Kiszolgáltatva

A nézők számára követhetetlenül és kiszámíthatatlanul vándorolnak a sportközvetítési jogok a televíziós csatornák, és ezzel egy időben a szolgáltatók között. Miközben egy-egy jog megszerzése vagy elvesztése a csatornáknak csupán papírmunka, a néző helyzete ennél sokkal nehezebb. A spanyol futball szerelmeseinek túlnyomó többsége ebben a szezonban nem láthatta az első öt bajnoki forduló mérkőzéseit, mert a jogokat megszerző Spíler 2 ekkor csak Dombóváron és környékén volt elérhető. 
A TV2 Csoport tulajdonában lévő Spílerek napokon belül elérhetők lesznek a Digi hálózatában is. A megállapodás része, hogy a Spíler 1-en látható angol bajnoki meccsek harmada-fele átkerül a DigiSportra. Attól kezdve, hogy a Spíler megjelenik a Digi csatornakínálatában. A brit foci szerelmesei pedig imádkozhatnak, hogy ne az ő kedvenceik mérkőzése szerepeljen a DigiSporton, mert ha más szolgáltatónál van előfizetésük, akkor nem fogják látni a találkozókat.
Aki 2016 nyarán lemondta a Digit - ekkor kerültek át onnan a Premier League mérkőzései a Spíler TV-re –, és átszerződött másik szolgáltatóhoz, amelynél tovább nézhette kedvenceit, mostantól két szolgáltatói szerződést kénytelen kötni, ha biztosra akar menni az angol mérkőzésekkel. Vagy kiszáll a jelenlegi megállapodásából - a hűségidő miatt több tízezres kötbért fizetve -, és átmegy a Digihez. Bízva abban, hogy a szolgáltatói üzleti érdekek nem változnak, és legalább a szezon végéig itt maradnak a mérkőzések. Vagy keres egy internetes oldalt, ahol talán nem fagy le az élő közvetítés.
Az igazán értékes közvetítési jogok megszerzése létfontosságú egy-egy sportcsatorna számára: ez a túlélés záloga. Milliárdos üzlet, amiben mindenki jól akar járni. Akivel senki sem törődik, sem szolgáltató, sem televíziós csatorna, az a tévénéző. Akinek a havi befizetéseiből ez az egész rendszer működik.
Frissítve: 2019.01.11. 09:02

A gazda szeme

Tejsavót kell venni a disznóknak, idős helyi bácsik szerint a tejsavó úgy megpattintja a súlynövekedést, hogy állataink szinte a szemünk előtt kerekednek majd ki. Persze hozzátették – mert gyanakvó természetűek a helyi idős bácsik –, hogy ugye tudjuk: nem a gazda szeme hizlalja a jószágot, hanem a borsós takarmány meg a darált kukorica.
Érdekes státuszunk van itt. „Gyüttmentek” vagyunk persze, de nem abból a fajtából, aki a városi panelt „falusi panelre” váltja, vagyis csak helyrajzilag változtat státuszt, kulturálisan továbbra is egy helyben marad. Az ilyen eleve nem vesz olyan házat, aminek nagy kertje van, vagy ha mégis kénytelen, akkor befedi a hátsó részt gyepszőnyeggel, rosszabb esetben műfűvel, előre meg tuját ültet, jó sokat, nehogy belássanak az utcáról. Mindent a „nagybótban” vásárol – így hívják az itteni öregek a közeli város hipermarketjét –, az őslakosokkal nem üzletel, hátha a tojásuk szalmonellás, a tejük meg bacis. Az utcán nem beszélget, a postást is csak a kapuig engedi. 
Ám a mi házunk előtt a helyiek lassítanak, amikor kaszával vagy kapával a vállukon, ilyenkor, télen pedig a trágyával vagy épp a begyűjtött hulladékfával megpakolt kiskocsikat görgetve maguk előtt mennek ki a szőlők alatti rétre, zöldségeskertekbe. Néha meg is állnak, aztán két-három alkalommal később szóba is elegyednek. 
Először persze odaszúrják, hogy az ő disznójuk kétszer akkora, mit kétszer, legalább háromszor, és ők nem hagyják szabadon kószálgatni, pláne nem a kutyával együtt kergetőzni a sajátjukat, jól is néznének ki, hisz amit reggel megesznek, délre le is tornázzák, az ilyen állatnak hiába minőségi minden egyes falatja, de maga a falat elég soványka, mondják, s mindeközben félig szánakozó, félig dicsekvő pillantásokkal méregetnek. Azon kissé elálmélkodnak, amikor a dédszülői ágon vadkan ősöket felmutató koca tenyérből eszi a kukoricát, néhány egyszerű szó hallatán pedig oldalára fekszik, és két mellső lábát úgy tartja a magasba, hogy a lehető legnagyobb felületen lehessen dögönyözni a hónalját – tényleg, melyik testrész a „hón”, aminek alja van, s egyáltalán malacoknál létezik-e ilyesmi? –, de ezt betudják egyszerű értelmiségi hóbortnak. 
Ilyen-olyan „bolondok” egyébként is vannak a faluban, az egyik köveket ment meg, hogy abból faragjon szobrot, a másik barokk székeket újít fel, a harmadik sci-fit gyűjt, a negyedik meg éjszakánként művészfilmeket néz. A simogatható és kézből etethető malacokkal szépen beálltunk mi is a sorba, bár azt még emésztik, hogy minket kutyasétáltatáskor a macska is elkísér, s egyáltalán, minek egy kutyát sétáltatni, ha ekkora udvart birtokol, ráadásul nincs is kikötve. 
A bizalom köreinek legszélsőjébe azért mégiscsak betettük a lábunkat: megtudtuk a titkot, hol lehet tejsavót szerezni fillérekért, mekkora demizsonnal kell odamenni, sőt még azt is, hogy ha marad némi felesleg, akár karburátort is tisztíthatunk vele – de erről a folyóról majd akkor beszélünk, ha már beleléptünk, mi több, át is léptünk rajta.
Szerző
Doros Judit
Frissítve: 2019.01.11. 09:01

