Mindenkinek a maga Terminátora - interjú Hartay Csabával

Publikálás dátuma
2019.01.06. 12:12
Hartay Csaba
Fotó: BACH MÁTÉ
A mai fiatalok már nincsenek annyit fizikailag együtt, a társas kapcsolatokra ott a Messenger, a Facebook, a Viber, nem tudják, mi az: „járni”. Hartay Csaba ellenben nagyon is feleleveníti Rajongók voltunk című, regényként is olvasható novellafüzérében a ’80-as évek végének divatjamúlt(?) szokásrendszerét, amikor még nagy szám volt egy pornóvideo, egy diszkóest vagy egy Turbo rágógumi.
A korábbi könyvei borítói sem szégyellnivalók, de a Rajongók voltunk Turbo rágós külcsíne mindegyiken túltesz. Mennyiben járult hozzá a design kialakításához?  Egészen pontosan semennyire. Még címe sem volt a regénnyé összeálló novellacsokornak, amikor már több borítóterv is felmerült. Végül éppen a születésnapomon érkezett a kiadóvezetői döntés a címről és a borítóról – nagyon eltaláltnak érzem mindkettőt. Ha már a szerző neve nem annyira ismert, legalább a könyv borítója és címe legyen figyelemfelkeltő, amik alapján a vásárlók leemelik a polcról és áldoznak rá. Ebben a könyvkiadási dömpingben ez nagyon fontos – utána persze már a tartalomnak kell megnyernie az olvasókat. Alig múlt 40 éves, miért túrta fel máris az emlékezete padlását, hogy megírja a késői ’80-as, korai ’90-es évek időszakára eső gyermekkori élményeit?  Egy tv-műsorban beszélgettek arról, mit jelent manapság „járni valakivel”, egyáltalán létezik-e még ez a kifejezés. Vagy ez is átalakult, a srácok-csajok már nincsenek annyit fizikailag együtt, a társas kapcsolatokra ott a Messenger, a Facebook, a Viber. Ez adta az ötletet, hogy megírjam, nekünk mit is jelentett annak idején a „járás”. Az elkészült novella elbeszélője, a fiatal fiú aztán szó szerint szövegelt tovább, így rajta keresztül mutattam be, milyenek is voltak az első nagy, maradandónak bizonyuló élmények, az első csók, az első kocsmázás, tiltott filmek megnézése… S ezeken keresztül a korszak. Mert míg mondjuk apámék generációja a saját relikviáikért lelkesedett, mondjuk a Tenkes kapitányáért, mi már a Terminátorért – mindenkinek megvan a maga Terminátora. Mennyire magas a Rajongók voltunk nosztalgiafaktora?  Nem elhanyagolható, az biztos. Rettentően tudtunk akkoriban örülni dolgoknak, ami mára láthatóan kikopott az emberekből. Annak idején hatalmas élmény volt elmenni például egy diszkóba, egy másik világ tárult fel, vagy beszerezni egy filmet, lemezt. Ma három másodperc alatt a telefonodon van bármely zenekar bármely dala. Nincs meg a várakozás feszültsége, az ebből fakadó öröm. Ez mindenképp hiányzik. Bevallottan önéletrajzi ihletésűek a kötetbe került novellák élményei. Ha az ott leírtakon kívül kellene még egyet említenie a szarvasi gyerekkorából, mit választana?  A bandázást! Azt viszont a Lerepül a hülye fejetek című, első regényemben írtam meg. Mi voltunk a Művésztelep nevű banda, ugyanis elcsórtuk egy festőtábor tábláját, és a gyülekezőhelyünkre kiakasztottuk. Az akkori 20 fős baráti társaságból havi szinten ma is összejárunk 6-8-an. Ma már nem találni ilyen lakótelepi gyerektársaságokat sem. Jó ideje dolgozik a családi szarvasmarha-tenyésztő cégben. A tehenészet mindennapjait, figuráit a Nem boci! című, 2015-ös novelláskötetben mutatja be. Íróként mekkora a respektje a telepen?  Csodabogárnak tartanak, persze, aki mindenféle hülyeséget írogat vers címén. Ugyanakkor, akiknek van fogalmuk a kortárs költészetről, nem ennyire „elfogultak” irányomban. Amikor viszem ki a fejőnőket autóval, nemegyszer már dugják is az orrom alá a friss kötetemet, hogy dedikáljam. A többség, aki olvasta, a Nem boci!