Mi van, ha a közösség a gyenge? - interjú Aszhar Farhadi, Oscar-díjas filmrendezővel

Élete első nem Közel-Keleten játszódó filmjét készítette el a kétszeres Oscar-díjas Aszhar Farhadi: a Mindenki tudja nyitotta a 71. Cannes-i filmfesztivált, mely most a magyar mozikba is megérkezett.

Eddig kizárólag iráni, sokszor társadalomkritikus filmeket készített. Miért izgatta, hogy a spanyol viszonyrendszerben is megpróbálja az állandó témáit kifejteni?

Pontosan az volt számomra a legnagyobb kihívás, hogy ha elkészül a film, senki se érezze azt, hogy egy kívülálló, kvázi idegen készítette, akinek fogalma sincs miről beszél. Különösen, hogy a spanyol mindennapok és temperamentum igencsak távol áll az iránitól. Lehet az ember bármilyen jó rendező, kulturális apróságokon nagyon könnyű elbukni. Ezen egyébként nem csak én izgultam, hanem mindenki a stábból.

Tényleg? Miért?

Mert ahogy én sem, senki sem volt biztos abban, hogy nem fogunk néha eltúlozni valamit. Még a sztárszereplők, Javier Bardem és Penelope Cruz is folyamatos visszacsatolásokat kért, annak érdekében, hogy elkerüljék a saját kliséiket. Az egyetlen kivétel Ricardo Darín volt. Neki viszont pont az volt a szerepe, hogy más legyen. Vagy még inkább, semmilyen. Hogy higgyen Istenben, de mégsem. Mindent kérdőjelezzen meg. Különbözzön a többiektől és tipikusan belső lelki folyamatokkal küszködő ember. Nem tipikus spanyol, aki tombol. Azt tanácsoltam, legyen olyan, mint Hamlet.

De, akkor, a kedvező spanyol kritikák után most már megnyugodott?

Igen, a spanyol sajtó szerint „spanyolos” lett a film. Ez nem feltétlenül az én érdemem, hanem a stábé, akik a legapróbb részletekre is odafigyeltek. Amúgy azt gondolom, egy műalkotásnak nincs se tulajdonosa, se nemzetisége. Ma például nem kérdőjelezzük meg, hogy Ibsen vagy Tolsztoj művei nem a világon mindenkié? De számomra például Gabriel García Márquez legalább olyan fontos, mint egy kolumbiai olvasónak.

De mi vonzotta éppen Spanyolországba?

Gyerekkorom óta álmodoztam Spanyolországról. Sokban hasonlít Iránhoz: egyensúlyban van a tradíció és a modernitás. Persze, a spanyol kultúra nyitottságában előttünk jár, egy jó példa a számunkra.

Szabadabbnak tartja a nyugati világot?

Az utóbbi években nagyon sokat utaztam, éltem Franciaországban is egy ideig, és őszinte örömmel tölt el, hogy világszerte mennyire becsülik és tisztelik az országomat, művészetünket és a kultúránkat. A kultúra feladata pont nem a megosztás, hanem a közös nyelv létrehozása.

A családon belüli viszonyrendszer azért eléggé különbözik egy muszlim kultúrában az európai sztenderdekhez képest – azért nem volt kockázat nélküli vállalkozás a Mindenki tudja.

Elfogadom ezt az álláspontot, a különbségek tényszerűek, de ahogy öregszem és bölcsebbé válok, egyre inkább egyfajta, általános igazságban hiszek. A karaktereim olyanok, mint én: ahogy idősödnek nem a szokások és a dogmák fontosak, hanem a saját múltjuk és az azzal való együttélés, vagy épp szakítás. Fundamentálisan fontosnak tartom az idő fogalmát, amelyről sokan azt gondolják, hogy lineáris és az életünk során egy egyenes utat teszünk meg, miközben egy nagy kör, amit megteszünk. Attól érdekes egy-egy ember, hogy ennek tudatában van, vagy sem. Továbbá: az is érdekes, hogy legyen szó bármilyen keleti vagy nyugati civilizációról, az emberek kasztokban gondolkodnak. Iránban is, Spanyolországban is prekoncepciói vannak az átlagembereknek. Ez egy tudatalatti közös pont minden emberi lényben.