Színeváltozás

Egy hajón vagyok – a recsegős telefonvonal végén Pákh Imre műgyűjtőnek ezt az egy mondatát sikerült megértenem. Azért hívtam, mert Gulyás Gergely kancelláriaminiszter bejelentette: a kormány hárommilliárd forintért megvásárolta tőle Munkácsy Mihály festményét, a Golgotát. 
Furcsa helyzet: az eladó valahol a tengeren, a Magyar Nemzeti Bank Értéktár programjáról, ami elvileg az állami festményvásárlásokat intézi, pedig egy szó se esik. Munkácsy Krisztus-trilógiájának másik festményét, a Krisztus Pilátus előttőt még az Értéktár program vásárolta meg 2015-ben 5,7 millió dollárért (mintegy 1,6 milliárd forintért). 
Pákh 2003-ban vette meg a Golgotát, és a Magyar Nemzeti Galéria egy évre rá négy Munkácsy-képet adott neki kölcsön annak fejében, hogy nem viszi el Magyarországról. A gyűjtő 2014-ben állítólag megegyezett Lázár Jánossal és L. Simon Lászlóval, hogy 9 millió dollárért (mintegy 2,5 milliárd forintért) eladja a magyar államnak a festményt, de aztán jött az Értéktár program 6 millió dolláros (mintegy 1,7 milliárd forintos) ajánlata, és Lázár János is hangnemet váltott. Nem rejtette véka alá: a kormány azért kezdeményezte a Golgota védetté nyilvánítását, hogy Pákh kötélnek álljon. Nem állt, ment a bíróságra. 
Mikor tavaly szeptemberben a műgyűjtő elfogadta Gulyás Gergely immár tízmillió eurós (3,2 milliárd forintos) ajánlatát, az első gondolatom az volt: nyugtával dicsérjük a napot. A Christie's és a Sotheby's aukciósház szakértőinek értékbecslésére hivatkozva Pákh épp ilyen árról beszélt 2015 júniusában, mire az Értéktár program vezetője úgy reagált: a műgyűjtő „gusztustalanul hazudozik”. Gulyás most mégis azt állította, a becslések igazolják a vételárat.
Hogy a történet miként vett most ilyen fordulatot, rejtély. Meglehet, az is nyomott a latban, hogy a Pákh-gyűjteményre alapozó - trilógia nélküli - Munkácsy-kiállítást tavaly több mint egymillióan nézték meg a szentpétervári Ermitázsban. Azaz: Munkácsy már nem csak nekünk, magyaroknak érdekes – és ha nő az ázsiója, felmegy a képei ára is.
Frissítve: 2019.01.11. 09:01