Hegyi Iván: Feldolgozó nagyüzem

Publikálás dátuma
2019.01.12. 13:25

Fotó: Georges Chevrier / AFP
Noha Koncz Zsuzsa azt énekelte hetvenhétben, hogy „hatvannégyben épphogy elindultunk”, a Rolling Stones igazán erősen kezdte az 1964-es esztendőt. Az együttesnek még nem volt albuma, de hatvanháromban kijött két kislemezzel – az egyiken John Lennon és Paul McCartney dalát, az I Wanna Be Your Mant adta elő –, és az újév elején, amikor az Egyesült Királyságban a Beatles I Want to Hold Your Handje vezetett a Dave Clark Five Glad All Overje előtt, négy számot tartalmazó korongot jelentetett meg.
A B oldal első dala volt a trouvaille.
George Harrison a kedvencei között tartotta nyilván, így azt hiszem, a legkevésbé sem kell szégyenkeznem, amiért az én fülembe és szívembe is belopta magát a You Better Move On. Arról persze fogalmam sem volt, miről énekel a számomra ugyancsak ismeretlen zenekar, de ez egyáltalán nem zavart, és teli torokból üvöltöttem (halandzsázva) a refrént. Azt meg végképp nem sejtettem, hogy a szám egy korábbi darab feldolgozása. Ma már tudom: 1961-ben írta és vette lemezre – az alabamai FAME stúdióban kizárólag fehér muzsikusokkal körülvéve – a színes bőrű Arthur Alexander, s az amerikai boltokban mindjárt el is kelt a korongból 800 ezer példány. Ne becsüljük le e mennyiséget: Cliff Richard fülbemászó Living Dollja ugyanígy fogyott az Egyesült Királyságban két évvel azelőtt.
A népszerű nótával Alexander az amerikai lista huszonnegyedik helyéig jutott, és a legkevesebb, mi mondható, hogy fölkeltette kollégái érdeklődését. (Értsd: a hallgatókén túl.) Bobby Vee, aki 1961 nyarán a Take Good Care of My Babyvel vezette a Billboard magazin lajstromát, már 1962-ben feldolgozta a számot, és a Rolling Stones adaptáció esztendejében a Hollies is előjött a maga változatával. (Magunk közt szólva: ez utóbbi átirattal nem sikerült számottevően gazdagítani a beatmuzsika lüktető történetét.) A Stonesnak viszont jellegzetes számává lett, ahogyan Alexandernek egyenesen a védjegyévé vált a dal. Pedig volt anyag az alabamai raktáron, hiszen az amerikai Sheffieldből származó szerző-énekes számait sorra dolgozta fel Jerry Lee Lewis, a Beatles, a Bee Gees, a Gerry és a Pacemakers, Bob Dylan vagy Tina Turner. A Beatles már a hamburgi Star Clubban nyomta Alexandertől az A Shot of Rhythm and Bluest meg a Where Have You Beent, hogy aztán az Anna című nótát feltegye első nagylemezének A oldalára két saját száma, az I Saw Her Standing There és a Misery mögé. A Stones a You Better Move On mellett a Go Home Girl című opust vette át Arthur Alexandertől, és Keith Richards vidáman említette a tengerentúli komponista-dalnok örökségéről: „Ha a Beatles és a Rolling Stones egyaránt válogatott belőle, akkor az legalábbis tűrhető hagyaték.”
Ezzel együtt Alexander nem haladt oly megállíthatatlanul a pályán, ahogyan a Stones repesztett hajdanán a Route Sixty-Sixen, és száguld azóta is. Az alabamai muzsikus hetvenhatban még viszonylagos sikerre vitte a Sharing the Night Togethert – bár az igazi dobás Dr. Hooké és a Medicine Show-é volt, e banda ugyanis két évvel később az amerikai lista hatodik helyére került a dal feldolgozásával –, ám aztán mintha elvágták volna. A gitáros fiaként született Alexander kénytelen volt hátat fordítani a show-biznisznek olyannyira, hogy csaknem két évtizeden át autóbuszsofőrként kereste a kenyerét. Majd 1993-ban úgy tetszett, rákacsint végre a régi szerencse: májusban szerződést kapott Lonely Just Like Me című albumának elkészítésére. Huszonegy esztendő múlt el előző lemeze közreadása óta, ennélfogva akkora hévvel vetette magát a munkába, hogy a következő hónapban szívrohamot kapott, és ötvenhárom évesen elhunyt.
Fogalmam sincs, milyen lemeztől kellett már a felvétel előtt elbúcsúzni negyedszázaddal ezelőtt. De alighanem számosan vagyunk a világon, akik úgy gondoljuk: ha Arthur Alexander semmi egyebet nem produkált volna, csak a You Better Move On-t, már akkor sem élt hiába...
Szerző
Frissítve: 2019.01.12. 13:31

Béregyenlőtlenség magyar módra (avagy tényleg fizessenek a gazdagok!)