A Mindenki tudja nyitotta a 2018-as Cannes-i filmfesztivált. A versenyben van a húsz éves házi őrizetre ítélt Dzsafar Panahi műve is, a Három nő.

Ez olyan tény, mely engem sem hagy nyugodni. Nagyon reméltem, hogy a döntéshozók végül elengedik a fesztiválra, ezt én többször hangsúlyoztam a sajtóban. Borzasztó érzés, ha egy művészt büntetnek.

Az egészen egyetemes tulajdonság, hogy a Mindenki tudja, olyan, mint egy antik dráma. Erős férfi karakterek építik a saját tragédiájukat. Nekem olykor Euripidész életműve járt a fejemben.

Akkor a gondolataink olykor közösek. Jómagam is nagyon sokszor merítek ihletet a görög tragédiákból. De lássuk be: manapság egy görög dráma előadhatatlan. Színházban sem működik a kor nézőinél, pláne nem a filmvásznon. Viszont a görög drámákban elmesélt történetek minden mesének az alapja, melyek modernizálva érvényesek ma is. A önfeláldozás ereje és annak lelki feldolgozása például. Már Homérosznál alapszabály, hogy a gyengeségért a férfiaknak meg kell fizetniük, de általában egy karakter van, aki az adott jelenetben elbukik. A Mindenki tudja esetében arra gondoltam, kipróbálom, mi történik a drámában akkor, ha nem a figura gyenge, hanem mindenki a közösségben. Mindenkinek áldozatot kell hoznia, valamilyen szinten elbuknia.

A korábbi iráni műveiben és most is a család intézményének a határait feszegeti.

Ez nem tudatos. Amikor elkezdek írni egy-egy történetet, mindig azon kapom magam, hogy egy család van a középpontban. A legősibb formája ez az emberi kapcsolatrendszereknek, engem pedig ez érdekel. De nézze meg a világirodalom legszebb műveit: az emberi természet titkait kutatják.

Minden egyes filmjében van kemény női karakter.

Ez sem tudatos.

Műveiben a karakterek általában egy-egy fontos, sorsfordító döntés előtt állnak. Ön hogyan veszi ezeket a valós életben?

Mivel filmrendező vagyok, nagyon sok döntést kell hoznom. Az életünket azonban nem a döntések, hanem az az azokhoz kapcsolódó kétely határozza meg. Különösen, hogy ez a kétely sokszor azt veszélyezteti, hogy a döntéseinket a megfelelő időben hozzuk meg. Az emberiség legnagyobb problémája, hogy sok a pozícióban lévő hülye ember, akik gondolkodás nélkül, túl gyorsan hozzák meg ostoba és káros döntéseiket.

Donald Trumpra gondol?

Például. Azért nem utaztam el Az ügyfél Oscar-díját 2017-ben átvenni, mert politikai erővel nem szabad felosztani a világot egy „mi”-re és a „mi ellenségeinkre”. Félelmet szül. Álnok felhatalmazás az erőszakra. Az ebből fakadó háborúk megakadályozzák a demokráciát és az emberi jogokat olyan országokban, melyek maguk az agresszió áldozatai.

Mi lesz a jövőben? Visszamegy Iránba rendezni vagy marad nyugaton?

Egyértelmű, hogy visszatérek a hazámba és ott fogom folytatni. De, persze nem zárom ki a lehetőségét annak, hogy ha egy olyan történet fog meg, mely más környezetben jobban működik, akkor lehet, hogy fogok még nyugaton forgatni.

Két Oscar után azért muszáj megkérdeznem: Hollywood szóba jöhet?

Nem tagadom le: voltak ajánlatok. Egy alkalommal igent mondtam, de aztán nem éreztem eléggé sajátomnak a történetet. De nem zárom ki a lehetőségét annak, hogy egyszer rendezek Amerikában. De csak akkor, ha az majd a közös jövőt építi.