"Ady Endre gyönyörű emberpéldány volt"

Publikálás dátuma
2019.01.27 09:00

A Liget Szanatóriumban, éppen 100 évvel ezelőtt, január 27-én, állítólag pontban reggel nyolc órakor elhunyt Ady Endre. A korabeli sajtó országos sokkról és a későbbi popsztárok körül kialakuló szomorú eksztázisról számolt be, mely nemcsak halálában, de életében is övezte Ady alakját. E. Csorba Csillával, a Petőfi Irodalmi Múzeum egykori igazgatójával és későbbi főmuzeológusával, Ady összes fellelhető képmásának ismerőjével a költő ellenállhatatlan karizmájáról beszélgettünk.
„Aki nem ismerte őt, nem érti, mit mondok: de aki sose látta, sose beszélt vele, nagyon sajnálhatja, mert egy példátlanul szuggesztív egyéniség ismeretségétől van megfosztva” – írta Móricz Zsigmond öt évvel Ady halála után, a veszteség hatásától még mindig zaklatottan. Ennyire megbabonázta a körülötte lévőket?  Tényleg nagyon nagy hatással volt szinte mindenkire. Mondják, hogy akire ránézett, nem tudott ellenállni a tekintetének. Amúgy is hatalmas rituáléja volt akkoriban a fénykép-ajándékozásnak, de Ady fotóit már-már az őrület határáig gyűjtötték a hódolók: férjes asszonyok versengtek a dedikált képeiért. Ismerünk olyan levelezést, melyben az egyik ilyen rajongó épp a csalódásáról ír: túl pici a kép, amit kapott, ő az egész költőt szeretné, nagyban akarja kitenni a falra. Ady válaszként csak szabadkozik, Székely Aladár még nem szállított, és kérdi udvariasan, nem érné-e be a hölgy a picivel, mire természetesen postafordultával érkezett a válasz: nem! Csinszka emlékirataiból tudjuk, hogy ő maga is szent képként tisztelte Ady portréját, titokban kitette a svájci leánynevelő intézetben az ágya fölé, csókolgatta, és olykor még imádkozott is hozzá. Imádkozott?  És nem ő az egyetlen. Móricz Zsigmond írja, hogy amikor életében másodszor hallotta Ady Endre nevét, egy Szatmár megyei kis faluban egy esperesnél vendégeskedett. Úgy éjfél után hazaért a lumpolásból a papék nagyváradi jogász fia, teljesen elázva. Leborult a szobájában, ahová úgy cipelték be, csókolgatta a pokróc csücskét és részegen Adyhoz imádkozott: „Prófétám, istenem, Ady Endrém, ne haragudj rám. Imádlak, ez az egész ország egy dög, egy temető, sár, te vagy az isten, te fogsz megváltani bennünket…” Tisztában volt Ady a hatásával?  Azt gondolom, pontosan tudta, miként hat. És nemcsak a verseivel, írásaival, hanem akár a fényképeivel is. Éppen ezért, no meg, mert rendkívül hiú ember volt, nem is nagyon engedte magát fotózni másnak, mint Székely Aladárnak. Ha véletlenül valaki lekapta – Balatonfüreden készültek róla efféle lesifotók –, azokat össze akarta tépni, mondván, ilyen jelentéktelen képek nem készülhetnek róla. Az Ady – A portrévá lett arc című albumban, melyet ön szerkesztett, összesen 104 fotó szerepel róla. A kötet alcíme szerint ennyi Ady Endre összes fényképe.  Elképzelhető, hogy itt-ott még kering egy-egy eddig nem ismert fotó, de azt hiszem, hogy olyan már nincs sehol, ami megváltoztatná az általunk jelenleg ismert Ady-képet. A hetvenes években kezdtem összegyűjteni a róla készült portrékat, és ahhoz képest ebben a két­ezres évek elején megjelent albumban alig nyolccal több kép szerepel. Akad néhány, melyet nem Székely Aladár készített, de lényegében minden műtermi kép az ő munkája. Szoros barátság alakult ki köztük – Ady minden számára fontos emberrel, édesanyjával, Lédával, Csinszkával, Babits Mihállyal fotózkodott a Váci utcai fényképészstúdióban. Székely, amellett, hogy mindig a legjobb pillanatot kapta el, és Ady legtetszetősebb arcát látta meg, nagyon tudott bánni a mindig izgága, állandóan vibráló, csakis magával foglalkozó költővel. Számtalan trükköt talált ki, hogy bírja mozdulatlanságra. Tükör előtt előre eljátszotta azokat a pózokat és beállításokat, amiket a barátjától várt, hogy meg tudja mutatni neki, hogy üljön, hogy nézzen. Érdekes, hogy alig akad egész alakos képe. Műtermi szinte egyáltalán.  