Fő az egészség

Pekingben egy vasárnap este kemény fájdalmat éreztem az oldalamban. Álmatlan éjszaka következett, reggel pedig bementünk az amerikai-kanadai irányítás alatt működő Egyesült Családi Kórházba, ahol mint diplomaták, megérkezésünk után nem sokkal megkaptuk „Arany Kártyánkat”.

- Ez mit jelent? – kérdezem némi gyanakvással.

- Ez azt jelenti, hogy ha sürgősségi ellátásra szorul, akkor felmutatja, és mi ellátjuk. A tagsági díj évente száz dollár.

Az elegáns kórházban felmutattam az Arany Kártyát, senkit sem érdekelt. Tíz perc múlva viszont egy igen tekintélyes, ősz kanadai orvos vizsgálóágyán feküdtem, aki látható örömmel nyomogatta a hasamat.

- Első látásra vesekő – jelentette ki. – De csinálunk egy röntgent.

A röntgenkép a doktort igazolta. Bár nekem az az érzésem, hogy minden röntgenkép az orvosokat igazolja.

- Átadom Doktor Ying-nek, az urológusunknak – mondta, és átkísért egy másik rendelőbe. Doktor Ying ugyancsak megnyomkodott néhányszor, elmondta, hogy a vesekő körülbelül egy centiméteres és „megakadt”. Más, hatékony gyógymód nem lévén, javasolta, hogy talán ürítsem ki természetes úton.

Kifelé menet a portán elém tették a számlát, aminek végösszege ezerötszáz dollár volt. Mari vett a boltban négy üveg Carlsberget, egymás után megittam mint a négyet, estére minden fájdalmam elmúlt.

Néhány hónappal később hasonló eset történt velem, akkor már egy kínai doktort kerestünk fel a pekingi Kínai-Japán Kórházban.

- Nyugodtan mondja meg, ha rákom van – kértem nyíltan.

- Meg fogom mondani – felelte nyíltan. Itt is csináltak egy rétegfelvételt, melynek alapos tanulmányozása után a kínai orvos nyíltan a szemembe nézett.

- A jelenséget veseégésnek hívják, és kiszáradás okozza. Igyon meg napi két liter teát vagy vizet, akár többet is. Amúgy pedig nincs rákja. És nem is lesz.

- Ezt meg honnan gondolja?

- A tekintetéből.

Harminc dollárt fizettünk vizitdíjjal együtt.

Egy más alkalommal ügyvivőként a kereskedelmi miniszterhelyetteshez mentem tárgyalni. Kedves ember, jól beszél angolul, kellemesen társalogtunk, csupán az zavart, hogy éppen a légszabályozó alatt ültem, ahonnan valósággal zúdult rám a jéghideg levegő. Délután már merev volt a nyakam, fájt a fejem, alig tudtam mozgatni a vállam. Bevettem gyógyszereket, elmentem szaunába, próbálkoztam a konyakkal is, de semmi sem segített.

Két álmatlan éjszaka után végül döntöttem, felkeresek egy masszőrt. Egy kis mellékutcában üzlethelyiségek sorakoztak, beléptem a „Chinese Traditional Clinic” nevű homályos helyiségbe: lepedővel leterített kezelőágy, mosdó, sámli, a falon néhány kínai okirat. A gyógymasszőrnő lelkesen fogadott, mutattam, hogy a nyakam, a vállam és a fejem fáj. Leültetett a sámlira, és harminc percig kőkemény kézzel, a könyökével, ujjaival, ököllel gyúrta a megjelölt részeket.

- Harminc jüan – mondta aztán. Ez három euró volt.

- Mikor jöjjek legközelebb? – kérdezem.

- Nem kell jönni legközelebb. Meggyógyítottam.

És így is volt.