Mindenkinek a maga Terminátora - interjú Hartay Csabával

Publikálás dátuma
2019.01.06 12:12
Hartay Csaba
Fotó: / BACH MÁTÉ
A mai fiatalok már nincsenek annyit fizikailag együtt, a társas kapcsolatokra ott a Messenger, a Facebook, a Viber, nem tudják, mi az: „járni”. Hartay Csaba ellenben nagyon is feleleveníti Rajongók voltunk című, regényként is olvasható novellafüzérében a ’80-as évek végének divatjamúlt(?) szokásrendszerét, amikor még nagy szám volt egy pornóvideo, egy diszkóest vagy egy Turbo rágógumi.
A korábbi könyvei borítói sem szégyellnivalók, de a Rajongók voltunk Turbo rágós külcsíne mindegyiken túltesz. Mennyiben járult hozzá a design kialakításához?  Egészen pontosan semennyire. Még címe sem volt a regénnyé összeálló novellacsokornak, amikor már több borítóterv is felmerült. Végül éppen a születésnapomon érkezett a kiadóvezetői döntés a címről és a borítóról – nagyon eltaláltnak érzem mindkettőt. Ha már a szerző neve nem annyira ismert, legalább a könyv borítója és címe legyen figyelemfelkeltő, amik alapján a vásárlók leemelik a polcról és áldoznak rá. Ebben a könyvkiadási dömpingben ez nagyon fontos – utána persze már a tartalomnak kell megnyernie az olvasókat. Alig múlt 40 éves, miért túrta fel máris az emlékezete padlását, hogy megírja a késői ’80-as, korai ’90-es évek időszakára eső gyermekkori élményeit?  Egy tv-műsorban beszélgettek arról, mit jelent manapság „járni valakivel”, egyáltalán létezik-e még ez a kifejezés. Vagy ez is átalakult, a srácok-csajok már nincsenek annyit fizikailag együtt, a társas kapcsolatokra ott a Messenger, a Facebook, a Viber. Ez adta az ötletet, hogy megírjam, nekünk mit is jelentett annak idején a „járás”. Az elkészült novella elbeszélője, a fiatal fiú aztán szó szerint szövegelt tovább, így rajta keresztül mutattam be, milyenek is voltak az első nagy, maradandónak bizonyuló élmények, az első csók, az első kocsmázás, tiltott filmek megnézése… S ezeken keresztül a korszak. Mert míg mondjuk apámék generációja a saját relikviáikért lelkesedett, mondjuk a Tenkes kapitányáért, mi már a Terminátorért – mindenkinek megvan a maga Terminátora. Mennyire magas a Rajongók voltunk nosztalgiafaktora?  Nem elhanyagolható, az biztos. Rettentően tudtunk akkoriban örülni dolgoknak, ami mára láthatóan kikopott az emberekből. Annak idején hatalmas élmény volt elmenni például egy diszkóba, egy másik világ tárult fel, vagy beszerezni egy filmet, lemezt. Ma három másodperc alatt a telefonodon van bármely zenekar bármely dala. Nincs meg a várakozás feszültsége, az ebből fakadó öröm. Ez mindenképp hiányzik. Bevallottan önéletrajzi ihletésűek a kötetbe került novellák élményei. Ha az ott leírtakon kívül kellene még egyet említenie a szarvasi gyerekkorából, mit választana?  A bandázást! Azt viszont a Lerepül a hülye fejetek című, első regényemben írtam meg. Mi voltunk a Művésztelep nevű banda, ugyanis elcsórtuk egy festőtábor tábláját, és a gyülekezőhelyünkre kiakasztottuk. Az akkori 20 fős baráti társaságból havi szinten ma is összejárunk 6-8-an. Ma már nem találni ilyen lakótelepi gyerektársaságokat sem. Jó ideje dolgozik a családi szarvasmarha-tenyésztő cégben. A tehenészet mindennapjait, figuráit a Nem boci! című, 2015-ös novelláskötetben mutatja be. Íróként mekkora a respektje a telepen?  Csodabogárnak tartanak, persze, aki mindenféle hülyeséget írogat vers címén. Ugyanakkor, akiknek van fogalmuk a kortárs költészetről, nem ennyire „elfogultak” irányomban. Amikor viszem ki a fejőnőket autóval, nemegyszer már dugják is az orrom alá a friss kötetemet, hogy dedikáljam. A többség, aki olvasta, a Nem boci!-n is jól szórakozott, hiszen, igen, igaz, megírtam őket, ahogy magamat is, önkritikusan, nem maró, lealázó gúnnyal. Volt egy srác, aki viszont nagyon felhúzta magát, perrel fenyegetőzött, mert hogy jövök én ahhoz, hogy könyvet írok róla és kifigurázom. Elmagyaráztam neki, hogy nem írtam róla könyvet, egy traktoros fiú van név nélkül említve az egyik írásban, erre aztán lehiggadt. Nyilvánvalóan valaki csak felheccelte, nem olvasta a könyvet. Annak idején a budapesti, nagy hatású Sárkányfű irodalmi lapban tűnt föl először a verseivel. Mennyire tartozott a lap köré csoportosult alkotói körhöz?  ’98-tól a megszűnéséig folyamatosan publikáltam a lapban, megismerkedtem a szerzőgárdájával, többek közt Grecsó Krisztiánnal, Karafiáth Orsolyával, közös felolvasóesteken vettünk részt országszerte, de a távolság miatt, no meg nem is az ELTE-re jártam, inkább külső ember voltam. Viszont a Sárkányfűtől egyenes út vezetett a Népszabadsághoz, első verseimet a Sárkányfű egyik szerkesztője, Király Levente vitte még el a lap versrovatának szerkesztőjéhez, Varga Lajos Mártonhoz. Később, ha Pesten jártam, én is ellátogattam az irodájába. Nagy dolog volt bekerülni ebbe a fantasztikusan nívós rovatba – nekem huszonvalahány alkalommal sikerült. Nyolc verses- és négy prózakötet után mi a következő lépés?  Az apám halálát feldolgozó Fényképavar kötetem óta összegyűlt egy jó adagnyi versem, ezek kapcsán várom most egy kiadó visszajelzését. A másik terv a Viharsarki Kattintós című blogomon közölt humoreszkek gatyába rázása és könyvformába való átdolgozása. Az időközben leginkább a Facebookon frissülő bejegyzésfolyamnak mintegy 10 ezer követője van. Ahogy nekik is, nekem is nagy szükségem van a napi munka monotonitása alól felszabadulva poénkodni – ezek a kis glosszák, jegyzetek, képes szóviccek mindannyiunk közösségi magatartásai­nak, reakcióinak továbbgondolásai, kifacsarásai, elferdítései.