Igen, mert a fölsőteste ugyan gyönyörű, atletikus volt, de két vézna lábbal és imbolygó mozgással áldotta meg a teremtő. Szintén Móricz írja róla, hogy „Atléta formája volt, széles vállú, fekete, mint a finn mítosz őskovácsa, de imbolygó járású, esett fejű, bús magyar, aki Atlásként viselte e bús hazát.” De Ady maga is vall erről A nagy cethalhoz című versében, amikor a Földbolygóról beszél: „Csuszós a hátad, mellyel tartod / Lelkünket és a mindenséget / S én csak két rossz, táncoló lábat / S reszkető szivet adok néked. (…) Végy engem hátad közepére, / Hogy két gyönge lábam megálljon…” Nem szeretett gyalogolni, arról is vannak feljegyzések, hogy például amikor Rómában jártak Lédával, az utca egyik oldaláról a másikra kocsin mentek. Azt olvastam, rövidlátó is volt…  Bizony, de a hiúsága nem engedte, hogy szemüveget viseljen. Ha olvasott vagy dedikált, a lapot mindig közel emelte a szeméhez. Nagyon fontosak voltak számára a külsőségek. Még egy átdorbézolt éjszaka után is jól ápoltan, netten került elő. Puha kalapban, a legkiválóbb szabóknál varratott öltönyökben járt. Egy alkalommal meg volt beszélve egy randevú az egyik hódolójával egy szálloda halljában. Miután Ady megjelent a gyönyörű kalapjában, kockás nadrágban, raglán szabású felöltőben, az egyetemista fiatalember nem tudta palástolni csalódottságát. Az ifjú olvasó arra számított, hogy egy költő olyan, mint Csokonai – húzza maga után a köpenyét, vándortarisznya van a vállán és szegény, mint a templom egere. Hol és mikor készült az első kép, amit ismerünk?  A családjával, a házuk kertjében, 1891-ben. Innentől, ahogy ment Zilahra, Nagyváradra, Debrecenbe, egyre tudatosabban figyelt rá, milyen fotók készülnek róla. A spontán felvételekből sajnos csak egy-kettő maradt meg, pedig akkoriban egyre többen foglalkoztak amatőr fotózással. Többek között Csinszka is fényképezett, maradt is néhány üvegnegatív tőle, de ezek nem lettek túl jó minőségűek, kihalványodtak nagyon. Van egy kép, ahol szinte tüsi rövid a haja – nem nagyon volt ez jellemző rá.  Ez a kép egy párbaj után készült, 1899-ben, ahol fejsebet kapott. Muszáj volt levágatnia a haját. Egy színházi szék miatt párbajozott Debrecenben. Eléggé ittas állapotban beült a debreceni Csokonai Színházban Geréby Pál földbirtokos bérelt helyére. A később érkező Geréby szóvá tette helyének bitorlását, amiért Ady ugyan bocsánatot kért, de maradt a széken. Miután a harmadik felszólítás után sem volt hajlandó átadni a helyet, Geréby párbajra hívta, és az előre megállapított szabályok szerint zajló kardpárbajban az első vágással megsebesítette Adyt. Ám amikor visszarántotta a kardot, a saját fején is sebet ejtett. Miután az orvosok ellátták a nyolc napon belül gyógyuló sérüléseket, a párbaj ügye bíróság elé került. A Debreceni Királyi Törvényszék Ady Endrét öt, Geréby Pált nyolc nap letöltendő államfogház-büntetésre ítélte, valamint a bűnügyi költségek megfizetésére kötelezte. Ady a váci börtönben le is ülte a büntetését. Azért a kép szép, még nagyon kisfiú rajta.  Szép, igen. Minden képe szép. Ő egy szép ember volt. Többen azt mondták, olyan, mint egy keleti fejedelem, egy hindu herceg. Csinszka írta róla már a halála után, hogy „Ady csoda volt. Megszállott, gyönyörű emberpéldány, élő, elmúló, közöttünk járó csoda. Olyan szép, hogy aki megértette ezt a nagy szépséget és kiverekedte a jogot őrizni ezt a testet, örökös rettegésben élt, hogy elveszítheti”. Érdekes, hogy neki az egyik kedvenc Ady-portréja épp az a kép, ami a költő halálos ágyán készült. Azért, mert azon megint nyugodt az arca. Az utolsó időkben nyilván látta a férje sok-sok szenvedő, eltorzult arcát, ám a halál pillanatában újra összerendeződtek a vonásai. A halotti maszkja is szép. Fiatal arcot mutat. Végül is, csak 41 éves volt.
Az Ady, a portrévá lett arc című kiállítás a Klauzál Gábor Budafok-Tétényi Művelődési Központban március 24-ig látogatható.
Frissítve: 2019.01.27 09:57

