Trükköznek a cégek: több fizetésért több munka

Publikálás dátuma
2019.01.12. 17:00

Fotó: Németh András Péter
Ha a hazai reálbérek szárnyalásáról szóló hírek mögé nézünk, valójában legfeljebb visszafogott emelkedést látunk, azt is jelentős földrajzi és ágazati különbségekkel. Sokan az átlagbért sem közelítik meg, a kiskeresetűeket pedig az infláció is fokozottabban sújtja.
Bár a munkavállalók nagy részének emelkedett a fizetése az utóbbi időszakban, a tényleges jövedelmük nem lett több, mivel a munkáltatók a kötelező béremelések miatt sok helyen elvették a cafetériajuttatásokat. Mindennek az állam lett a nyertese, mivel az eddigi adómentes juttatásokból adóköteles bér, tehát állami adóbevétel keletkezett. Ezt mondta a bértárgyalásokkal elégedetlen Magyar Szakszervezeti Szövetség elnöke, Kordás László is, aki szerint ahhoz, hogy a visegrádi országokat utolérjük, tartósan legalább évi 11-12 százalékos jövedelemnövekedésre volna szükség, az átlagbérek tekintetében ugyanis hozzájuk képest még mindig 25-30 százalékos lemaradásban vagyunk. Árnyaltabban látja a képet Vértes András, a Gazdaságkutató Zrt. vezérigazgatója. Szerinte a 8-8 százalékos minimálbér- és garantált bérminimum-emelés vállalható kompromisszum, és a gazdaság sem bír el többet. „Az elmúlt évek 8-10 százalékos reálbér-emelkedése mellett a GDP átlagosan 4 százalék körül növekedett, amit nem lehet hosszú távon csinálni. Muszáj volt, hogy ez a folyamat lelassuljon” – mondja a közgazdász. Szerinte a 8 százalék körüli bérnövekedésből a tavalyi 3 százalék körüli és az idén várható 3,5 százalékos infláció mellett legfeljebb 3-4 százalékos éves és országos átlagos reálbér-növekedés maradhat hosszabb távon. Ez nagyjából összhangban lesz a gazdaság teljesítményével is, amely a tavalyi kiugró 4,6 százalék körüli bővülés után a GKI szerint 3,2-3,5 százalékot tud produkálni idén, és hasonló ütemet vár az MNB is, mondja Vértes András. Az elmúlt években sokkal nagyobb mértékben nőtt a magasabb jövedelműek bére, így az olló tovább nyílt. Bár a szegénységi szintek csökkentek, viszont egyre távolodnak tőlük a magasabb jövedelműek. A minimálbért és szakképzett bérminimumot alkalmazó ágazatok közül kiemelkedik a mezőgazdaság, az építőipar, a vendéglátás és a szociális ellátás, írja a Portfólió. Ezek a szektorok gyakran zsebbe is fizetnek, így mélyen beágyazottak a feketegazdaságba. A területi különbségek is jellemzők: a keleti országrészben sokkal többen dolgoznak minimálbérért, mint a nyugati megyékben vagy Budapesten. Az sem meglepő, hogy a magyar tulajdonú cégeknél a dolgozók közel fele, míg a külföldieknél a munkavállalók negyede dolgozik a legkisebb bérekért. A minimálbér- és garantált bérminimum-emelés egyébként jellemzően nem a multikat érinti – emeli ki a GKI vezérigazgatója. Ez a kis cégeknek jelent kihívást, és Magyarországon ennek minősül a vállalkozások 90 százaléka. Ők nehezebben vagy egyáltalán nem tudják kigazdálkodni a bérnövekedést. Sokan közülük tönkremennek, ami részben piactisztító folyamat, de ezt nehéz elfogadni azoknak a vállalkozásoknak, amelyekkel megtörténik, mert nem tudnak fejleszteni, minőségi munkaerőt alkalmazni, vagy éppen rossz helyre „születtek”. Éppen ezért a kisebb cégek különféle praktikákat kénytelenek bevetni: a GKI kutatása szerint tavaly nagyjából minden tizedik cég élt a normák emelésével, vagyis arra törekedett: a munkavállaló dolgozzon is többet a több pénzért. Emellett népszerű volt az időszakos munkavégzésre szerződtetett munkaerő-kölcsönzés (8 százalék) is. A harmadik leggyakoribb „trükközés”, hogy más munkakörbe sorolták a munkavállalóikat (7 százalék), és a vállalatok közel azonos aránya (3-4 százaléka) bocsátott el alkalmazottakat, csökkentett cafetériát vagy munkaidőt. „Természetesen megjelennek a fekete- vagy szürkegazdaság jellegzetességei is: egyes felmérések szerint zsebbe is fizet a cégek 20-30, mások szerint akár 50 százaléka” – mondja a vezérigazgató. Vértes András szerint nagyobb béreket csak hatékonyabb gazdaság tud kitermelni, amihez Magyarországon erősebb teljesítménynövekedésre van szükség. Ehhez gépesíteni kell vagy át kell alakítani a gazdálkodást a versenyképesség érdekében. „A magyar gazdaságnak égető problémája a még kelet-közép-európai szinten is súlyosan elmaradott oktatás, a leromlott egészségügy, de az állam elmaradt modernizációja, a képzett munkaerő hiánya és a csökkenő külföldi befektetések is. A verseny hiánya is rendkívül hátrányos: az állam mélyen belenyúl a gazdaságba, és a korrupció is nagyon jelentős” – sorolja a jobb bérekhez szükséges teljesítménynövekedés ellen ható tényezőket a közgazdász. Romhányi Balázs, a Költségvetési Felelősségi Intézet (KFI) igazgatója szerint is aggasztó a nem megfelelő hatékonyság, a hozzáadott érték. A legtöbb iparág méretgazdaságossági problémákkal küzd, vagyis túl sok a kevésbé versenyképes kisvállalat, amely csak trükközéssel tud helytállni egy adott piacon. A közgazdász szerint a béremelés több csapdát is rejthet: a felpörgetett fogyasztás oly mértékben növelheti az importot, ami már rontja a külkereskedelmi mérleget. A növekvő fogyasztás az inflációt is emeli, amihez kamatemelés is társulhat. Romhányi Balázs szerint a világban már elindultak ezek a folyamatok, csoda, hogy a magyar jegybanki alapkamatban ez még nem jelentkezett. A rossz hír az, hogy a növekvő infláció és a várható kamatemelés egyaránt a reálbérnövekmény hatását fogja elemészteni. Ebben a helyzetben, az évek óta tartó konjunktúra éveiben a magyar költségvetésnek sokkal jobb állapotban kellene lennie, tartalékolnia kellett volna azokra az időkre, amelyek közeledtére egyre több szakértő int: a világgazdaság lassulni fog – figyelmeztet Romhányi Balázs.
Szerző

