Mindenkinek a maga Terminátora - interjú Hartay Csabával

Publikálás dátuma
2019.01.06 12:12
Hartay Csaba
Fotó: BACH MÁTÉ
A mai fiatalok már nincsenek annyit fizikailag együtt, a társas kapcsolatokra ott a Messenger, a Facebook, a Viber, nem tudják, mi az: „járni”. Hartay Csaba ellenben nagyon is feleleveníti Rajongók voltunk című, regényként is olvasható novellafüzérében a ’80-as évek végének divatjamúlt(?) szokásrendszerét, amikor még nagy szám volt egy pornóvideo, egy diszkóest vagy egy Turbo rágógumi.
A korábbi könyvei borítói sem szégyellnivalók, de a Rajongók voltunk Turbo rágós külcsíne mindegyiken túltesz. Mennyiben járult hozzá a design kialakításához?  Egészen pontosan semennyire. Még címe sem volt a regénnyé összeálló novellacsokornak, amikor már több borítóterv is felmerült. Végül éppen a születésnapomon érkezett a kiadóvezetői döntés a címről és a borítóról – nagyon eltaláltnak érzem mindkettőt. Ha már a szerző neve nem annyira ismert, legalább a könyv borítója és címe legyen figyelemfelkeltő, amik alapján a vásárlók leemelik a polcról és áldoznak rá. Ebben a könyvkiadási dömpingben ez nagyon fontos – utána persze már a tartalomnak kell megnyernie az olvasókat. Alig múlt 40 éves, miért túrta fel máris az emlékezete padlását, hogy megírja a késői ’80-as, korai ’90-es évek időszakára eső gyermekkori élményeit?  Egy tv-műsorban beszélgettek arról, mit jelent manapság „járni valakivel”, egyáltalán létezik-e még ez a kifejezés. Vagy ez is átalakult, a srácok-csajok már nincsenek annyit fizikailag együtt, a társas kapcsolatokra ott a Messenger, a Facebook, a Viber. Ez adta az ötletet, hogy megírjam, nekünk mit is jelentett annak idején a „járás”. Az elkészült novella elbeszélője, a fiatal fiú aztán szó szerint szövegelt tovább, így rajta keresztül mutattam be, milyenek is voltak az első nagy, maradandónak bizonyuló élmények, az első csók, az első kocsmázás, tiltott filmek megnézése… S ezeken keresztül a korszak. Mert míg mondjuk apámék generációja a saját relikviáikért lelkesedett, mondjuk a Tenkes kapitányáért, mi már a Terminátorért – mindenkinek megvan a maga Terminátora. Mennyire magas a Rajongók voltunk nosztalgiafaktora?  Nem elhanyagolható, az biztos. Rettentően tudtunk akkoriban örülni dolgoknak, ami mára láthatóan kikopott az emberekből. Annak idején hatalmas élmény volt elmenni például egy diszkóba, egy másik világ tárult fel, vagy beszerezni egy filmet, lemezt. Ma három másodperc alatt a telefonodon van bármely zenekar bármely dala. Nincs meg a várakozás feszültsége, az ebből fakadó öröm. Ez mindenképp hiányzik. Bevallottan önéletrajzi ihletésűek a kötetbe került novellák élményei. Ha az ott leírtakon kívül kellene még egyet említenie a szarvasi gyerekkorából, mit választana?  A bandázást! Azt viszont a Lerepül a hülye fejetek című, első regényemben írtam meg. Mi voltunk a Művésztelep nevű banda, ugyanis elcsórtuk egy festőtábor tábláját, és a gyülekezőhelyünkre kiakasztottuk. Az akkori 20 fős baráti társaságból havi szinten ma is összejárunk 6-8-an. Ma már nem találni ilyen lakótelepi gyerektársaságokat sem. Jó ideje dolgozik a családi szarvasmarha-tenyésztő cégben. A tehenészet mindennapjait, figuráit a Nem boci! című, 2015-ös novelláskötetben mutatja be. Íróként mekkora a respektje a telepen?  