Publikálás dátuma
2019.01.12. 12:45

Fotó: Shutterstock
Magyarországon 100 dolgozóból 69 jövedelme nem éri el az átlagot.
Sokszor van olyan érzése az embernek, hogy a számok és a valóság mintha nem lennének köszönő viszonyban egymással. Ennek egyik területe az átlagkeresetek meghatározása. Úgy tűnik, hogy ebben az esetben mindenkinek igaza van. A számok is valósak, és az emberek tapasztalatra alapozott érzékelése is. Mégis hogyan lehetséges ez, és legfőképpen milyen következményekkel jár?
A Központi Statisztikai Hivatal (KSH) legutolsó átlagbér statisztikája szerint 215 700 forint a nettó átlagbér Magyarországon. Nyilván ennek hallatán sokan csapnak az asztalukra, hogy hogyan lehet ekkora az átlagbér Magyarországon? Pedig, higgyék el, nincsen semmi okunk kétségbe vonni ezeket a számokat.

Torz jövedelemeloszlás

Fontos egy kicsit elmerülni a statisztika készítés rejtelmeibe, hogy megértsük miért is van két valóság. Amikor átlagbért számolunk, akkor összeadjuk a dolgozók jövedelmét, és elosztjuk a dolgozók számával. Persze egy kicsit bonyolíthatjuk is, hiszen a jövedelem gyakran nem állandó összeg. Lehet mozgó része, amely különböző pótlékokból állhat, vagy jutalmakból, esetleg cafeteria keretében adott juttatásokról. De egyszerűség kedvéért összeadjuk a bérpapíron szereplő összeget, és ez lesz a számításunk alapja.
Amennyiben a jövedelem torz módon oszlik el a társadalomban, és egy szűk réteg nagyon jól keres, míg a többség rosszul, akkor az átlagbér értéke nem találkozik a valóságérzékelésünkkel. Ebben az esetben használjuk a mediánértéket. Ha véletlenszerűen behívunk egy terembe százegy embert és a jövedelmük alapján sorba állítjuk őket, akkor az 51. ember jövedelme lesz a mediánjövedelem. A teremben pontosan ugyanannyi ember lesz nála kisebb jövedelemmel, mint nagyobbal. Sokkal inkább ez a mediánérték áll közelebb a társadalom által érzékelt valósághoz, semmint az átlagjövedelem.
Magyarországon a KSH nem tud mediánjövedelmet számolni. Ezért, ha a béregyenlőtlenséget meg akarjuk ismerni, akkor a Pénzügyminisztérium adatbázisa az egyetlen, amely alapján valamilyen képet tudunk kapni a valóságról. Jelenleg az utolsó adatbázis 2016-os. Ezt figyelembe véve a Policy Agenda számításai alapján a mediánbér az átlagbérnek csupán 74 százaléka. Ez rosszabb, mint 2014-ben volt, amikor az érték még 76 százalék volt. Az olló tovább nyílt, a béregyenlőtlenség tovább növekedett. Ha „átváltjuk” jelenértékre ezeket az adatokat, akkor azt kapjuk, hogy a magyar bruttó átlagbér és a mediánbér között 85 ezer forint a havi különbség. Ez jelentős differencia.
Próbáljuk meg lefordítani a valóságokat a számok nyelvére. Ha jól működő gazdasági rendszerünk lenne, akkor azt mondhatnánk, hogy egy átlagjövedelemmel rendelkező dolgozó a „tornasor” közepe táján állna. Egy picivel többen lennének nála magasabb jövedelemmel, mint alacsonyabbal.
De nem ilyen a gazdasági rendszerünk, ezért a medián- és az átlagbér kapcsolata azt mutatja, hogy 2016-os tényadatok alapján Magyarországon 100 dolgozóból 69 jövedelme nem éri el az átlagot. A versenyszférában dolgozók esetében ez 73 dolgozóra igaz. Jelentős a különbség statisztikában is kifejezve a társadalmi érzékelés, és az általérték között.