Csak a valóság: sci-fi, Frankenstein, miegymás

Publikálás dátuma
2019.01.08. 12:00

Persze könnyű rácsodálkozni arra, hogy jé, a sci-fi írók már régen megírták, mit megírták, megjósolták azt, ami ma kézzel fogható valóság, a helyzet azonban az, hogy a fantázia alapja nem lehet más, csak a valóság.
Szinte már csodaként emlegetik azt, hogy Jules Verne azt írta az Utazás a Holdba című regényében (1865): „A Columbiad elsütését valóságos földrengés követte. Florida földjét egész mélyében megrázta az irtózatos robbanás” – (Kilényi Mária fordításában) –, vagyis megjósolta, hogy a jövő űrhajói honnan startolnak majd az űrbe, ám ő ezt aligha tudhatta előre. Verne csupán olyan író volt, aki – mielőtt nekiült egy fantáziatörténet megírásának – használta az agyát, előtanulmányokat végzett, elolvasta a kor tudományos kutatásait. Ezt amúgy minden önmagát és az irodalmi zsánert is komolyan vevő tudományos-fantasztikus író megteszi. Tehát, ha innen nézzük a megvalósult sci-fi gondolatkörét, akkor legfeljebb kölcsönhatásokról lehet értekezni. Arról leginkább, hogy mindig akadnak írók, akik történetet kerekítenek egy-egy fejlesztés köré, és mindig akadnak olyan tudósok, akik megvalósítják néhány kiváló fantaszta, például Verne, H. G. Wells, Isaac Asimov, Arthur C. Clark, Ray Bradbury, Philip K. Dick álmát. Legyen az egyszerű vagy bonyolult. Amit aztán más művészek továbbgondolnak. Ilyen például Philip K. Dick Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal? című regénye (1968), amit Ridley Scott Szárnyas fejvadász címen filmesített meg. Az emberiség attól ugyan még – nem is olyan – messze áll, hogy chipkódolt életű, emberszerű lények (a könyvben replikánsok) népesítsék be a Földet, de az 1982-ben készült film látványvilágát alapjaiban határozza meg az éjszakai, mindig sötét városkép digitális, holografikus reklámvilága. A filmesek ugyan nem tettek mást, mint gondolkoztak, és alkalmazták, vagyis kiterjesztették Gábor Dénes 1947-ben feltalált képrögzítő eljárását, a holográfiát. Ennek mozgó verziója – amikor Leia Organa hercegnő videoüzenetben kér segítséget Obi-Wan Kenobi mestertől – jól ismert az 1977-es Csillagok háborúja című George Lucas-filmből, mára pedig, ha valaki végigsétál mondjuk Tokió utcáin, úgy érzi, mintha egyenesen a jövőbe csöppent volna, pedig az csupán a jelen. Gábor Dénes ugyanakkor szinte véletlenül találta fel a holográfiát, hiszen csak az elektronmikroszkóp képi felbontásán szeretett volna javítani, ám a replikánsok, az androidok, a kiborgok, vagyis az emberszerű, gondolkodó gépek megalkotása mindig is izgatta az emberek fantáziáját. Ebből a szempontból mintha igaza lenne Oscar Wilde írónak, aki szerint nem a művészet utánozza az életet, hanem az élet a művészetet, ám a helyzet az, hogy megfelelő technikai tudás hiányában mindez sokáig leginkább a mesékben, a történetekben, a regényekben jelent meg. Mindezt azért, mert az ember még ma sem nagyon tud mit kezdeni a teremtéssel, pedig keresi, csak éppen nem találja annak gyökerét; így inkább maga is a teremtés felé fordul. Fokozatokra bontva: előbb hitből, később sárból, majd emberből, idővel pedig