Csodabogárnak tartanak, persze, aki mindenféle hülyeséget írogat vers címén. Ugyanakkor, akiknek van fogalmuk a kortárs költészetről, nem ennyire „elfogultak” irányomban. Amikor viszem ki a fejőnőket autóval, nemegyszer már dugják is az orrom alá a friss kötetemet, hogy dedikáljam. A többség, aki olvasta, a Nem boci!-n is jól szórakozott, hiszen, igen, igaz, megírtam őket, ahogy magamat is, önkritikusan, nem maró, lealázó gúnnyal. Volt egy srác, aki viszont nagyon felhúzta magát, perrel fenyegetőzött, mert hogy jövök én ahhoz, hogy könyvet írok róla és kifigurázom. Elmagyaráztam neki, hogy nem írtam róla könyvet, egy traktoros fiú van név nélkül említve az egyik írásban, erre aztán lehiggadt. Nyilvánvalóan valaki csak felheccelte, nem olvasta a könyvet. Annak idején a budapesti, nagy hatású Sárkányfű irodalmi lapban tűnt föl először a verseivel. Mennyire tartozott a lap köré csoportosult alkotói körhöz?  ’98-tól a megszűnéséig folyamatosan publikáltam a lapban, megismerkedtem a szerzőgárdájával, többek közt Grecsó Krisztiánnal, Karafiáth Orsolyával, közös felolvasóesteken vettünk részt országszerte, de a távolság miatt, no meg nem is az ELTE-re jártam, inkább külső ember voltam. Viszont a Sárkányfűtől egyenes út vezetett a Népszabadsághoz, első verseimet a Sárkányfű egyik szerkesztője, Király Levente vitte még el a lap versrovatának szerkesztőjéhez, Varga Lajos Mártonhoz. Később, ha Pesten jártam, én is ellátogattam az irodájába. Nagy dolog volt bekerülni ebbe a fantasztikusan nívós rovatba – nekem huszonvalahány alkalommal sikerült. Nyolc verses- és négy prózakötet után mi a következő lépés?  Az apám halálát feldolgozó Fényképavar kötetem óta összegyűlt egy jó adagnyi versem, ezek kapcsán várom most egy kiadó visszajelzését. A másik terv a Viharsarki Kattintós című blogomon közölt humoreszkek gatyába rázása és könyvformába való átdolgozása. Az időközben leginkább a Facebookon frissülő bejegyzésfolyamnak mintegy 10 ezer követője van. Ahogy nekik is, nekem is nagy szükségem van a napi munka monotonitása alól felszabadulva poénkodni – ezek a kis glosszák, jegyzetek, képes szóviccek mindannyiunk közösségi magatartásai­nak, reakcióinak továbbgondolásai, kifacsarásai, elferdítései.

Hartay Csabával

2019. február 20-án találkozhat legközelebb az olvasó a Hadik Irodalmi Szalonban, ahol Poós Zoltánnal közösen mutatják be köteteiket, a Rajongók voltunk és a Rock & Roll Áruház címűe­ket. A múlt hosszúra nyúlt elnevezésű estet Juhász Anna vezeti, beszélgetőtárs: Oltai Kata művészettörténész, fellép: Ivan & The Parazol.

Frissítve: 2019.01.06 12:54

Szendrey Júlia: A Pesti Napló 61., 62. és 65. száma

Publikálás dátuma
2019.03.17 11:00
Szendrey Júlia Petőfi Zoltánnal (a jobb szélen) és két, második házasságából származó kisebb fiával.
Részlet Szendrey Júlia Gyulai Pál, az interjúban említett, cikkére válaszoló elbeszéléséből, amely eredetileg Vajda János Nővilág című lapjában jelent meg 1858-ban. Azóta egyszer adta ki Bihari Mór 1909-ben – a Petőfi könyvtár, Petőfiné Szendrey Júlia eredeti elbeszélései című, 8. kötetében. A részlet 110 év után a Nyitott mondatban olvasható először!
