Fő az egészség

Pekingben egy vasárnap este kemény fájdalmat éreztem az oldalamban. Álmatlan éjszaka következett, reggel pedig bementünk az amerikai-kanadai irányítás alatt működő Egyesült Családi Kórházba, ahol mint diplomaták, megérkezésünk után nem sokkal megkaptuk „Arany Kártyánkat”. - Ez mit jelent? – kérdezem némi gyanakvással. - Ez azt jelenti, hogy ha sürgősségi ellátásra szorul, akkor felmutatja, és mi ellátjuk. A tagsági díj évente száz dollár. Az elegáns kórházban felmutattam az Arany Kártyát, senkit sem érdekelt. Tíz perc múlva viszont egy igen tekintélyes, ősz kanadai orvos vizsgálóágyán feküdtem, aki látható örömmel nyomogatta a hasamat. - Első látásra vesekő – jelentette ki. – De csinálunk egy röntgent. A röntgenkép a doktort igazolta. Bár nekem az az érzésem, hogy minden röntgenkép az orvosokat igazolja. - Átadom Doktor Ying-nek, az urológusunknak – mondta, és átkísért egy másik rendelőbe. Doktor Ying ugyancsak megnyomkodott néhányszor, elmondta, hogy a vesekő körülbelül egy centiméteres és „megakadt”. Más, hatékony gyógymód nem lévén, javasolta, hogy talán ürítsem ki természetes úton. Kifelé menet a portán elém tették a számlát, aminek végösszege ezerötszáz dollár volt. Mari vett a boltban négy üveg Carlsberget, egymás után megittam mint a négyet, estére minden fájdalmam elmúlt. Néhány hónappal később hasonló eset történt velem, akkor már egy kínai doktort kerestünk fel a pekingi Kínai-Japán Kórházban. - Nyugodtan mondja meg, ha rákom van – kértem nyíltan. - Meg fogom mondani – felelte nyíltan. Itt is csináltak egy rétegfelvételt, melynek alapos tanulmányozása után a kínai orvos nyíltan a szemembe nézett. - A jelenséget veseégésnek hívják, és kiszáradás okozza. Igyon meg napi két liter teát vagy vizet, akár többet is. Amúgy pedig nincs rákja. És nem is lesz. - Ezt meg honnan gondolja? - A tekintetéből. Harminc dollárt fizettünk vizitdíjjal együtt. Egy más alkalommal ügyvivőként a kereskedelmi miniszterhelyetteshez mentem tárgyalni. Kedves ember, jól beszél angolul, kellemesen társalogtunk, csupán az zavart, hogy éppen a légszabályozó alatt ültem, ahonnan valósággal zúdult rám a jéghideg levegő. Délután már merev volt a nyakam, fájt a fejem, alig tudtam mozgatni a vállam. Bevettem gyógyszereket, elmentem szaunába, próbálkoztam a konyakkal is, de semmi sem segített. Két álmatlan éjszaka után végül döntöttem, felkeresek egy masszőrt. Egy kis mellékutcában üzlethelyiségek sorakoztak, beléptem a „Chinese Traditional Clinic” nevű homályos helyiségbe: lepedővel leterített kezelőágy, mosdó, sámli, a falon néhány kínai okirat. A gyógymasszőrnő lelkesen fogadott, mutattam, hogy a nyakam, a vállam és a fejem fáj. Leültetett a sámlira, és harminc percig kőkemény kézzel, a könyökével, ujjaival, ököllel gyúrta a megjelölt részeket. - Harminc jüan – mondta aztán. Ez három euró volt. - Mikor jöjjek legközelebb? – kérdezem. - Nem kell jönni legközelebb. Meggyógyítottam. És így is volt.     
Szerző
Odze György
Frissítve: 2019.01.07. 09:21

