Mindenkinek a maga Terminátora - interjú Hartay Csabával

A mai fiatalok már nincsenek annyit fizikailag együtt, a társas kapcsolatokra ott a Messenger, a Facebook, a Viber, nem tudják, mi az: „járni”. Hartay Csaba ellenben nagyon is feleleveníti Rajongók voltunk című, regényként is olvasható novellafüzérében a ’80-as évek végének divatjamúlt(?) szokásrendszerét, amikor még nagy szám volt egy pornóvideo, egy diszkóest vagy egy Turbo rágógumi.

A korábbi könyvei borítói sem szégyellnivalók, de a Rajongók voltunk Turbo rágós külcsíne mindegyiken túltesz. Mennyiben járult hozzá a design kialakításához?

Egészen pontosan semennyire. Még címe sem volt a regénnyé összeálló novellacsokornak, amikor már több borítóterv is felmerült. Végül éppen a születésnapomon érkezett a kiadóvezetői döntés a címről és a borítóról – nagyon eltaláltnak érzem mindkettőt. Ha már a szerző neve nem annyira ismert, legalább a könyv borítója és címe legyen figyelemfelkeltő, amik alapján a vásárlók leemelik a polcról és áldoznak rá. Ebben a könyvkiadási dömpingben ez nagyon fontos – utána persze már a tartalomnak kell megnyernie az olvasókat.

Alig múlt 40 éves, miért túrta fel máris az emlékezete padlását, hogy megírja a késői ’80-as, korai ’90-es évek időszakára eső gyermekkori élményeit?

Egy tv-műsorban beszélgettek arról, mit jelent manapság „járni valakivel”, egyáltalán létezik-e még ez a kifejezés. Vagy ez is átalakult, a srácok-csajok már nincsenek annyit fizikailag együtt, a társas kapcsolatokra ott a Messenger, a Facebook, a Viber. Ez adta az ötletet, hogy megírjam, nekünk mit is jelentett annak idején a „járás”. Az elkészült novella elbeszélője, a fiatal fiú aztán szó szerint szövegelt tovább, így rajta keresztül mutattam be, milyenek is voltak az első nagy, maradandónak bizonyuló élmények, az első csók, az első kocsmázás, tiltott filmek megnézése… S ezeken keresztül a korszak. Mert míg mondjuk apámék generációja a saját relikviáikért lelkesedett, mondjuk a Tenkes kapitányáért, mi már a Terminátorért – mindenkinek megvan a maga Terminátora.

Mennyire magas a Rajongók voltunk nosztalgiafaktora?

Nem elhanyagolható, az biztos. Rettentően tudtunk akkoriban örülni dolgoknak, ami mára láthatóan kikopott az emberekből. Annak idején hatalmas élmény volt elmenni például egy diszkóba, egy másik világ tárult fel, vagy beszerezni egy filmet, lemezt. Ma három másodperc alatt a telefonodon van bármely zenekar bármely dala. Nincs meg a várakozás feszültsége, az ebből fakadó öröm. Ez mindenképp hiányzik.

Bevallottan önéletrajzi ihletésűek a kötetbe került novellák élményei. Ha az ott leírtakon kívül kellene még egyet említenie a szarvasi gyerekkorából, mit választana?

A bandázást! Azt viszont a Lerepül a hülye fejetek című, első regényemben írtam meg. Mi voltunk a Művésztelep nevű banda, ugyanis elcsórtuk egy festőtábor tábláját, és a gyülekezőhelyünkre kiakasztottuk. Az akkori 20 fős baráti társaságból havi szinten ma is összejárunk 6-8-an. Ma már nem találni ilyen lakótelepi gyerektársaságokat sem.

Jó ideje dolgozik a családi szarvasmarha-tenyésztő cégben. A tehenészet mindennapjait, figuráit a Nem boci! című, 2015-ös novelláskötetben mutatja be. Íróként mekkora a respektje a telepen?

Csodabogárnak tartanak, persze, aki mindenféle hülyeséget írogat vers címén. Ugyanakkor, akiknek van fogalmuk a kortárs költészetről, nem ennyire „elfogultak” irányomban. Amikor viszem ki a fejőnőket autóval, nemegyszer már dugják is az orrom alá a friss kötetemet, hogy dedikáljam. A többség, aki olvasta, a Nem boci!-n is jól szórakozott, hiszen, igen, igaz, megírtam őket, ahogy magamat is, önkritikusan, nem maró, lealázó gúnnyal. Volt egy srác, aki viszont nagyon felhúzta magát, perrel fenyegetőzött, mert hogy jövök én ahhoz, hogy könyvet írok róla és kifigurázom. Elmagyaráztam neki, hogy nem írtam róla könyvet, egy traktoros fiú van név nélkül említve az egyik írásban, erre aztán lehiggadt. Nyilvánvalóan valaki csak felheccelte, nem olvasta a könyvet.

Annak idején a budapesti, nagy hatású Sárkányfű irodalmi lapban tűnt föl először a verseivel. Mennyire tartozott a lap köré csoportosult alkotói körhöz?

’98-tól a megszűnéséig folyamatosan publikáltam a lapban, megismerkedtem a szerzőgárdájával, többek közt Grecsó Krisztiánnal, Karafiáth Orsolyával, közös felolvasóesteken vettünk részt országszerte, de a távolság miatt, no meg nem is az ELTE-re jártam, inkább külső ember voltam. Viszont a Sárkányfűtől egyenes út vezetett a Népszabadsághoz, első verseimet a Sárkányfű egyik szerkesztője, Király Levente vitte még el a lap versrovatának szerkesztőjéhez, Varga Lajos Mártonhoz. Később, ha Pesten jártam, én is ellátogattam az irodájába. Nagy dolog volt bekerülni ebbe a fantasztikusan nívós rovatba – nekem huszonvalahány alkalommal sikerült.

Nyolc verses- és négy prózakötet után mi a következő lépés?

Az apám halálát feldolgozó Fényképavar kötetem óta összegyűlt egy jó adagnyi versem, ezek kapcsán várom most egy kiadó visszajelzését. A másik terv a Viharsarki Kattintós című blogomon közölt humoreszkek gatyába rázása és könyvformába való átdolgozása. Az időközben leginkább a Facebookon frissülő bejegyzésfolyamnak mintegy 10 ezer követője van. Ahogy nekik is, nekem is nagy szükségem van a napi munka monotonitása alól felszabadulva poénkodni – ezek a kis glosszák, jegyzetek, képes szóviccek mindannyiunk közösségi magatartásainak, reakcióinak továbbgondolásai, kifacsarásai, elferdítései.