– Látod, látod, még gyermekeidnek is kell miattad szenvedni; kigúnyolják, megvetik őket miattad! Hát még nekem! Minden barátom, minden tiszttársam bizonyos lealázó szánakozással tekint reám; alattomban bizonyára engem is, mint e szegény gyermeket, gúnyolnak, megvetnek, mert – mert feleségem – irónő! – De férjem, az Istenért, világosíts föl! én nem értelek; légy könyörületes irántam, hiszen meg kell őrülnöm, ha ez még tovább is így tart! Nem vagyok képes felfogni, mit jelentenek szavaid; egy idő óta minden oly megfoghatatlan körülem: az emberek viselete irányomban; legjobb ismerőseim tartózkodása, visszavonulása tőlem; és ami legtöbb: a te kegyetlen bánásmódod velem, elidegenésed tőlem! Szánj meg végre, vess véget e gyötrelmes helyzetnek: tudasd velem, mit lehet szememre hányni? Mit vétettem? Mi lehet ennyi szenvedésemnek oka? – Magad vagy mindennek oka, senki és semmi más! – viszonzá férje növekvő indulatossággal, mért léptél oly pályára, melyen a nő gyönge lábai előbb-utóbb megtántorodnak; miért bélyegezted meg nyilvános föllépésed által – mire egy szerény nő nem volna képes – férjedet, családodat az egész világ előtt. Az ilyen nő boldogtalanná tesz mindenkit, kivel csak érintkezésbe jön; tönkre jut kezei közt minden; az ilyen nő kicsapongó, ha tettleg nem is, de gondolataiban bizonyára az; szóval, az ilyen nő szégyent hoz becsületes férjére és gyalázatot gyermekeire! Ez végre több volt, mint mennyit Klára elviselhetett. Férje utolsó szavaira, mint kigyócsipésre szökött fel helyéből s elváltozott, de szilárd hangon szakasztá félbe: – Elég, férjem, elég! többet mondtál, mint mennyit valaha megbocsájthatok. Csak azt az egyet követelem tőled, tudasd velem, mi okozhatá mindezt, hogy ha nem is igazolva, de legalább okadatolva láthassam bánásmódodat irányomban. Beregi dolgozó szobájából a Pesti Napló három, iszonyúan összegyűrt számát hozá ki és szó nélkül nyujtá oda nejének. Klára jéghideg, reszkető kezekkel tartá azokat egy darabig maga előtt, anélkül, hogy tudná, hol kelljen abból olvasnia. Végre a lap tárczájára esett tekintete, hol egy czikk irónnal vastagon aláhúzott sorai által vonta magára figyelmét. Olvasásához fogott. Hosszú csend állt be, mely alatt a nő lázas figyelemmel olvasott tovább, tovább; kétszer-háromszor is ismételve az irónnal megjelölt helyeket, minők pl. a következők: „mi egyéb az irónőség, mint be nem vallott, félbe-szerbe alkalmazott nőemancipátió; a küzdés és dicsőségszomj képtelenekké teszi őket a boldogságra és boldogitásra; a férj, kit szeretni hittek s kit még szeretni akarnának, a gyermekek, kikért mindent áldozni vágynak s kikért oly keveset bírnak tenni; a családi kör, melynek áldásává lehetnének s melynek csak terhére kell válniok; életök súlypontja kívül esett a női és családi élet körén; sorsuk mindig tragikum; szerencse, ha csak a boldogság romjain tévelyegnek s nem egyszersmind a bűn ösvényén; az angyalból démon lesz, önmagáé vagy másoké; hiú ismereteket hajhászva, kiszárítja szivét; világboldogító ábránd felé hajlik, mely okvetlen erkölcstelenségre vezet, legalább érzületben; átengedi magát a kósza vágyaknak; maga s emelkedettsége, hő lelkesülése sokszor nem egyéb, mint finom önzés, mely nem ismer kötelességet, föláldozást s csak emótiókat keres; mindig keres egy férfiút, az igazit; megszokja jól kiismerni a férfiak gyöngeségeit, de elveszti érzékét aziránt, mi bennök leginkább becsülendő; a