Konzervált egyenlőtlenség

Mit lehet ezzel a helyzettel kezdeni? Pontosabban mit mutat számunkra azon túlmenően, hogy érthető válik, miért érzik sokan a statisztikát becsapásnak? A probléma valódi gyökere abban rejlik, hogy ezáltal nagy lesz a béregyenlőtlenség.
Teljesen természetes, hogy a dolgozók nem azonos módon keresnek. Ugyanakkor van egy pont, amikor az egyenlőtlenség társadalmi feszültséget okoz. Magyar politikára lefordítva ez azt jelenti, hogy hiába beszél a kormány a munkaalapú társadalomról, ha közben sokan érzik magukat a vesztes oldalon. Márpedig a munkajövedelmek (is) nagyon torz módon képeződnek le a magyar társadalomban.
A társadalom alsó 52 százaléka keres együtt annyit, mint a társadalom felső 10 százaléka. A helyzet még ennél is szürreálisabb, ha tovább bontjuk a felső tizedet. A legjobb keresettel rendelkező 5 százalék teljes munkajövedelme az alsó 40 százaléknak felel meg. (Egyébként a versenyszférában még rosszabb az arány. Ott az alsó 58 százalék keresete felel meg a felső 10 százaléknak.)
Ezek ugyan bruttó jövedelmek, de az is látszik, hogy az egykulcsos adórendszer csak konzerválja a különbséget. Nem nehéz belátni, hogy ha a dolgozói társadalom alsó 40 százaléka is 15 százalékos SZJA-t fizet, és az elitmunkabéresek is (felső 5 százalék) ugyanennyit, akkor adózás után is éppen ugyanakkora lesz a két bértömeg közötti különbség, mint előtte. Nyilván nem az elitmunkabéresek tehetnek arról, hogy nagyon eltérőek a társadalmi egyenlőtlenségek a dolgozói rétegen belül. Ők védik a helyzetüket, és egyértelműen első körben ellenfelei minden változásnak, amely a pozícióikat érintheti. Azt is mondhatjuk, hogy politikai-gazdasági szempontból az ő érdekérvényesítési képességük többszöröse az alsó 40 százalék érdekérvényesítési képességének. Annak ellenére, hogy szavazatszámukat tekintve nyolcadannyian vannak.
Az adatok alapján látható, hogy miért érezzük magunkat a statisztikai adatok között párhuzamos valóságban. Az is egyértelmű vált, hogy ez milyen torzulást okoz a társadalomban. Érdemes megnézni, hogy mi következik ebből.

Tompítani a hátrányokat

Azt írtam a korábbiakban, hogy első körben az elitmunkabéresek nem érdekeltek a jövedelemelosztási status quo megtörésében. Ezért nézzük meg, hogy mivel lehet kimozdítani őket ebből az alapállásból?
A kérdésnek van egy morális oldala. Születésünk pillanatában mindenki egyenlő, de sajnos a lehetőségei azonnal differenciáltak. A családi környezetből adódó hátrányok, a földrajzi elhelyezkedés miatt konzerválódó oktatási lemaradások, az ebből fakadó munkaerőpiaci egyenlőtlenségek (sőt még a munka világában való félelmeink is) sokkal nagyobb hatással vannak társadalmi szintek közötti mobilitásunkra, mint képességeink, szorgalmunk. Vagyis azt, hogy hol és mennyiért dolgozunk, nagyban behatárolja születési környezetünk.
Azért senki nem büntethető, amiről nem tehet. Nem tehetünk arról, hogy az oktatásunk, az egészségügyünk, a közlekedési rendszerünk és alapvetően a félperifériás kapitalista gazdasági modellünk korlátozza lehetőségeinket. Ha ma valaki például egy veszprémi kis faluba születik, akkor statisztikai értelemben sokkal kisebb az esélye egyetemre menni, majd vezető állást, ezáltal magasabb jövedelmet kapni, mint akár a Kádár-rendszerben. Ez számára olyan hátrány, amelyet nem ő választott, nem tehet róla.
Nyilván ez nehezen megszüntethető, éppen ezért adekvát megoldás, hogy legalább tompítsuk a hátrányt. Erre szolgál az igazságos újraelosztás rendszere. Az a rendszer, amely az elitmunkabéresektől arányaiban is nagyobb felelősségvállalást kér, mint akár a társadalom többségétől.
Ez a morális oldala a kérdésnek. De van egy gazdasági megfontolás is. Tudjuk, hogy munkaerőhiány van, és azt is látjuk, hogy ez nem múlik el csak úgy magától. A gazdasági szerkezetünk olyan, hogy a magas hozzáadott értékű munkafolyamatok alacsony arányban vannak jelen a GDP-ben. Erre mondják azt, hogy ilyen termelékenység mellett ilyen bérek járnak a dolgozóknak. Csak közben látjuk, hogy van egy elitmunkabéres réteg, akiknek a jövedelmi szintje a többséghez képest túl magas. Ha ők „visszaosztanak” a társadalomnak, akkor legalább az adórendszer segítségével növelhetőek a nettó bérek a társadalom jelentős részénél. Ez mérsékelheti a munkaerő elvándorlását, és segítheti az elitmunkabéresek gazdasági helyzetének megőrzését.
Persze az adórendszer önmagában még kevés megoldást jelent. Ettől kisebb lenne ugyan a különbség, de nem olyan mértékben, hogy ezzel elégedettek lehetnénk. Az Eurostat adatai szerint 2006-ban – a gazdasági válság előtt, és többkulcsos adórendszer közepette – a mediánbér az átlagbér 77 százaléka volt.
Ezért nem gondolkodhatunk másban, mint gazdasági modellváltásban. Egy olyan északi modellben, amelyben egészségügyre, oktatásra, szakképzésre többet és hatékonyabban költünk. Ahol erős szakszervezeti és munkaadói szövetségek közötti megállapodások, kollektív szerződések kényszerítik ki a magasabb hozzáadott értékű termelés megjelenését. És persze egy olyan modellt, ahol a társadalmi transzparencia, és az állampolgári felelősségvállalás olyan, hogy nem kérdéses: aki jobb helyzetben van, az többet kell vállaljon.
Tudom, hogy a politikai szlogen már foglalt, de tényleg nincsen jobb hívószó, minthogy „Fizessenek a gazdagok”, a politikai korrektség kedvéért hozzáteszem: többet.
Szerző

