük szerintünk ettől függ, és az őszinteségtől. A barátaink sem hazudnak rólunk a gyerekeiknek, hanem azt mondják, Péter olyan Dávidnak, mint apa anyának.” Minden családi döntés – árulják el a jó kapcsolat titkát, és a sok beszélgetés. „Csak ne meccs közben legyen”, teszi hozzá nevetve Péter. Nyáron egy amerikai kápolna mellett mentek el, amikor Péter megkérte Dávid kezét. Ő a felelős döntéshez gondolkodási időt kért, de a válasz, ahogy látom, nem kérdés. Legyetek boldogok, fiúk, és ha utónévszótárra van szükségetek, szívesen kölcsönadom.

A meleg, a vak, a muszlim és a nő

A hazug, álszent, politikaitőke-kovács és – bizony – alaptörvény-ellenes migránshisztéria időszakában Kanada számunkra távoli bolygó, de azért érdemes kicsit odavetni a tekintetünket. Justin Trudeau miniszterelnök kormányára, amelyben egy nyíltan meleg miniszter mellett három bevándorló vagy menekült, két szikh és egy muszlim, legalább két ateista és egy vak népszolga dolgozik. És minden második kormánytag nő. Még nézni is jó őket. A magyar kormány egy női miniszterrel dolgozik, ő is tárca nélküli, bár ötmilliót keres. Meleg kormánytagról nincs tudomásunk. A tavalyi GDP-adatok alapján Kanadának éppen háromszor több az egy főre jutó bruttó hazai terméke, mint Magyarországnak. Persze ne legyünk igazságtalanok, nem tudjuk, mennyi köze van ehhez a nemi identitásnak. A megmaradt magyar gender szakokon egyebek között ezt is kutatják a magyar állam rövidlátó és populista rosszallása mellett. Egyszer majd Mária országa, mi, magyarok is megérdemlünk egy, a kanadaihoz hasonló kormányt, amely nem zárja magára a történelem ezeréves, dohos ajtaját. A 46 éves Justin Trudeau egyébként liberális és katolikus. És ez is mélyen természetes.

Szerző
Témák
család melegek

Percenként új beteg

Publikálás dátuma
2018.12.24. 12:00

Fotó: Lakos Gábor
Magyarországon irreálisan magas az orvos-beteg találkozások száma. A téli, járványos időszakban egyes házi gyermekorvosok egy nap átlagosan 60 beteget látnak el, nagyjából 3 óra alatt, de nem ritka az óránkénti 100 beteg sem. Az egyébként sem rózsás helyzeten sokat ronthat a kormány legújabb terve a praxisok államosításáról.
Egyre több beteg, egyre kevesebb orvos, és a helyzetet kezelni képtelen egészségügy. Mindez rövid időn belül komoly ellátási nehézségeket okozhat. Míg 2000-ben egy év alatt 47,5 millió, 2008-ban 50 millió, 2017-ben már csaknem 55 millió esetet láttak el a rendelőkben, miközben a háziorvosok száma ugyanebben az időszakban 5159-ről 4747-re csökkent –tudta meg a Visszhang. A Központi Statisztikai Hivatal legfrissebb adataiból kiderül: mindössze 1426 házi gyermekorvos praktizált tavaly, akiknek éves betegforgalma meghaladta a 10 millió(!) esetet. Nem csoda, hogy órákat kell várni az ellátásra, és az sem, hogy esetenként csupán néhány perc jut egyetlen betegre. „A terhelés miatt nem biztos, hogy mindig a szükséges időt tudjuk fordítani a betegekre” – mondja Póta György, a Házi Gyermekorvosok Egyesületének elnöke, aki szerint azokon a településeken, ahol nincs házi gyermekorvos, és ezért vegyes praxisban a felnőtt háziorvos látja el a gyerekeket, még nagyobb lehet a terhelés.  