házasságot és szerelmet Dalul fogja föl; az írónő pályáján átok fekszik, a természet és társadalom nemezíse; vagy azért ír, mert boldogtalan, vagy azért boldogtalan, mert ír; veszélyes az irónői pálya, mindig veszélyes, még akkor is, ha a nő az irodalom oly ágát míveli, mely hozzá legillőbb; azon kört gyönyörködtessék verseikkel és novelláikkal, melynek zongorázni és rajzolni szoktak; miért raboltok el annyi drága perczet szüléitektől, férjeitektől, kedveseitektől?” s még számtalan ilyen s ehhez hasonló kitételek. Miután mindezt, az utolsó sorig elolvasá a nő, nemes nyugalommal hajtá össze a lapokat és nyujtá vissza férjének, kinek szemei ezalatt folytonosan olyan kérlelhetlen szigorú tekintettel függtek Klárán, mintha egy megátalkodott gonosztevőt látott volna maga előtt. Mily nagy volt hát meglepetése, midőn neje a bűnbánat alázatossága helyett, a sértett erény méltóságával áll előtte s a várt mentség helyett igy szól hozzá: – E czikk írója csak felhevült képzelődésének rémei ellen forgatja fegyverét; oh, de te, férjem, megtagadva saját érzékeidet, bennem keresed azon ijesztő agyrémek megtestesülését; és szemeidet behunyva a valóság előtt, vakságodban gyógyíthatatlan sebeket ejtesz rajtam, hogy e czikknek legalább egy állítása igaz lehessen: a nő vagy azért ír, mert boldogtalan, vagy azért boldogtalan, mert ír.
Frissítve: 2019.03.17 11:12

Tollat, fakanalat egyformán forgatja - interjú Gyimesi Emese irodalomtörténésszel

Publikálás dátuma
2019.03.16 19:00

Fotó: DRASKOVICS ÁDÁM
Normaszegő nőalaknak ismerték már kortársai is Szendrey Júliát, akit annak ellenére csak most kezd rehabilitálni a szakma és az irodalmi köztudat, hogy már az 1850-60-es években saját jogon említik író- és költőnőként. Másfél évszázad kellett hozzá, no meg két évforduló (190 éve született és 150 éve halt meg), hogy megjelenhessen összes versének kritikai kiadása és Andersen első fordítójaként szobrot kapjon – hol máshol? – Koppenhágában. Gyimesi Emese irodalomtörténész és szenvedélyes Szendrey Júlia-kutató szerint ez még csak a kezdet!
Azt, hogy mindvégig egyenrangú és aktív társa volt Petőfinek, sokan sokféleképp említik. De vajon akkor is felfigyeltek volna rá, ha történetesen nem Petőfinéként kezdi?  Azt gondolom, a mai kor már akkor is felfedezte volna, ha nem lett volna híres a férje. Mint női szerző, akkor is fontos lenne. De ez csak egy hipotézis, őt nem lehet teljesen függetleníteni Petőfitől. Amikor 10 éve kutatni kezdtem, sem azzal nem akartam külön foglalkozni, hogy ő Petőfi felesége, sem azzal, hogy nő volt. Aztán rá kellett jönnöm – mivel kifejezetten társadalomtörténeti szempontból közelítem meg a pályáját –, hogy ezek a szempontok kihagyhatatlanok. Szervesen hozzátartozott az imázsához, hogy ő Petőfi felesége, majd később özvegye. Vahot Imre például, aki az első versét megjelentette 1857-ben, megcsillagozta a nevét, és odaírta, hogy Petőfi volt feleségéről van szó, Jókai pedig kifejezetten azokat a naplórészleteket válogatta be az Életképek című folyóiratába 1847-ben, melyeket fel tudott húzni egyfajta korabeli bulvárnarratívára: tessék, itt van a Petőfi-szerelem története, olvassák! Gyulai Pál rossz néven is vette, milyen kendőzetlenül ír bizonyos részletekről, például, hogy hogyan csókolgatta vőlegénye leveleit. Az eredeti naplóban egyáltalán nem hangsúlyos ez a rész, ám mivel Jókai folytatásokban közölte a szöveget – némiképp