alkatrészekből – ahogyan a technika fejlődik. Az ókorban így hozta létre a mitikus lényeket, a középkorban a Gólemet, a felébredt agyagembert; Mary Shelley 1818-ban kiadta az emberi testrészekből összevarrt lény történetét (Fran­kenstein vagy a modern Promé­theusz), Herczeg Ferenc 1894-ben kiadott Báró Rébusz novellája pedig már a tökéletes alkatrész-férfi mintaképe – kár, hogy robot, amit időnként fel kell húzni ahhoz, hogy úriember legyen. A robot szót (szláv eredetű, jelentése: szolgamunka) amúgy először Karel Čapek használta a R.U.R. (Rosumovi Univerzální Roboti) című darabjában, 1920-ban. Az emberiség azonban innentől kezdve már a robotizált valóságon túli világ felé rohan. Asimov Én, a robot című történetében (1966) vagy Dick replikánsainak sorsában már csak az a közös, amire Asimov 1941-ben, a Körbe-körbe című írásában felhívta a figyelmet: nem az a kérdés, hogy lesznek-e robotok, hanem az, hogyan viszonyulnak az emberhez. Érdekesség, hogy az író által megfogalmazott robotika három alaptörvénye máig meghatározza az ember-robot viszonyt: 1. A robotnak nem szabad kárt okoznia emberi lényben vagy tétlenül tűrnie, hogy emberi lény bármilyen kárt szenvedjen; 2. A robot engedelmeskedni tartozik az emberi lények utasításai­nak, kivéve, ha ezek az utasítások az első törvény előírásaiba ütköznének; 3. A robot tartozik saját védelméről gondoskodni, amennyiben ez nem ütközik az első vagy második törvény bármelyikének előírásaiba. Vagyis, a robotika területén valóban tetten érhető a megvalósult sci-fi, ám a haladás ebben az esetben sem előzmények nélküli. Ami azonban sokkal inkább elgondolkoztató, az az önbeteljesítő jóslat ideája. Mert amikor például George Orwell 1948-ban, a második világháború hatására megírta az 1984 című regényét, amelyben a Nagy Testvér minden polgárt megfigyel, aligha tippeket akart adni, mondjuk, a mai Kínának, ahol már tesztelik azt az adat- és nyomkövető, arc- és mozgásfelismerő rendszert, és éppen még csak azt nem tudják megfigyelni, hogy a polgárok mire gondolnak. A rendszer lényege, hogy minden állampolgári aktivitást lát, ami alapján pontozza az embereket. Aki jól szerepel, csöndes szolgája az államnak, így előnyben részesülhet, aki azonban renitens, azt a rendszer akár szabad mozgásában is korlátozhatja, úgy például, hogy még egy vonatjegyet sem vehetne, amivel el tudna utazni. A mesterséges intelligencia összefügg a robotika fejlődésével, ám abban a tekintetben már dimenziókat ugrik, hogy ebben az esetben minden egy embertől idegen, virtuális térben történik, csupán hálózatba kötött gépekre, rendszerekre van szükség ahhoz, hogy az embertől független intelligencia mindent felügyeljen – rosszabb esetben az uralma alá hajtson. ­Stephen Hawking tavaly elhunyt fizikus szerint alighanem ez az emberiség utolsó nagy találmánya. Ám ha így lesz, senki nem vetheti a sci-fi írók és filmesek szemére, hogy nem szóltak előre. Megírták, filmre vették a Skynet öntudatra ébredését (Terminátor) vagy HAL 9000 fedélzeti számítógép ügyködéseit C. Clark 2001. Űrodüsszeia című regényéből. Az írók ugyanis nem feltétlenül a jövőt ismerik, hanem az embert.