-n is jól szórakozott, hiszen, igen, igaz, megírtam őket, ahogy magamat is, önkritikusan, nem maró, lealázó gúnnyal. Volt egy srác, aki viszont nagyon felhúzta magát, perrel fenyegetőzött, mert hogy jövök én ahhoz, hogy könyvet írok róla és kifigurázom. Elmagyaráztam neki, hogy nem írtam róla könyvet, egy traktoros fiú van név nélkül említve az egyik írásban, erre aztán lehiggadt. Nyilvánvalóan valaki csak felheccelte, nem olvasta a könyvet. Annak idején a budapesti, nagy hatású Sárkányfű irodalmi lapban tűnt föl először a verseivel. Mennyire tartozott a lap köré csoportosult alkotói körhöz?  ’98-tól a megszűnéséig folyamatosan publikáltam a lapban, megismerkedtem a szerzőgárdájával, többek közt Grecsó Krisztiánnal, Karafiáth Orsolyával, közös felolvasóesteken vettünk részt országszerte, de a távolság miatt, no meg nem is az ELTE-re jártam, inkább külső ember voltam. Viszont a Sárkányfűtől egyenes út vezetett a Népszabadsághoz, első verseimet a Sárkányfű egyik szerkesztője, Király Levente vitte még el a lap versrovatának szerkesztőjéhez, Varga Lajos Mártonhoz. Később, ha Pesten jártam, én is ellátogattam az irodájába. Nagy dolog volt bekerülni ebbe a fantasztikusan nívós rovatba – nekem huszonvalahány alkalommal sikerült. Nyolc verses- és négy prózakötet után mi a következő lépés?  Az apám halálát feldolgozó Fényképavar kötetem óta összegyűlt egy jó adagnyi versem, ezek kapcsán várom most egy kiadó visszajelzését. A másik terv a Viharsarki Kattintós című blogomon közölt humoreszkek gatyába rázása és könyvformába való átdolgozása. Az időközben leginkább a Facebookon frissülő bejegyzésfolyamnak mintegy 10 ezer követője van. Ahogy nekik is, nekem is nagy szükségem van a napi munka monotonitása alól felszabadulva poénkodni – ezek a kis glosszák, jegyzetek, képes szóviccek mindannyiunk közösségi magatartásai­nak, reakcióinak továbbgondolásai, kifacsarásai, elferdítései.

Hartay Csabával

2019. február 20-án találkozhat legközelebb az olvasó a Hadik Irodalmi Szalonban, ahol Poós Zoltánnal közösen mutatják be köteteiket, a Rajongók voltunk és a Rock & Roll Áruház címűe­ket. A múlt hosszúra nyúlt elnevezésű estet Juhász Anna vezeti, beszélgetőtárs: Oltai Kata művészettörténész, fellép: Ivan & The Parazol.

Szerző
Frissítve: 2019.01.06. 12:54

Szelektív

Borongósra sikerült ez az év vége Aurélnak, aki a barátainak csak Au. Remegett a tettvágytól, de képtelen volt cselekedni. Vett egy nagy levegőt, aztán inkább benntartotta. Beleszívott a cigijébe, aztán inkább lenyelte a füstöt. Nem fogadott meg semmit az új évre, mert nem hitt benne, hogy az tényleg eljön. Óév. Kétharmados magánhangzótöbbség, ez eleve szebb, mint bármi, gondolta. Na, nem is mint bármi, mert a bármiben benne van minden is, minden pedig nem szép, sőt. Gondolta hozzá. Két forradalom közti szünetben éppen egy divatbemutató közvetítését nézte. Másnap modellcastingra volt hivatalos; ezzel készült fel. Tetszett neki, ahogy a modellek lassan, ringatózva, az arcukra az abszolút közönyt erőltetve haladtak végig a kifutón. A ruháik színesek, a hajaik egyenesek voltak. Egy modell volt csak, akin látszott, hogy egyáltalán nem természetesen egyenes a haja. Neki a járása is enyhén jobbra húzott, időnként korrigálnia kellett, mintegy megigazítani a kormányt. Au egy idő után csak erre a modellre tudott figyelni, pedig a közvetítés ritkán mutatta őt. A modell aztán egy rossz pillanatban nem korrigált, hanem hagyta, hogy a jobbra húzó járása szépen levezesse őt a kifutóról. Faarccal esett le a másfél méter magasról, éppen egy meghívott, tizenöt- és húszezer