hatásvadász módon épp ennél a résznél abbahagyva az aktuá­lis részt –, a levélcsókolgatás felértékelődött. A sajtó hatalma…  Igen, de az irodalom létmódjára egészen az 1840-es évekig nem ez volt a jellemző. A 19. század elejéig a meghatározó irodalomszervező egyéniségek nem arra építették a karrierjüket, hogy rendszeresen publikálgattak imitt-amott, hanem vidékről, levelezések útján szervezték meg magukat. Petőfi lényegében az első olyan magyar költő volt, aki tudatosan a korabeli sajtóra építette a karrierjét – márkaként tekintett a saját nevére és nagyon ügyelt rá, hogy rendszeresen publikáljon. Mit jelentett, hogy ebben a sajtóközegben megjelentek a nők?  A korabeli közfelfogást meghatározta az a gondolat, hogy a nőíró, ha már ír, legalább olyan dolgokról írjon, amikről egy férfi amúgy sem tudna. Például az anyai érzésekről. Gyulai Pál – aki civilben Szendrey Júlia sógora volt, lévén a húgát, Szendrey Máriát vette feleségül – is harcosan támadta a jelenséget, bár ő elsősorban attól tartott, hogy a tömegsajtó megjelenésével és azáltal, hogy lényegében bárki publikálhat, felhígul az irodalom. Emellett rendkívül károsnak tartotta magukra a nőkre nézve is azt, ha kilépnek a nyilvános szférába, és nem maradnak meg egyszerű feleségnek és családanyának. Írt is egy cikksorozatot erről Írónőink címmel, melyet lapjában, a Pesti Naplóban közölt folytatásokban. Szendrey Júlia nem tudta szó nélkül hagyni: egy a valóságot fikcióval keverő elbeszélésben reagált rá. Megírta, hogyan bolygatja fel egy ilyen írás egy odáig tökéletesen működő család életét, ahol azelőtt, mielőtt a férj olvasta volna az uszító írást, mindenki elfogadta, hogy a nő, amellett, hogy anya és háziasszony, ír is. Humorosan, okosan megy szembe a mondvacsinált érvekkel. Gyulai lehozta a választ is?  Ő nem. Vajda János lapjában, a Nővilágban jelent meg. Ez egyébként nagyon érdekes Szendrey Júliában. A korabeli női írók zöme kifejezetten kötődött egy-két sajtóorgánumhoz – jellemzően ahhoz, ahol szerkesztő volt a férjük. Neki viszont az 1850-es, 60-as években már nem volt élő híres férje, ellenben volt szerteágazó kapcsolatrendszere, melynek köszönhetően nagyon sokfelé publikált. Olyanok lapjában is, akik az irodalomfelfogás szempontjából egymással szemben álltak. Gyulai is jelentetett meg tőle verseket, Arany János Koszorú című lapjában is publikált, de a velük szemben álló Vajda-féle Nővilág is hozta az írásait. Népszerű lehetett.  Noha a kortársakból – éppen szokatlannak számító választásai miatt – már fiatalon, Petőfi feleségeként sem csak szimpátiát, hanem számos negatív véleményt váltott ki, azt mindenki megjegyezte róla, hogy lenyűgöző és közvetlen társalgó volt. A leggyakrabban használt jelző vele kapcsolatban a szellemdús. Amikor Gyulai Pál először találkozott vele 1850-ben, rácsodálkozott, mennyire tájékozott, szellemes nő, milyen jókat lehet vele beszélgetni. Az ember azt képzelné, hogy egy ilyen személyiség szalont vezet, és részt vesz a nagyvárosi pezsgésben, de a fennmaradt források mégis arról tanúskodnak, hogy Pest-Budán nem élt élénk társasági életet. Ezt miből tudjuk?  