Sci-fi vs. valóság

Erich von Däniken Istenek ivadékai vagyunk könyvében (1987) azt állítja, hogy a földi élet ebben a formában nem önmagában a Földön alakult ki. Ma már egyre több tény utal arra, hogy idegen fajok ellátogattak a Földre – de erről a tudomány hivatalosan nem foglal állást. Mary Shelley doktor Frankensteinje különböző halottakból próbált életre kelteni egy embert; H. G. Wells Dr. Moreau szigete című regényében (1896) állatokból teremt embereket. A Csillagok háborúja filmben robotkarral pótolják Luke Skywalker levágott kezét. A tudomány ma már ott tart, hogy emberi szerveket, testrészeket nyomtatnak 3D-technológiával. A Jurassic Park című filmben (1993) – Michael­ Criton 1990-es Őslénypark című regényéből készült – egy borostyánba dermedt szúnyogban található vérmintából dinoszauruszokat klónoznak. Három évvel később megszületett Dolly, a világ első klónozott báránya. A Gattaca című sci-fi filmben (1997) génmódosított emberek születnek, és génszűréssel választják ki az emberiség elitjét a legjobb munkákra. Kínából a közelmúltban érkezett a hír, miszerint génmódosított gyerekek születtek. A Mikulás szánja mindig is az égben szállt, nem csak Luke Skywalker járműve a Csillagok háborúja című filmben, az index.hu viszont 2015-ben már ezzel a címmel írt cikket: Lezuhant Nyitrán az első repülő autó. H. G. Wells már 1895-ben megírta Az időgép című regényét, amiben az időutazás kérdéskörét feszegeti. A tudomány ma már ott tart, hogy elméletben nem zárja ki ennek lehetőségét – egyelőre visszafelé. Brian Daley 1982-ben megjelent Tron című regénye a virtuális valóság világába visz minket. A VR-technológia ma már szó szerint fantasztikus dimenziókba repíti használóját. Csak programozás kérdése, hová kerül az emberi elme, és csakis fejlesztés kérdése, milyen érzékszervekre hat. William Gibson 1984-ben írta meg Neurománc című regényét, amiben korát messze megelőzően írt arról, ami ma már valóság: a kiberháborúk, a hackerek világát.