Bizonytalan államosítás

Ebben a helyzetben nagyon komoly érvágás lehet egy, a Népszava birtokába került előterjesztés, mely lehetőséget adhat a háziorvosi rendszer államosítására. A segítségével a háziorvosok, védőnők, alapellátó fogorvosok szakmai irányítását és felügyeletét is központosítanák, és minden járásban létrehoznák az úgynevezett állami fenntartású és irányítású egészségügyi központokat. A pontos célokról egyelőre nem tudni semmit, de a szakmai ellenállás óriási. Félő, hogy sok szakember hagyhatja el a pályát, ha ez a terv megvalósul. Póta György is részt vett annak a szakmai reformnak a kidolgozásában, amely az előterjesztés alapjául szolgált. Ez szerinte pozitív változást hozhatott volna, de a már említett járási irányító rendszer, ami az államosítás lehetőségét is felveti, ebben az anyagban nem szerepelt. „A szakma kidolgozott valamit, majd 24 óra alatt valaki hozzátett még ezt-azt, de nem tudni, hogy ki, és azt sem, hogy pontosan milyen szándékkal. Nincs szó egyértelműen az államosításról, de ott a lehetőség. Mi is bizonytalanok vagyunk” – mondja Póta György. Nem először fordul elő egyébként a Fidesz-kormány alatt, hogy a szakma készít egy reformjavaslatot, amit saját szájíze szerint változtat meg a kormány. Egy neve elhallgatását kérő szakember, aki maga is részt vett az előterjesztés megalkotásában, elmondta: nem ismer olyan háziorvost, aki támogatná az államosítást, és erre vonatkozó konkrét tervről sem tud. Az előterjesztésnek szerinte több olyan pontja is van, ami jelentős változást hozhat a betegellátásban. Az egyik ilyen, hogy a háziorvosok a meglévő szakvizsgájukat is használhatnák a praxisban. Ha valaki például bőrgyógyász- vagy dia­betológusképzettséggel is rendelkezik, akkor a rendelőben végezhet ilyen irányú ellátást is. Ez sok terhet vehet le a járóbeteg-szakellátókról. Ehhez persze elengedhetetlen, hogy biztosítsák a szükséges eszközöket is, vagyis nem kevés pénz is kell. 
„A szakma kidolgozott valamit, majd 24 óra alatt valaki hozzátett még ezt-azt, de nem tudni, hogy ki, és azt sem, hogy pontosan
Fotó: Lakos Gábor

Betöltetlen praxisok

Egyelőre nem tudni, hogy a járási központokba hogyan jutnak el a messzebb élő betegek, és azt sem, honnan lesz elég orvos és más szakember. Magyarországon ugyanis a háziorvosok kétharmada nyugdíjaskorú vagy öt éven belül az lesz, így 2200 praxis sorsa már most is kérdéses. Ilyen körülmények között kifejezetten rossz stratégia felvetni az államosításnak még csak a lehetőségét is. Közalkalmazottként más szabályok vonatkoznának az orvosokra, emiatt sokan dönthetnek úgy, hogy inkább feladják a praxist. Ezt pedig ismét a betegek sínylik meg. Miközben újabb és újabb reformokról tárgyalnak, a már élő rendeleteket sem sikerül betartani. Három éve vár a szakma arra, hogy kiírják a pályázatokat az úgynevezett „kollegiá­lis vezetők” kinevezésére, ezért máig nem állt fel az az ellenőrző-felügyelő rendszer, amelyben az alapellátásban dolgozó orvosokat területi, megyei és országos vezetők ellenőriznék. Ha ilyen iramban valósulnak meg a kormány tervei, nem lesz az országban háziorvos, mire feláll az új rendszer. Rekordmagas ugyanis a tartósan, vagyis legalább fél éve betöltetlen háziorvosi körzetek száma. Jelenleg 334 olyan körzet van az országban, ahol nincs állandó háziorvos, van, ahol ez már hosszú évek óta probléma. Ahogy erről korábban már beszámoltunk, a Jász-Nagykun-Szolnok megyei Szelevényen például heti 4 órában rendel csupán a háziorvos, míg a szomszédos Csépán négy éve nincs állandó ellátó. Az Állami Egészségügyi Ellátó Központ (ÁEEK) adatai alapján ráadásul 2015 júliusában még „csak” 231 tartósan betöltetlen körzet volt az országban. Ez 2016 januárjában már 238 volt, 2017 augusztusában 317, idén decemberben pedig már 334. Vagyis, apránként egyre több település marad állandó orvosi segítség nélkül.  