A családi levelezésből lehet következtetni rá, hogyan teltek a hétköznapjai. Most épp a gyermekei levelezésén és más írásainak a sajtó alá rendezésén dolgozom – a levelezés Petőfi Zoltán, illetve a két kisebb gyerek, Horvát Attila és ifj. Horvát Árpád között zajlott a hatvanas években –, és ezekből a forrásokból sok minden kiderül. Pél­dául, hogy hogyan nevelte a gyermekeit, akik büszkék voltak arra, hogy az anyjuk írónő. Csak családi használatra, kéziratos formában szerkesztettek és írtak egy hét számot „megért” folyóiratot Tarka művek címmel, melynek az első számát karácsonyi ajándéknak szánták Szendrey Júliának. Ennek a kezdő cikke azt a címet viseli, hogy Költőnő és gazdasszony, és a nőírók korabeli kritikájára reflektálva méltatják benne anyjukat: „Hány nő van Magyarországban, ki a tollat és a főzőkanalat is egyformán forgatja?” Hány évesek voltak?  Az idősebbik, Attila 14, a kisebbik, Árpád pedig 10. Érezhető, hogy gyerekek írták, mégis megdöbbentő az a tájékozottság és műveltség, mellyel például a korabeli kultúra különféle folyamataira reagálnak vagy a lapok beszédmódjához alkalmazkodnak. A már említett Költőnő és gazdasszonyban például leírják azt a mondatot, miközben dicsérik az anyjukat, hogy „Meséit Andersen meséitől alig lehet megkülömböztetni. Biz ez nagy áldás, mikor alig van egy becsületes meseirónk.” Erre Gyulai Pál panaszkodott sokat: ha már a nők írnak, akkor milyen jó lenne, ha meséket írnának. Mi lett a folyóirat sorsa?  Ahogy számtalan lap akkoriban, becsődölt. Az utolsó szám indoklása szerint az „előfizetési ár oly csekély arányban áll, a reá pazarlott idő és kiadással: Miszerint eddig is csak anyagi áldozattal” lehetett fenntartani. Szendrey Júlia is merészen fogalmazott?  A kortársak úgy érezték, hogy igen.Az első naplópublikációit még a korabeli nők sem nézték jó szemmel. Kánya Emília például – ő volt az első női szerkesztő,1860-ban indította a Családi kör című folyóiratát – még egy idős kori, 20. század eleji emlékiratában is felidézi, mennyire nem volt leányos és szemérmetes dolog közprédára bocsátani Szendreynek a naplóját, melyben nyíltan írt arról, hogy szerelmes. Mai szemmel ezek már egyáltalán nem formabontó dolgok, ugyanakkor az egyik utolsó levele, melyet a második férjének, Horvát Árpádnak küldött, meglepően kitárulkozó történész szemmel is. Leírja, hogy volt például a férjének egy pornográf albuma, amit a férfi szeretett volna vele együtt nézegetni, ám ő nagyon közönségesnek találta ezt. Igaz, hogy dalszövegekkel is kacérkodott?  Legalábbis egyes verseinek szövegét a korban ismert dallamokhoz igazította, jelezve, hogy például a „Káka tövén költ a ruca nótájára” írta. Ebből a kortársak tudták, hogyan kell énekelni. Egyébként ez a dallam később is népszerű volt, József Attila is erre írta a Holt vidék című költeményét. Nemrégiben, az ön gondozásában, összegyűjtve megjelentek a versei, kapott szobrot Dániában és dolgozik egyéb szövegeinek a kiadásán is – mi kell hozzá még, hogy Szendrey Júliát önmagáért és méltóképp ítéljük meg?  Az nehezíti, hogy nagyon sok sztereotípia kötődik hozzá, amire először reflektálni kell, és csak utána lehet a valódi értékét felismerni.
Így négyszemközt: tényleg jó költő, író volt? Szubjektív, hogy ma ki mit érez jó versnek. Én például személy szerint nagyon szeretem a Volnék, mint kő oly érzéketlen és a Köszönök néked, mindent, istenem kezdetű versét. A szépirodalmi munkássága azonban nemcsak versekből állt, elbeszélései, meséi, műfordításai is jelentősek voltak. Nagyon változatos témák jelentek meg a prózai műveiben, ugyanakkor a versekben kulcsszerepet játszó világkép ezekben az írásokban is meghatározó.
Frissítve: 2019.03.17 09:39