Asimov jóslatai

A 444.hu vette észre, hogy a Toronto Star című kanadai újság december 31-én – szokásához híven – újra közölte Isaac Asimov 1983. december 31-én megjelent esszéjét arról, milyen lesz a világ 35 évvel később. Az orosz származású amerikai író és biokémikus, a többi között Az Alapítvány-trilógia és a Robottörténetek (lásd fő cikkünkben) szerzője számos dolgot talált el a mai világról, ám némileg optimistább volt, mint ahogy a dolgok a valóságban alakultak. Asimov 1983-as írása szerint elkerülhető egy végzetes atomkonfliktus a Szovjetunióval. Úgy gondolta, ha a Szovjetunió és az Egyesült Államok mégis háborúba lépne egymással, akkor felesleges találgatni, milyen lesz a jövő, annyira kevesen maradnak életben, és olyan nyomorúságos körülmények lesznek a Földön. A számítástechnika és az automatizáció terjedéséről és hatásairól szólva megdöbbentően sok dologban volt igaza. Mint írta, ha nem jön valami technológiaellenes forradalom, a számítástechnikának nemcsak az iparban, hanem az emberek mindennapi életében, otthonában is egyre nagyobb jelentősége lesz. Úgy vélte, 2019-re elképzelhetetlen lesz a társadalom számítástechnika nélkül, és nagyon látványosan lemaradnak a világ azon területei, ahol nem érhető el ez a technológia. „A kormányok úgy áhítoznak majd a számítástechnikára 2019-ben, mint ahogy a fegyverkezési verseny zajlott az 1980-as években” – fogalmazott Asimov, aki hosszan részletezi, hogyan fogja az automatizálás átformálni az ipart és a munkaerőpiacot. Egyrészt megdöbbentő, hogy Asimov milyen pontosan írja le már 1983-ban azokat a változásokat, amikkel ma kezd el szembenézni a fejlett világ, másrészt viszont gyorsabb fejlődésre számított, úgy gondolta, hogy ez a forradalom 2019-re lezajlik. Arról ír, hogy ebben az új, automatizált világba újfajta tudásra lesz szükség, a számítógépek készségszintű használatára: ez lesz az új „írástudás”. Asimov úgy gondolta, 2019-ben lesznek még ugyan iskolák, de a tanárok dolga nem elsősorban valamilyen lexikális tudás átadása lesz, hanem hogy felkeltsék a diákok érdeklődését, mivel otthon, számítógépen elérhető lesz bármilyen számukra szükséges információ. Az író bízott abban, hogy a technológiai fejlődés 2019-re nagyrészt megoldja a környezetszennyezés problémáját (nem oldotta meg – a szerk.). Arról is írt, hogy a világban a nemzetek közötti és az országokon belüli együttműködés lesz a jellemző a viszály és konfliktus helyett (nem lett – a szerk.). Talán az űrkutatással kapcsolatos jóslatai csúsztak a leginkább félre – írja a Toronto Star. Asimov arra számított, hogy 2019-re már bányászunk a Holdon, jó esetben épülnek az első emberi települések a világűrben, elkészül az űrben napenergiát gyűjtő, majd azt a Földre továbbító rendszer prototípusa, és a tervezőasztalon a projekt, ami az űrbe telepítheti az emberiség iparának jelentős részét, hogy ezzel a végtelen világűrbe szórjuk az emberiség szemétjét, a környezetszennyezést. Asimov egyébként abban is reménykedett, hogy 2019-re majdnem leáll a globális népességnövekedés, ami a 2017-es adatok szerint 1,1 százalékon volt.