Gömöri György: Magyar rekord

Publikálás dátuma
2019.01.12. 11:55

Fotó: Beliczay László / MTI
A 2018-as év azzal zárult, hogy nyilvánosságra hozták a Transparency International korrupciós listáját. Ez a nemzetközi szinten működő, berlini székhelyű szervezet minden évben megvizsgálja, hol, melyik országban növekedett, vagy csökkent a korrupció. Az Európai Unió országokra lebontott eredményei – gondolom - nem lepik meg sem Hadházy Ákost, sem a Népszava rendszeres olvasóit, alulírottat mégis kicsit meglepték.
Első pillantásra azt látjuk, hogy a legkevésbé korruptak listáját hagyományos módon a skandináv országok, Dánia, Finnország és Svédország vezetik. Elég jó helyezést kapott (ma még) az Egyesült Királyság, ahol élek, s ahol ma már jelentős magyar kisebbség él és dolgozik. De ha tovább olvassuk a listát, feltűnik, hogy nem csak az „osztrák sógor” szerepel rajta viszonylag jól, hanem közép- és kelet-európai szomszédaink is elég jól állnak: Lengyelországban Kaczyńskiék a választásokat részben korrupcióellenes kampányuknak köszönhetően nyerték meg, bár népszerűségükből a legutóbbi önkormányzati választásokon sokat veszítettek. Csehországban bajok vannak, részben a miniszterelnök, Andrej Babiš tisztázatlan ügyei miatt, de még ők is 57 pontot kapnak, Szlovákia pedig „közepesen”, 50 ponttal teljesít.
Magyarország viszont- ahol állítólag „dübörög” a gazdaság - dübörög a korrupció. A Transparency International európai uniós listáján utolsó előtti helyen áll országunk, Bulgária előtt. Ez valóban történelmi teljesítmény: a jelenlegi kormánynak sikerült leküzdenie Magyarországot Románia alá (Romániában, függetlenül az elmúlt hónapok kedvezőtlen fejleményeitől, számos korrupcióellenes eljárás folyt egészen 2018 közepéig). Aki akar, dicsekedhet Puskás Öcsivel, Bartókkal és a Rubik-kockával, de korrupció szempontjából Magyarországnak a rendszerváltás óta még soha nem volt ilyen rossz híre a világban.
Ilyenkor érdemes felidézni a közelmúlt egyik legsúlyosabb magyar korrupciós ügyét, a közbeszerzési visszaélésekkel kapcsolatos Elios-ügyet, ami miatt az OLAF (az Unió korrupcióellenes szerve) 13 és fél milliárd forintot követel vissza a magyar államtól. Óriási kolonc ez az Orbán-kormány nyakában, amit nem lehet mellébeszéléssel eltüntetni. Nemrég egy londoni vitán a magyar nagykövet egyetlen mondattal reagált arra, amikor egy kérdező a magyar miniszterelnök vejének korrupciós botrányát kezdte feszegetni: „ez csak egy bizonyítatlan állítás” (just an allegation). Arra a kérdésre, hogy ezek szerint a Transparency International hazudik, a nagykövet már nem volt képes választ adni.