A húsosfazék árvái

A maffiaállamok elitjének vagyona soha nincs biztonságban. A mögöttünk hagyott néhány év során bebizonyosodott, hogy az egyértelműen a miniszterelnök kegyéből, az ő jóváhagyásával vagyonossá vált elit egy része a partvonalra kerülhet, sőt némelyikük akár - részben a putyini mintát követve - büntetőeljárásnak is elébe nézhet, a megszerzett sarzsitól függetlenül. Orbán Viktor és köre - legalábbis a maga szempontjából - időben felismerte, hogy az uniós pénzek beáramlásának 2021-től várható lefékeződése után csak úgy tudja a vagyonát tovább gyarapítani, ha saját érdekében leszűkíti azoknak az amúgy sem széles körét, akik az állami közbeszerzések húsosfazekához hozzáférnek.
Intő jel lehetett a Soroksár-Kelebia vasútvonal megvalósítására kiírt közbeszerzési pályázat tavaly decemberi visszavonása, arra hivatkozva, hogy a versenyeztetés nyertesénél úgy megnőttek a költségek, amit a kormány már nem vállal. A hányatott sorsú beruházás kivitelezése idén biztosan nem, legfeljebb jövőre kezdődhet el. A csúszást azonban Orbánék aligha bánják, hiszen ezalatt olyan kegyeltet hozhatnak helyzetbe, aki még közelebb áll hozzájuk.
Az így kiválasztott kegyelt azonban még szorosabb kormányfői kontrollra számíthat, mint a 2010 óta bármikor. Januártól működik ugyanis egy alaposan kistafírozott állami ügynökség, amely a költségvetésből, illetve az uniós pénzekből megvalósuló nagy  fejlesztések pénzügyi és műszaki kontrollját végzi, a döntés előkészítésétől annak megvalósulásáig. A szándékok akár tisztességesek is lehetnének, de sajnos aligha azok. Ez inkább egyfajta szűrőállomásként működik majd. Valódi feladata az lehet, hogy eldöntse, a beruházó tulajdonosi köre, illetve annak alvállalkozói még mindig megfelelnek-e az orbáni alkalmassági mércének. A vazallusi kör látványosan szűkülni fog, az uniós torta zsugorodásának arányában. 
Ezt a gyanút igazolni látszik, hogy a vonatkozó egyéni képviselői indítvány beterjesztője Orbán helyettese, Semjén Zsolt volt: a tisztességes üzleti körök emblematikus figurája.
Szerző
Bonta Miklós
Frissítve: 2019.01.09. 09:27

Őszödi cvekedli

Mondjuk ha belegondolok, mennyi rossz kínai csirkét, török padlizsánt és rántással dús gyorsbüfé-főzeléket ettem az elmúlt két évben, amióta ebben a príma belvárosi irodában dolgozom, egyszerűen esz a penész a miniszterelnök úr Gundel-menüje láttán. A választék és az árfekvés is irigylésre méltó, még akkor is, ha speciel a káposztás cvekedlire pont ötven éve rá sem tudok nézni, pedig állítólag a nagymamámé volt a legjobb a Nagykörút mentén. 
Ámde azon azért még milliomodszor is elcsodálkoztam, hogy miből lesz botrány ebben az országban. Hiszen a helyzet a következő: a kormány mindösszesen harminc-negyven milliárd körüli költségvetési forintból nekiállt építkezni a budai Várban. Mivel előtte megszüntette a műemlékvédelmet, senkinek föl sem tűnt, hogy a Világörökség kellős közepére felhúzott egy teljesen új házat. Ezt meg a "puritánul" helyreállított karmelita kolostort berendezte a múzeumokból összemazsolázott és méregdrágán legyártatott bútorokkal és műtárgyakkal. Mintegy mellékesen újraépített egy lovardát, ahol állítólag lovagolni is fognak (kik? minek?!), meg egy őrségépületet, amelynek funkciójáról ennyit sem tudni. Eztán jön még a Pénzügyminisztérium habos-babos homlokzatának visszaállítása, amely projekt annyiban hasonlít az előzőekre, hogy ennek is szigorúan titkos a költségvetése; a Parlament előtti Kossuth szobrot pedig azzal idézi, hogy ezt is utálták azok, akik újkorában látták. 
Végignézve ezt a listát, mégiscsak meglepő, hogy végül épp a 360 forintos káposztás tészta veri ki a biztosítékot. De mit tehetünk: az ellopott-eltérített tízmilliárdok az éteri közpénzből valók, ezt viszont minden állampolgár hozzá tudja mérni a saját ebédjéhez. És ne feledjük, az őszödi beszédből sem a lényeg, hanem a "kurva" meg a "hazudtunk" égett rá arra, aki mondta. De az levakarhatatlanul.
Szerző
N. Kósa Judit
Frissítve: 2019.01.08. 13:22

Mehr Licht!