Ő lehetett volna a "Legyen Ön is milliomos"vetélkedő "nagy nyertese", de ott volt az az öt kocsma

Publikálás dátuma
2019.01.08. 11:00

Fotó: Draskovics Ádám
Ölveti László az a típusú figura, akivel szinte lehetetlen magázódni, amilyennek az úgynevezett bohém embereket képzeljük. Azt mondja, bármiről szívesen beszél, de a magánéletét ne firtassuk.
Miért ne? Pedig éppen meg akartam kérdezni, hogy van az, hogy egy magadfajta, ötvenes pasi még nem állapodott meg? Talán azért, mert nagy nőcsábász vagy, ahogy me­sélik?  Inkább béna vagyok. Van egy rejtett képességem a dolgok elszúrására. Volt egy nagy szerelmem az NDK-ban, még a nyolcvanas években, de nem én voltam a hercege a fehér lovon. De ez ma már nem is számít. Most van egy nagyon kedves, csinos hölgy itt Budapesten, az X-Faktor kapcsán ismertem meg, és egyelőre nagyon jól megvagyunk.  Azt mondod, elszúrod a dolgokat. Az X-Faktort is ide sorolod? A fene se tudja. Végül is bejutottam az élő show-ba, ami minden induló nagy álma, de onnan rögtön az első adás után kiestem. 1995-ben úgy beszéltek rólam, hogy én vagyok Debrecen bohóca (nem érdemtelenül). Aztán 2003-ban felléptünk egy áruház születésnapján, szintén a szülővárosomban, ott meg úgy konferáltak fel, hogy következik Debrecen büszkesége, a magyar Joe Cocker! A kettő között alig nyolc év telt el, és én, azt hiszem, alig változtam valamit. Mit kellett ahhoz csinálnod, hogy egy város bohóca legyél? Mondjuk azt, nem mindig éltem úgy, hogy méltó legyek az apámhoz, aki válogatott birkózó volt és nagyszerű ember. De kevésbé rosszindulatú megközelítéssel: néha inkább éltem, mint keményen dolgoztam.  Ez magyarázza, miért kellett várni harminc évet ahhoz, hogy országosan ismert legyél? Talán. De ahhoz, hogy valaki befusson, nem elég a munka és a tehetség: kell hozzá rengeteg szerencse is. Meg hogy az ember ne adja oda azt a számot egy befutott énekesnek, amivel befuthatna. A „Pocsolyába léptem”-re gondolsz? Azzal nincs semmi baj. Egy buliban hallott minket Takáts Tamás, megtetszett neki a dal, és kérdezte, játszhatná-e a koncertjein. Mi nagyon tiszteltük Tamást, szerettük, amit csinál, úgyhogy azt mondtuk neki, persze, nyugodtan. Azt hiszem, nem mértük fel, hogy ezzel most tényleg befuthatnánk. De azóta is, ha hallom, büszke vagyok rá, mert ez egy igazi Ölveti Blues Band-nóta. És Boros Gyuri, a szövegíró azóta is kapja utána a szerzői jogdíjat.  A blues nem az a tipikus popműfaj. Hogy találtatok egymásra mégis, amikor csajozni inkább az Adriano Celentano-nótákkal lehetett? Nevetni fogsz, énekeltem én Celentanót meg Nino Rotát is, de azért a leginkább a blues fogott meg. Hobo, a Nazareth és Ted Nugent. Én olyan „fésületlen”, bluesos gyerek voltam inkább, elég, ha annyit mondok, hogy egyetlen általános iskolában három különböző osztályba jártam, mert amikor baj volt velem – és sokszor volt –, akkor áttettek egy másik osztályba. Nagyon türelmesek voltak velem ahhoz képest, amilyen gyerek voltam. A tanítóképzőben is a blues-ból írtam a szakdolgozatomat, bár a kottaolvasás, hogy úgy mondjam, nem ment zökkenőmentesen. Inkább énekelni szerettem, nem tanulni. Nagyon hálás vagyok a mai napig annak a tanáromnak, aki magnóra énekelte azokat a népdalokat, amiket aztán elénekeltem a vizsgán. Egyébként miután felvettek, kimentünk Németországba, és ezer szerencse, hogy két és fél év után megint visszajöttünk, mert így nem kellett újra felvételiznem. Jöttem-mentem, ez volt akkor az életem.  Ez olyan igazi ölvetilacis sztori. Hogy majdnem van valami, de aztán mégse. Én alapvetően optimista fickó vagyok, szerintem mindennek van oka, és mindenből, ami történik, profitálhatok. A banda is úgy alakult, hogy két akkori barátom, a szájharmonikás Méhesi Zoltán, aki ma az egyik legjobb hazai biogazdálkodó, és Boros Gyuri megpattant az országból. Akkoriban nekem sem volt semmi dolgom a főiskolán kívül, az meg várhatott, hát kimentem utánuk, és végül Hollandiában alakítottuk meg az Ölveti Blues Bandet. Utcazenéltünk, klubokban, bárokban léptünk fel. Ment a dolog rendesen, de aztán 1990-ben Gyurival és Bujdosó Andrással inkább hazajöttünk. Különféle formációkban játszottunk, főleg rhythm & bluest. Olyan tagjaink voltak ebben az időben, mint Dorogi Barbara, Dr. Valter és Oláh Andor, akik később meghatározó figurái lettek a magyar bluesnak. Ment a szekér, meghívtak a Szigetre, az EFOTT-ra, a Hegyalja Fesztiválra. Megjelent az első lemezünk is, de aztán gondoltunk egyet, és megint léptünk.  