Alkupozícióban

Nem csak nálunk okoz komoly gondot az orvoshiány és az ebből fakadó szűk időkeret. Angliában például mindig be kell jelentkezni a háziorvoshoz, kivéve, ha valamilyen akut probléma adódik – mondja Hegedűs Zsolt, a Rezidensek és Szakorvosok Szakszervezetének (ReSzaSz) alelnöke. Az ortopéd sebész jól ismeri a szigetországban működő rendszert, hiszen az itthoni munka mellett kint is vállal műszakokat. Mint mondta, Angliában a háziorvosi rendelőkben kiképzett nővérek dolgoznak, akik előzetes szűrést végeznek. Ott már jól működik az a rendszer, amit nálunk csak most szeretnének kialakítani, a háziorvosok a szakvizsgájukat is alkalmazzák a praxison belül. Akinek van például bőrgyógyászati képzettsége, az anyajegyszűréseket is végez, ezzel leveszi a terhet a járóbeteg-szakellátókról. Minden betegnek van állandó háziorvosa, de lehetősége van arra, hogy ha olyan problémája van, amit a saját háziorvosa nem tud kezelni, felkeressen egy másikat. Ott egyfajta kapuőri szerepük is van: minden rajtuk fut keresztül, komoly felelősséggel bírnak. Éppen ezért nagyon jól fizetett szakemberek, akik – nem mellékesen – állami alkalmazásban vannak. Németországban már nem az állam a háziorvosok munkáltatója, Magyarországhoz hasonlóan ott is magánvállalkozók. Szerződésben állnak az egészségbiztosítóval, az ellátás a betegeknek térítésmentes. A szakemberhiány azonban ott is legalább akkora gondot okoz, mint nálunk. „Három-öt éven belül nyugdíjba megy a háziorvosok fele” – erről egy kint élő magyar szakorvosjelölt beszélt a Visszhangnak. Szerinte nagyon jó alkupozícióban van az a fiatal, aki háziorvosként helyezkedik el. „Akkora szükség van rájuk, hogy ismerek olyan háziorvost, akit a nyáron elengedtek két hónap fizetett szabadságra a saját évi szabadságán felül. Csak azért, hogy hosszú távon a praxisban maradjon” – mondja a neve elhallgatását kérő rezidens. A magyar és a norvég helyzet bizonyos tekintetben nagyon hasonló – meséli Rab András, aki évek óta él a skandináv országban. Ott is magáncégek vagy egyéni vállalkozók a háziorvosok, akik az önkormányzattal szerződnek. Bevételük két forrásból származik: az egyik, amit az önkormányzat fizet a bejelentett lakosok alapján, a másik, amit az egészségbiztosító és a páciens fizet az orvos látogatása esetén. Vagyis, néhány akut esettől eltekintve nem térítésmentes az ellátás, a biztosító szinte semmit sem fizet ki 100 százalékosan. „Egy látogatás legalább 150 koronába, vagyis körülbelül 5000 forintba kerül, de emelheti az árat egy injekció vagy egy gyors vérteszt is. A lefoglalt időpontot pedig akkor is ki kell fizetni, ha nem mentem el. A rendelőbe szinte lehetetlen csak úgy beesni, és gyakran csak 2-3 nappal későbbre kapok időpontot. Ha addig nem tudok várni, akkor az ügyeletre kell menni” – mondja Rab András. Érdekes, de még Norvégiában is gyakori hír, hogy a rendelő költségei mellett az asszisztensek bére szinte kigazdálkodhatatlan, ezért vidéken, nagyobb városokban többorvosos rendelők működnek, így megoszlanak a költségek. A háziorvoshiány Norvégiában is állandó probléma, emiatt gyakran kell túlórázni, ami riasztó a kint élő fiatalok számára. A felsorolt országok példái azonban jól mutatják, hogy bőven van olyan nyugati ország, amely tárt karokkal és magas fizetéssel fogadja a vállalkozó szellemű fiatal háziorvosokat. Sőt igen jó alkukat lehet kötni. A hazai politikai és egészségügyi helyzet pedig egyre többeket motivál arra, hogy el is fogadják ezeket az ajánlatokat.

Mennyi az annyi?

Míg 2010-ben 867 ezer forint volt egy háziorvosi körzet átlagos bevétele, addig 2018-ra ez már 1,6 millió forint – erről a jelentős emelkedésről a kormány közeli Figyelő számolt be nemrégiben Rétvári Bence parlamenti államtitkár kijelentésére hivatkozva. Megkérdeztük Póta Györgyöt, hogy valóban ekkora sikerről lehet-e beszélni. Mint mondta, valóban nagy az ugrás, de duplázásról nem lehet beszélni, ez elég nagy csúsztatás. „2010-ben csőd közeli állapotban voltak a praxisok, így szükség volt az emelésre, de 2013-ig nem történt változás. Mostanra körülbelül 50 százalékkal nőtt a praxisok finanszírozása a 8 évvel korábbihoz képest. Pusztán a pénz azonban nem elég, az nem segít a magyar rendszer problémáin.”

Szerző