Hartay Csabával

2019. február 20-án találkozhat legközelebb az olvasó a Hadik Irodalmi Szalonban, ahol Poós Zoltánnal közösen mutatják be köteteiket, a Rajongók voltunk és a Rock & Roll Áruház címűe­ket. A múlt hosszúra nyúlt elnevezésű estet Juhász Anna vezeti, beszélgetőtárs: Oltai Kata művészettörténész, fellép: Ivan & The Parazol.

2019.01.06 12:12
Frissítve: 2019.01.06 12:54

Hidas Judit: Ruha gyorspostán

Annuska épp meg tudta várni, hogy megérkezzen a futár a csomaggal. Szeretett volna valami csinosat felvenni erre az alkalomra. Az új ruháktól mindig fia­talabbnak érezte magát, pedig Béla, a férje sokszor dicsérte, hogy szinte semmit sem öregedett az évek alatt. Annuska mégis úgy érezte, kárba vész a maradék szépsége, ha csak Béla látja. A ruha fehér volt és ujjatlan. Annuska karját kellőképp vékonyította, a derekát karcsúsította, és a jobb lábszárán kidomborodó lila visszereket is némileg eltakarta. Bárányhoz, az orvoshoz hetente egyszer járt beszélgetni. A férfi megértő volt, sajnálta vagy biztatta őt attól függően, épp mire volt szüksége. Annuska tudta, hogy ez része az orvos munkájának, esténként mégis fényképeket keresgélt róla a neten, elolvasta a tudományos publikációit, naponta követte a Facebook-bejegyzéseit. Annuska először egy kopott zöld, levegőtlen váróteremben látta meg a férfit. Körülötte bepólyázott fejű csecsemők feküdtek a szüleik kezében. Egyiknek-másiknak branült preparáltak a kézfejére. Bárány ruganyosan lépkedett felé, félhosszú haját többször hátrasimította, és mosolyogva felé integetett. Annuska az első beszélgetés alkalmával megértette, okafogyottá vált, amiért jött: nem igaz, hogy ő csupán a pszichopatákba tud beleszeretni. Ez a férfi nem volt őrült. De a heti egy óra kizárólagos figyelemről a világ minden kincséért sem mondott volna le. Hétfő reggel, miközben a tükörben nézegette magát, eszébe jutott a hétvége. Ismét jól nevelten keféltek egyet Bélával, miután lefektették a gyerekeket. Még csak rossznak sem nevezhette. Nem gondolt közben Bárányra sem, holott a férfi folyton ott csücsült az agya egyik szegletében. Ha felidézte, megnyugodott, hogy van még remény egy szebb életre, amelyben egy művelt ember felesége lenne és nem egy csempeboltosé. Hirtelen a fejéhez kapott. Sietnie kellett, mert délután indult a repülőjük. Bélával nyaralni mentek, hogy közös élményeket gyűjtsenek, ahogy javasolta a pszichiáter. De előbb még el akart menni Bárányhoz a megbeszélt időpontra. A férfi utoljára azt mondta neki, hogy csak úgy érdemes terápiára járnia, ha nem titkol el semmit. Ezen sokat gondolkodott a hétvégén. Most akkor elmondja, határozta el. Elképzelte, hogy leülnek egymással szemben, és bevall neki mindent. Aztán levetkőzik, és egy hatalmasat szeretkeznek. A folyosón meglepően sokan vártak. A pszichiáter ajtaja előtt nem csak elesett kisbabákat és néhány leszedált ötvenest látott, hanem diáklányokat is. Ahogy elhaladt mellettük, hallotta, hogy egy friss kutatásról beszélgetnek, amely szerint a boldogság csupán helyes döntések