Dicséretes, ha egy ország kormányfőjének horizontja 2030-ig terjed – mint Orbán Viktor karácsonyi interjújában (Magyar Idők) ismételten kifejtette. Még dicséretesebb volna, ha időnként a horizontról a lába elé pislogna, és felismerné: ha Magyarország „a huszadik századot elvesztette, de a huszonegyediket meg akarja nyerni”, akkor neki magának is meg kellene látnia azt a szakadékot, amely a Blaha Lujza téri ingyen ebédre várók kígyósora és a Karmelita kolostorra erőltetett erkély között húzódik, s amely lassan elnyeli a XXI. századot.
Nekünk egyszerű hazugságnak látszik a politikai helyzet bipoláris lefestése, amely szerint ma a kormány képviseli a munkát, az otthont, a családot, a biztonságot, s ezzel szemben áll az ellenzék, amely egyszer már tönkretette az országot. Az egyik oldalon a nyugodt erő, a másikon pedig az agresszió, az erőszak, a bevándorlás támogatása és az adóemelések (a neobolsevik csőcselék - ahogy Kövér László mondta) állnak.
A kormányfő csodálkozik, hogy a parlamentből az utcára szorított társadalmi és politikai ellenzék kormányt akar buktatni. Mit akarhatna mást? Azt teszi, ami a dolga, ha meg akarja találni a hatalom támadásának és elkergetésének konkrét (ha már ott ragadtak) parlamenti és utcai módszereit. A 2006-os őszi puccskísérlet mögött állóktól tragikomikus azt hallani, hogy „kormánybuktatásról kizárólag a választópolgárok dönthetnek, ennek pedig legközelebb 2022-ben jön el az ideje”. Parlamentáris szabályokra hivatkozik az, aki még saját törvényeit is megszegi?
A kormány nyolc és fél éve csak egy szűk kör és nem a közjó érdekeit szolgálva kormányoz. Az ellenzék nem tehet mást: ha életben akar maradni, januárban folytatnia kell a tiltakozást, és meg kell fogalmaznia saját 2030-as horizontját.
Addig marad a Karmelita kolostor erkélye, ahonnan nem látni el a Blaha Lujza térig, ahová nem hallatszik fel a szegénység és a kilátástalanság nyöszörgése, ahonnan csak üres szóvirágok hullanak a szürke, téli városra, amely nem feltétlenül győzni, de élni akar.