közé tehető Instagram-követőbázissal rendelkező (tehát az igazi népszerűség küszöbét még éppen át nem lépett) vendég szoknyája mellé pár centivel. A vendég szánakozó pillantást vetett a modell sípcsontján kialakult nyílt törésre, szinte már megvető pillantást, hiszen az ügyetlenség kerülése a szerződés fontos kitétele a divatszakmában. Ez tehát szerződésszegés volt a modell részéről. A modellt, akiről az operatőr szemérmesen gyorsan el is kapta a kamerát, szerencsére hamar helyettesítették, a pótmodellek kézzel-lábbal (szívvel-aggyal) kapkodtak a megüresedett hely után. A közvetítés Au bánatára többet egyáltalán nem mutatta a modellt, de a pótmodellek tökéletesen helytálltak. Pár órával később, azokban a másodpercekben, amikor a készenlétirendőr-sorfal és a tömeg közé préselődve éppen felmerült Auban, hogy valószínűleg csak másodpercek vannak hátra az életéből, megint a modellre gondolt. Arra, hogy ha a temetőket hatalmas szelektív kukákként képzelné el, akkor vajon melyik kukába kerülne ő, és melyikbe a modell. Elképzelhető-e vajon, hogy ugyanabban a kukában kötnének ki? Au nehezen tudta elképzelni, hogy egy kukában végezhetné a természetellenesen egyenes hajú, a sípcsontján nyílt töréssel operáló modellel, de a gondolat kicsit enyhített a bordáit szorító fájdalmon, és azon a szúró-lyukasztó érzésen is, amit a kabátzsebén keresztül a hasába fúródó, éppen kettétörő (okos)telefonja okozott. Harmadmagával szorult be a tömeg és a rendőrök közé. A tömeg azt kiabálta, hogy ,,toljátok”, ők hárman pedig azt, hogy ,,engedjetek vissza”. A tömeg hangosabb volt. Végül egy nemzetibb érzésű, jobbikos zászlót tartó fickó szíve esett meg Aun. A másfél méter hosszú karjával benyúlt, kiemelte Aut a présből, majd a saját háta és a zászlórúd mögé helyezte. Élményfürdő, jutott Au eszébe, megköszönte a jobbikosnak, hogy megmentette az életét, majd tovább elmélkedett a szelektív kukákon. Hogy vajon tényleg külön helyre kerül-e a papír, a modell, a műanyag és ő, Au? Végül arra jutott, hogy ő biztosan a vegyes szemét között lenne. Megállapíthatatlan. Hogy a két beszorult társával mi lett, azt soha nem tudta meg, bár a másnapi hírekben olvasta, hogy két embert eltapostak. Szerencsére nem ezen a tüntetésen, hanem Kuala Lumpurban. Megrekedtem, gondolta Au. Végül is ez is egy módja a felnövésnek; úgymond ,,végre”. A másnapi köldökmodellcastingon Au tarolt a köldökével. Kevés szép köldök van a világon, ezt azért mindenki tudja, de Aué valahogy mégis a tökéletesek közé tartozott. Kör alakú, kráterszerű, egy percig sem kidomborodó, alig szőrös. A reklám, amibe köldökmodellt kerestek, egy újonnan feltalált ruhadarabot, az úgynevezett köldöklőst kívánta minél nagyobb számban eladni. Au nem szerette az arcát adni termékekhez, de a köldökét szívesen adta. A köldöklős az új évben aztán letarolta a piacot, Au köldöke pedig meghívást kapott Japánba egy kampányvideo-forgatásra. Sajnos Au kénytelen volt vele menni. Japánban aztán megcsapta egy érzés, hogy itt legalább akármelyik kukába kerülne is, biztos lehetne benne, hogy újra lesz hasznosítva, és valami szép, dizájnos használati tárgy lesz belőle, nem marad egy darabka szelektíven gyűjtött vegyes szemét.
Szerző

Valamit az élet lényegéből - interjú Vámos Miklóssal

Publikálás dátuma
2019.01.06. 08:08
Vámos Miklós
Fotó: Lakos Gábor
Minden siker kulcsa az elköteleződés – mondja Vámos Miklós – egy foglalkozás, egy téma vagy egy nő mellett, vállalva a pofára esés kockázatát is. Az írót, akinek családok élnek a könyvei társaságában, a Legközelebb majd sikerül című, legújabb regénye apropóján kérdeztük.