2003-ban jöttetek haza másodszor, nekiláttatok egy újabb lemeznek, aztán megint külföld, megint egy lemez, de valahogy akkor sem sikerült betörni az élvonalba. Miközben olyan vidéki zenekarok taroltak, mint éppen a debreceni Tankcsapda vagy a miskolci Edda. Szerinted ennek mi az oka? Talán az, hogy Pataky Attila és Lukács Laci is nagyon erős személyiségek, szuper tehetségesek, elkötelezettek, és pontosan tudták, mit akarnak. Lehet, hogy ezekből valamelyik hiányzott belőlünk, belőlem. Nekem volt egy életvitelem: szerelem, csavargás, kevés iskola. Nem voltam hülye gyerek, de azért egy Teller Ede sem. És néha ahelyett is inkább éltem, mint hogy ezen dolgoztam volna. Elszaladtak a dolgok mellettem. Ezzel együtt nem érzem magam vesztesnek. Nem szívom a fogamat, hogy csak ennyi jutott, örülni kell annak, amit elértünk. Négy lemez, egy csomó jó buli, egy kis ismertség. És hát ne hagyjuk ki a végét, a 2018-as X-Faktort. Két hete még simán leülhettünk volna beszélgetni bárhol az országban, legfeljebb a debreceniek tudták volna, hogy ki vagy, most meg mindenki rád mosolyog. Olcsóbban kapod már a húst a hentesnél? Azt még nem, de sokan akarnak szelfizni velem, és a karácsonyi vásárban kürtőskalácsra is meghívtak. Azt tudod, ugye, hogy a hozzád hasonló korú pasasokat sokszor csak a vicc kedvéért mutogatják ebben a műsorban? Miért jelentkeztél? Mire számítottál? Évekig néztem a műsort, gondolkodtam, hogy mi legyen, de nem vitt rá a lélek. Aztán most eléggé gödörben voltam, Gyuri betegsége óta egyre kevesebb volt a fellépés (Boros György agyvérzést kapott 2010-ben. Azóta részben felépült, de még nem léphet színpadra – a szerk.), és azt gondoltam, miért is ne? Persze éreztem én is, hogy nagyon könnyű átkeveredni a vicc kategóriába – mondjuk ki, egy pici, kopaszodó, szakállas pali a tinik között, az azért elég vicces –, de azt gondoltam, bennem ennél több van. Aztán a táborban körbenéztem, és azt mondtam: az lenne a vicc, ha innen nem jutnék tovább. Bejártam fél Európát, énekeltem klubokban, utcán és fesztiválokon, annyit én is tudok, mint ezek a gyerekek! Persze nagyon sok jó volt, de éreztem, hogy van esélyem. Azt nem tudtam, meddig lehet eljutni ezzel az autentikus bluesszal, amit én tudok, de aztán ez is kiderült. Eddig. Ötven felett nagy dolognak tartom, hogy egyáltalán sikerült eljutnom egy ilyen tehetségkutatóba, és abban ilyen sokáig.  Nem érezted „rangon alulinak”, hogy a mentorod akár a lányod is lehetne? Ellenkezőleg. Nagyon sokat tanultam Radics Gigitől. Nagy énekes, igazi profi, aki megnyert egy tehetségkutatót, megjárta Amerikát, szinte mindent alárendelt a karriernek. Iszonyat kitartás van benne, ha csak ennyit tanultam volna meg tőle, az már elég volna. De azt is megtanultam, hogyan kell ilyen rövid idő alatt kilépni a komfortzónámból, és tőlem szokatlan dalokat megtanulni. Ha tovább akarok lépni, márpedig akarok, akkor erre a tudásra is szükségem lesz.  És lesz? Sok mindent csináltam az életben. Volt, amit nagyon elszúrtam, de valahogy mindig volt egy erő, ami megfogott a szakadék előtt. Amikor alig volt meló, összejött egy rendezvényszervezői tanfolyam Münchenben. Azt el is végeztem, szóval most talán volna kenyér a kezemben, ha nem jönne össze a profi karrier. De az igazi vágyam még mindig egy profi zenekar, hogy abból éljek, amihez a legnagyobb kedvem és talán tehetségem van. Amikor Németországban egy raktárban melóztam, húzkodtam a békákat, folyton az járt a fejemben, hogy nekem még dolgom van. Itt ez a rekedt hang, ez a fazon, aki egész jól boldogul a színpadon – mondtam magamnak –, talán mégsem kéne egy raktárban vagy egy irodában elpazarolni. Persze ha ez van megírva, akkor sincs semmi baj, de egyelőre még hiszek magamban. Mást nem tehetek.