Gőte János, a Pércsi Villamos Művek karbantartója utálta a karácsonyt. Az egész felhajtást, a tolongást az üzletekben, a fölösleges ajándékokat, az állandó zabálást, de legfőképpen a fényfüzéreket, amikkel a felesége díszítette a lakást. A fán természetesen tizennégy füzér volt, egyenként vagy száz égővel, és ha az egyik kiégett, dobhatták ki az egészet. Aztán a lakás legkülönbözőbb pontjain bukkantak fel újabb és újabb füzérek: a konyhában, a vécében, az előszobában, a spájzban és a fürdőszobában. 
Gőte Jánosnak el kellett ismernie, hogy a fényfüzérek önmagukban nem csúnyák, egyik-másik egészen tetszetős volt. A konyhai égők például apró palackokat formáztak. A könyvespolcon elhelyezett darab pedig piros (!) hóembereket, amelyek új korukban kék és zöld fénnyel villództak. A probléma a lekapcsolással volt. Tudniillik esténként Gőténé a fényeken elandalodva, a nappali kanapéján aludt el. Ilyenkor kénytelen volt végigjárni az összes fényfüzért, és egyenként lekapcsolni őket. Negyed órás művelet volt ez, minden este. A legnehezebb a fa volt, mert a tizennégy füzér mindegyike külön elemről működött, és Gőtét minden alkalommal összeszurkálták a tűlevelek. 
Azon az istenverte pénteken (fejben már a fabontást tervezgette) este csöngött a telefon. A vonal végén a főnöke volt, és azonnali hatállyal berendelte Gőtét a központba. „Valami gáz van, főnök?” – kérdezte Gőte, de amaz azt mondta, nem telefontéma. Általában fél óra az út, de most egy kicsit tovább tartott: valami tüntetők mentek a Széchenyi tér felé, mindenféle táblákkal. Gőte nem olvasta el a feliratokat. Azt viszont azonnal észrevette, hogy a környéken nem égnek a lámpák. 
„Maga rendes ember, Gőte, meg fogja érteni, hogy miért fordulok magához – mondta a főnök, és közelebb hajolt a karbantartóhoz. – Most szóltak fentről, hogy nem éghetnek a lámpák, amíg ezek itten randalíroznak.” Gőte nem látott ugyan randalírozást, a lámpákat viszont nagyon is jól ismerte, nemrég cserélték le mindet. Egy darabig pislákoltak, aztán végleg megadták magukat. Mondta is, hogy ezek nem fogják bírni, de nem hallgattak rá. 
„De főnök, ezek már hetek óta nem égnek.” A főnök lehalkította a hangját, és óvatosan körülnézett. „Az a helyzet, Gőte, hogy a Dezsőék két napja dolgoznak rajta, és most szóltak, hogy mindjárt kész. Értse meg, én egyszerűen nem kapcsolhatom vissza, pont most. De tudja, milyen a Dezső. Állandóan politizál. Hát kell az nekem, hogy kiderüljön, hogy már éghettek volna a lámpák, én meg direkt nem engedtem?” 
Így történt, hogy aznap sötétben tüntettek a pércsiek. Gőte ismerte a rendszert, tudta, hol kell belenyúlni. A központban elégedettek voltak. Egészen magas helyen felmerült, hogy a Pércsi Villamos Művek vezetőjét újabb öt évre ki kéne nevezni, bár vannak más jelentkezők is a posztra. 
Gőte János elgondolkodva ért haza. A felesége már aludt a nappaliban. Odakint sötét volt, a lakásban csak a fényfüzérek világítottak. „A fene, aki megette – gondolta Gőte – ha ezt szereti az asszony, hát legyen neki világosság.” Majd reggel lekapcsolja az összeset.
Szerző
Kövesdi Péter
Frissítve: 2019.01.08. 09:25