Első kisregényének, a Borgisznak a főszereplője, Nagy Iván 43 év után visszatér a Legközelebb majd sikerül című nagyregény hőseként. Mi ennek a jelentősége? Na, ez a bolond Vámos Miklós most elkezdi a korai hőseit különböző regényeiben feltámasztani – gondolhatják sokan. De aki ismeri és szereti a munkáimat, az tudja, én mindig valami mást próbálok csinálni a korábbiakhoz képest. A könyv ötlete ennek ellenére nem új keletű. Nagyjából tíz éve vetődött föl bennem, mi volna, ha páros novellákat, kisregényeket írnék, kettő olyat, ami összetartozik, esetleg ugyanarról a témáról. A megírtakból össze is állt egy kötet Tiszta tűz címmel. Jópofa játéknak gondoltam, hogy mondjuk, előveszem egyik régi novellámat, és írok mellé egy másikat – azt hittem, el is fog terjedni a kollégák körében, de nem így lett. Két évvel ezelőtt aztán az az ötletvariációm támadt, mi volna, ha egy korábbi könyvem főszereplőjének a mai történetét írnám meg. A megértéséhez a régi könyv ismerete sem szükséges. Még nem voltam húsz, mikor a Borgisz című kisregényt írtam, a főhős akkor tizenkilenc éves volt, kilenc hónapját ábrázoltam. Most a hatvanadik életéve táján ismerkedhetünk meg vele. És mivel a kilences szám bűvölete változatlan, ezért a Legközelebb majd sikerül kilenc év története. A kör bezárult, netán feltételezhetjük, több regény nem születik az írói műhelyében?  Ez a 11. nagyregényem. Ennyi még Jókainak sincs, és ha az Erdély-trilógiát háromnak tekintjük, Móricznak is csak kilenc. Amennyi egy prózaírótól kitelik, annyi nagyregényt én már írtam, és nem kell túlfeszíteni a húrt, az életművem terebélyes, a könyveim száma bőven negyven felett jár. Zenészkörökben létezik a kilences szám babonája, hogy aki megírja a 10. szimfóniáját, az meghal. Ha mégis írok majd még egyet, akkor vallomásszerű lesz, egyes szám első személyben, és egyáltalán nem közismert dolgokat szeretnék előadni benne, úgy is mondhatnám: titkokat. Az eredetileg Kilenc címet viselő regény Beethoven 9 szimfóniájának 37 tételéhez igazodva meséli el az elmúlt 9 év történetét. A zenei szerkesztés mintája könnyítette vagy nehezítette a munkáját?  Könnyítette. A szimfóniák szerkezetét, hangulatát, sokszor a tempóját is követtem, már amennyire ezt a nyelvi eszközök engedték. Föltettem mondjuk a 3. szimfónia második tételét, hallgattam, ingattam rá a fejem, és már írtam is. Beethoven a cselekményvezetésben is sokat segített, hiszen például egyik műve gyász-, míg a másik falusi szimfónia, amihez igazodhattam a regényben. Emlékszik, mikor hallotta először Beethoven szimfóniáit?  Gyerekként anyám a halálba idegesített azzal, hogy apámat szidalmazó szózatot mondott el heti rendszerességgel. Ami körülbelül így hangzott: milyen szörnyű, hogy szegény apukád soha nem akar elmenni sehova – megjegyzem: a betegsége alapos indok volt erre –, pedig milyen csodálatos volna meghallgatni egy koncertet a Zeneakadémián, mit tudom én, a Beethoven ötödiket. Utána nem spórolta meg nekem, hogy hozzá ne tegye: ta-ta-ta-tam, és még a kezével is ritmusra lengetett. Persze soha nem mentünk el, de emiatt már gyerekként kíváncsi voltam rá, és az összespórolt zsebpénzemből megvettem egy – nem emlékszem pontosan – Supraphon vagy orosz Melodia lemezen a 6. szimfóniát, mert történetesen azt lehetett kapni. A zenei szakértők körében van ugyan egy legenda, hogy a páratlan számúak a jelentősebbek, főleg az 5. és a 7., de a 6. is nagyon jó! Emlékszem a zenei főmotívumára, amit énekhanggal úgy lehet utánozni: ajdada-ajda. Én ezt gyerekként úgy alakítottam át: „ajdada-ajda / le vagytok szarva”. Kicsi voltam, alig tízéves, a lemez recsegett-ropogott, mégis élveztem. Mindeddig inkább a beatzene szeretetét ismerhettük meg, semmint a komolyzenei vonzalmát.   