A próbajátékon minden remekül ment

Egy másik hamisítatlan ölvetilacis történet. Kevesen tudják, de játszott a Legyen Ön is milliomos! utolsó szériájában. A próbajátékon és a nyitott körben ment minden, mint a karikacsapás, a műsor készítői titkon egy igazi Nagy Nyertest láttak benne. Aztán valami technikai malőr miatt egy éjszakára a csatorna vendégszeretetét élvezte, elhelyezték a stúdiótól nem messze lévő szállodában. Ahhoz viszont nem volt elég közel a két épület, hogy ne legyen közöttük legalább öt jó kocsma. Másnap kicsit másnaposan a másfél milliós kérdésig jutott. „Talán nyerhettem volna, de erre már nem tudtam válaszolni, nem akartam tippelni, inkább elvittem 800 ezret. Látod, ebből is jól jöttem ki” – meséli.

Csak ketten

Az idén 30 éves Ölveti Blues Bandben már csak ketten vannak az alapítók közül: Ölveti László és Pércsi Sándor basszusgitáros, ők működtetik a bandát. A további tagok: Jéger Attila - billentyű, szaxofon; Sándor Balázs - dob és Kabai István - gitár, vokál.

Szerző
Témák
interjú zenész
Frissítve: 2019.01.08. 12:11