Kifelé a mocsárból

Soros György pénzéből szervezik a tüntetéseket, azért, hogy Magyarországból is bevándorlóországot csináljanak - közölte Hollik István kormányszóvivő szombaton, és nemcsak ő ragadt bele a sorosista-bevándorláspárti ragacsba, hanem Deutsch Tamás európai parlamenti képviselővel bezárólag a teljes kormánypropaganda. 
Természetfeletti képességei vannak ennek a Sorosnak, aki még a hideg, januári szélben is komoly sétára tudja bírni azt a tízezres tömeget, amely nem látszik kifulladni a decemberi megmozdulásokat követő karácsonyi-újévi csendben, és szombaton megint a Hősök terétől az Oktogonon át – ahol a diákok csatlakoztak –, a Kossuth térre vonult. 
Ennek a nem először és nem utoljára magát megmutató tömegnek a láttán sírni valóan  együgyű és üres már a kormánypropaganda. Mert üres a kormánypolitika, amely az utóbbi hetekben nemcsak hogy egymás mellé sodorta a parlamenti pártokat, de parlamenti aktivizmusuk kitartásra ösztökélte az utcai tiltakozókat is. Az eredetileg a rabszolgatörvény ellen a szakszervezetek által meghirdetett demonstrációk követelései gyorsan kiegészültek az általános rendszerellenes szlogenekkel, egy európai Magyarország megteremtésének akaratával. Nem kellett ahhoz Soros pénze, hogy a tiltakozók végigfussanak a logikai soron, és a túlóratörvénytől, a politikai kisebbség parlamenti jogfosztásától eljussanak a rendszer egészének elutasításáig. 
A kormány beleragadt saját kommunikációjának ragacsába, amit megtetézett a minimálbér-emelést kísérő vita. Az egyezményt a legnagyobb szakszervezet nem írta alá, a többi tagsága pedig most nem érti: a sajátjaik hogyan fogadhatták el a kormányzat háttérdiktátumát? 
Most nincs megállás. A kormány nem visszakozhat, mert a túlóratörvény visszavonása a gyengeség jele volna. Az ellenzék oldalán pedig a szakszervezetek - bármily nehéz is - nem tehetnek mást, mint hogy országos sztrájkot hirdetnek. Elsőként, figyelmeztetésnek január 19-én demonstrálnak: ha nem ezt teszik, a rendszerváltás óta alaposan megkopott arcukat is elvesztik, míg egy országos sztrájk esetén megsűrűsödhetnek a soraik, és egy bármilyen színezetű következő kormány esetében nagyobb önálló erővel tudnának érdekképviseletként azért kiállni, ami a dolguk. Minden munkavállalóért. 
Ami pedig a pártokat illeti: valamennyi ellenzéki pártnak teljes egységben kell fellépnie. Lassan nemcsak az EP-választásokra – ahol az Unió sorsa a tét -, vagy az önkormányzati választásokra kell figyelniük, hanem azon kellene dolgozniuk, hogy létrehozzanak egy ellenzéki kerekasztalt, amely előkészíti a szabad választásokat, az alkotmányozó nemzetgyűlést, a IV. Köztársaság megszervezését. Az egypárti parlament többpárti visszavételét. 
A harcot, mind a Házban, mind az utcán, folytatni kell. A kormány meg vergődjön csak saját ragacsában, ahonnan többé nem szabadulhat: méltatlan a hatalomra, és már nem is hisznek neki. Az utcai tömeg lassan kimondja: nemcsak nem tud, de nem is akar – ahogyan az egyik szombati felszólaló mondta - az orbáni mocsár-Magyarországon élni.
Szerző
Friss Róbert
Frissítve: 2019.01.07. 09:21

Trump, a relativista

Hogy mi számít falnak, az meglehetősen viszonylagos dolog – okoskodik Mick Mulvaney, a fehér házi apparátus vezetője, aki szerint az elnök esetleg hajlandó letenni arról, hogy betonfalat emeljenek végig a mexikói határ mentén. A tétován kompromisszumkereső nyilatkozat szerint az acélkerítés szinte már falnak is tekinthető, szigorúan véve mégsem az. 
Néhány hete még turbófokozatba kapcsolt Donald Trump az ellenzéki demokratákkal vívott presztízsharcában, mert úgy érezhette, az előállt helyzetben különös állhatatosságot kell mutatnia. A novemberi választásokon a szenátusban ugyan megszilárdult a republikánus fölény, a képviselőházban azonban a demokraták elhódították a többséget. Trump okkal tarthat attól, hogy képviselőházi előnyüket a demokraták igyekeznek maximálisan kihasználni, esetleg akár elmozdítási eljárást is kezdeményezhetnek ellene, például olyan, máig tisztázatlan gyanúk miatt, hogy a 2016-os elnökválasztás előtt a republikánus kampánycsapat összejátszhatott az oroszokkal.  
Trump a keménykedés azon eszközét választotta, hogy decemberben nem volt hajlandó elfogadni a szövetségi költségvetést biztosító törvénytervezetet, mert az nem tartalmazza a határvédő falra követelt több mint 5 milliárd dollárt. Így az új összetételben január 3-án megalakult képviselőház heves büdzséharc kellős közepén találta magát. Az elnök azzal fenyegetőzik, hogy addig semmit nem ír alá, amíg meg nem kapja a pénzt a falépítésre. Ez azzal jár, hogy szövetségi alkalmazottak százezrei nem jutnak hozzá a fizetésükhöz. Nancy Pelosi, a képviselőház új elnöke erre közölte, hogy tárcánként külön-külön törvényben kívánnak gondoskodni a szükséges pénzekről.  Így nehezebb lesz Trumpnak minden egyes esetben érvelnie, hogy az adott minisztérium működésének mi köze a határvédő falhoz. 
Az elnök gondolkodásmódjáról sokat elárul az a megjegyzése, hogy a kényszerpihenőre küldött alkalmazottak zöme szerinte a demokraták pártján áll, vagyis húzzák ki őket a bajból a demokraták.
USA
Frissítve: 2019.01.07. 09:20