A komolyzene helyett a rock and rollon szocializálódtam, írás közben Beatlest vagy Mozartot hallgattam, Beethovennel e regény miatt foglalkoztam intenzíven. Vele van egy nehézség: oda kell rá figyelni. Sokszor azon kaptam magam, már nem is írok, csak hátradőlök, hallgatom a zenét, és próbálom megérteni: ugyan honnan vette a szerző a feneketlen szenvedélyek ilyen tárgyszerű ismeretét? Beethoven minden műve a szenvedélyről szól, legyen az szerelmi szenvedély, bosszúvágy vagy gyilkos indulat. Elmerülve a Beethoven-életműben és életrajzban, mi az, ami különösen megragadta a figyelmét?  Amit korábban nem tudtam róla, vagy csak nem esett le a tantusz, hogy a zsenialitása mellett milyen hisztérikus, kimondhatjuk: ellenszenves figura lehetett. De hasonló tapasztalatom volt az Utazások Erotikában (Ki a franc az a Goethe?) című könyvem megírásakor is. Goethével kapcsolatban is az derült ki, hogy akármilyen nagy írófejedelem, a jelleme sok kívánnivalót hagyott maga után. Nem csak azért, mert államférfiként embereket akasztatott fel, de például amikor a felesége haldoklott, még csak oda sem ment az ágyához. Ezek a tények megleptek, és mind a két regényben próbáltam kifejezni. A regényben ugyan említődik az utóbbi kilenc év társadalmi-politikai változásainak némelyike – a Népszabadság megszüntetése, az urambátyám világ visszásságai, a menekültek-migránsok vonulása –, de nem kerülnek fókuszba. Nem fontosak az ábrázolt történetek szempontjából?  Ez nem társadalmi, hanem fejlődésregény, Bildungsroman. Ebből a szempontból nem fontos, hogy a magyar társadalom az adott időszakban milyen. De a prózában is kellenek időkijelölő póznák, ezért én a közelmúlt bizonyos tényeit csak mint korjelzőket használtam. Ezzel együtt a 2010-es éveknek, a rendszerváltás utáni nagy csalódások időszakának egyfajta emlékműve is ez a regény – szükségképpen, bár nem ez volt a cél. Nagy Iván végül egyáltalán nem azt kapja a sorstól, amit szeretne, éppen ellenkezőleg, azt, amire sosem vágyott. Általánosíthatónak gondolja ezt a modellt, vagy csak a szereplőre igaz?  Az emberi sikertelenségnek több oka van: a képesség hiánya, vagy annál nyomatékosabban a szerencse hiánya. És van még egy dolog, amiről soha nem beszélünk: minden siker kulcsa az elköteleződés. El kell kötelezned magad egy foglalkozás, egy téma, egy feladat mellett, és akkor valamilyen siker, előbb vagy utóbb, be fog következni. A legfontosabb elköteleződés pedig familiáris. Aki nem kötelezi el magát egy nő mellett, még akkor is, ha aztán pofára esik, nem hoz létre gyerekeket, az valamit az élet lényegéből nem kap meg. S titkon ezt próbáltam sugallni ezzel a regénnyel. Ahhoz, hogy sikeres legyél, el kell köteleződni. Hogy ki vagy mi iránt, az másodlagos. A szereplőm semmi mellett nem kötelezi el magát. Még a saját maga választotta barátja mellett sem, a saját témája mellett sem. Felesége sincs. +1 kérdés  Az ön sikerei viszont vitathatatlanok. Az októberi könyvbemutatóra csupán 400 szerencsés fért be, sokan kint rekedtek. A január végi önálló estjére már régen elkeltek a jegyek, sőt, már hamisítják őket, akkora a kereslet. Hogy viseli, kezeli a régóta tartó, nem múló nagy érdeklődést, a sztárságot?  A sztárság előnye az, hogy egy megbízható olvasótábort érzek magam mögött, s így elég könnyű új könyveket írni. Tudva, hogy ha megjelenik, örülni fognak neki, még akkor is, ha esetleg kevésbé sikerült. Érdeklődve megveszik, és elmondják, hogyan tetszett nekik. Ez nagyon nagy segítség. Érezni, hogy létezik egy emberi közösség, tagjai tűzön-vízen át veled vannak. Ráadásul ez ma már egy dinasztikus közösség, jönnek a fiatal lányok, kérik, hogy ezt a könyvet a nagymamámnak, ezt a papámnak, ezt meg nekem dedikálja. Mert a családjuk az én könyveim társaságában él. Ez az érzés szárnyakat ad. Persze, mint mindennek, az ismertségnek is megvan az árnyoldala. Ülök a kávéházban, mire odajönnek hozzám, és elkezdik mondani a magukét, kikérik a tanácsomat, akár a párkapcsolati problémájukat illetően is. Próbálok kihátrálni ezekből a szituációkból, mert végtelenül időrablók, de újra és újra megtalálnak. A Facebook-oldalamon ellenben kötelességemnek érzem, hogy bárki is ír, aki a könyvemet megvásárolta, olvasta, válaszoljak neki. Tartozom ennyivel.
Szerző
Frissítve: 2019.01.06. 12:13