kérdése. Annuska maga előtt látta az estéiket. Míg ő a művészeti albumokat bújja az egyik fotelben, és arról álmodozik, hogy Rómába és Párizsba utazzanak, a férje akciófilmeket néz, és közben nagy nyögések kíséretében néha szellent egyet. Nem sokkal később megjelent a pszichiáter a folyosón. Annuska arca kipirult, a lába remegni kezdett, ahogy meglátta ezt a magas, vékony és fess férfit. Az orvos behívta a nőt a szobába. Annuska szolgálatkészen felállt, és szédelegve elindult a férfi után. Menet közben beleütközött az ajtófélfába. – Jól van? – kérdezte az orvos. A nő bólintott, de ahogy ment volna tovább, érezte, hogy valamibe beakadt a ruhája. Egy rozsdás kampó állt ki a fából. Rángatni kezdte a ruhát. – Segítsek? – kérdezte az orvos, és odalépett a nőhöz. Annuska figyelte a férfit, ahogy próbálta óvatosan a ruhát kibogozni a kampó szorításából. Percekig szerencsétlenkedett, de a ruha még jobban belegabalyodott a kampóba. A nő ekkor a férfi kopott bőr szandálját kezdte nézni, és a réseken kikandikáló lyukas zoknit. Már máskor is feltűnt neki ­Bárány ócska kapucnis kabátja és hogy aktatáska helyett hátizsákot hord, mint egy kisdiák. Annuska rántott egyet a ruhán, amely egy reccsenéssel elszakadt. A ruha oldalán egy nagy lyuk keletkezett. – Bocsánat, akkor én most mennék – mondta az orvosnak. – A jövő héten? Annuska bólintott, majd kisietett a szo­bából.
2019.01.13 16:46
Frissítve: 2019.01.13 16:46

Kántor Zsolt versei

Mogorva paplan Terminál evangéliuma A nyelv, mint a tudás pupillája, éles képeket archivál. Ott van a kisagy polcán egy szem meggy: a nyár. Itt a puhán ringó, mátrix- szerű barlang: vízzel és kavicsokkal telt éj. Áttetsző terepasztal. Mogorva paplan. Pixel huszár fürdik benne. Közben azt álmodja, hogy nincs jelen. Minden pozícionálása lappangás. Közben, mint egy könyvtekercs, a félregombolt égbolt mögött megjelenik a múlt. A nagyon távoli jövő. Egy zsilettpenge az emberi szem felé közelít. Heidegger felugrik egy induló vonatra. Ami pillanatnyi kapaszkodó volt, a másodperc törtrésze alatt foszlik szerte. Megint a tenger látszik, nagyon közel. Szinte a szemgolyóban érződik a dagály. Felesel a felkorbácsolt víztükör. Akár egy tekebábu vagy egy hajcsat. Az időtlenség lassan múlik. A könyv mélyen hallgat. Szilva alakú embrió Látószög A bőröd alá költöznék végleg. Elképzeltem, hogy beszippantasz, mint örvény az éjszakát. És hirtelen megjön a hajnal. Jól esne beléd csúszni. Vissza a magzati létbe. S a szájamba helyezem a lélegeztető köldökzsinórt. A hangodon szólalnék meg. A szemeddel látnám a saját életem. Az ujjbegyek kiigazítanák a szívbillentyűket. Kértelek, hogy engedd meg, hogy egész éjjel benned tartózkodjam, amíg bírom szusszal. Forrjunk össze! És próbáljunk ne csak az érzelmekkel, hanem másként is. Beszéljük meg előtte, mire fogunk gondolni. Talán arra, hogy beleharapunk egy szilvába, ami édes. Majd kiköpjük a magját. S érezzük, hogy megy lefele a nyelőcsövünkön a rost, az íz, a nyállal elegy idő.
2019.01.13 14:44
Frissítve: 2019.01.13 14:44