James Fenimore Cooper: Az utolsó mohikán

Publikálás dátuma
2019.04.19 14:30

Elbeszélés 1757-ből - részlet

Az utolsó mohikán, a Bőrharisnya-történetek időrendben második kötete nemzedékek képzeletét ejtette rabul 1826-os megjelenése óta. „Az ifjúság számára átdolgozta”, történetre koncentráló, rövidített változatok hosszú sora után most a Park Kiadó gondozásában a regény teljes szövegét Gy. Horváth László szöveghű fordításában élvezheti az olvasó.
– Kanadai atyám nem feledkezik el gyermekeiről – mondta a főnök. – Ezért hálás vagyok. Egyik ifjú harcosom feleségét megszállta a rossz szellem. Kiűzné belőle a bölcs idegen? Heywardnak volt valami fogalma az ördögűzéssel kapcsolatos indián szertartásokról. Azonnal átlátta, hogy a maga javára fordíthatja ezt a körülményt, így jobb javaslattal elő sem rukkolhattak volna. Ám tudatában volt, hogy meg kell őriznie a szerepéhez illő méltóságot, ezért elfojtotta örömét, és megfelelő zárkózottsággal válaszolt: – Minden szellem más; van, amelyikre hat a bölcsesség ereje, mások viszont ellenállnak neki. – Testvérem nagy gyógyító – mondta az agyafúrt vadember. – Megpróbálja? Duncan bólintott. A huron beérte ennyivel, tovább fújta a füstöt, míg alkalom nem kínálkozik a távozásra. A türelmetlen Heyward magában elátkozta a vadak hűvös szokásait, amelyek megkövetelték a közönyösséget, de kénytelen volt utánozni a főnök egykedvűségét, akinek mellesleg közeli rokona volt a beteg. Teltek-múltak a percek, és valósággal óráknak tetszettek a leendő kuruzsló számára, amikor a huron végre letette pipáját, és összevonta mellén a köntöst, mint aki indulni készül a nagybeteg kunyhójába. Ekkor egy termetes harcos sötétítette el az ajtónyílást, csendben végigsiklott a csoport között, és letelepedett annak a rőzsehalomnak a szélére, amelyen Duncan ült. Utóbbi türelmetlen pillantást vetett új szomszédjára, és a háta is megborsódzott az iszonyattól, amikor ráismert Maguára. A fortélyos és rettegett főnök váratlan visszatérése megállította a távozni készülő huront. Több pipát is újra meggyújtottak, az újonnan jött pedig szó nélkül elővonta övéből a tomahawkját, megtöltötte a fokán levő lyukat dohánnyal, és szívni kezdte az üreges nyélen keresztül, olyan egykedvűen, mintha nem is kétnapi fáradságos vadászaton lenne túl. Tíz perc telhetett el így, de Heyward tíz évnek érezte; a harcosok fejét valóságos fehér felhő burkolta be, mire az egyikük végre megszólalt. – Örömmel látjuk viszont barátunkat – mondta. – Sikerült-e jávorszarvast ejtenie? – Fiatal harcosaim roskadoznak a teher alatt – felelte Magua. – Hajló Nád menjen eléjük a vadászösvényre, és segítsen nekik. Mély és rettenetes csend fogadta a tiltott név elhangzását. A pipák úgy fordultak ki a szájakból, mintha mindenki egyszerre szívott volna be valamilyen ártalmas gőzt. A füst csigákba csavarodott a fejük fölött, majd távozott a tetőnyíláson, a levegő átmenetileg kitisztult, és minden sötét fej világosan körülrajzolódott. A legtöbb harcos a földre szegezte szemét, bár néhányan a fiatalabbak és jelentéktelenebbek közül egy ősz hajú vadember felé fordították lázas tekintetüket, aki a törzs két rangelső főnöke között ült. Ennek az indiánnak sem a tartásában, sem a ruházatában nem utalt semmi arra, hogy ilyen kitüntetésre jogosult volna. Előbbi csüggedt volt, minden büszkeség nélküli, utóbbi a nép közrendűinek gönceire hasonlított. Mint körülötte szinte mindenki, egy percig ő is a földet bámulta, végül vette a bátorságot, és körülnézett: a többiek figyelték. Akkor felállt, és hangja megtörte a csendet. – Hazugság – mondta –, nekem nincs és nem is volt fiam. Akit annak neveztem, elfelejtettük; vére híg volt, nem a huronok ereiből való; gonosz csippevák tették csúffá a squaw-mat. A Nagy Szellem úgy rendelte, hogy Wiss-en-tush családja haljon ki; boldog, aki tudja, hogy fajtájának silánysága vele együtt múlik el a világból. Beszéltem. A gyáva ifjú indián apja ismét körülnézett, mint aki egykedvűségéért dicséretet vár a többiektől. Ám népe zord szokásai nem engedélyeztek kíméletet a gyarló öreg iránt. A szemében honoló kifejezés meghazudtolta kérkedő képes beszédét, ráncos arca megvonaglott a fájdalomtól. Egy pillanatig még élvezte keserű diadalát, majd elfordult, mint aki megundorodott a rászegeződő pillantásoktól, és arcát takarójával elfedve annak az indiánnak nesztelen lépteivel távozott, aki csak a maga kunyhójában lelhet szenvedéséhez lesújtott, gyermektelen társat. Az indiánok hisznek abban, hogy a jó és a rossz tulajdonságok öröklődnek, ezért szó nélkül nézték végig távozását. Azután az egyik főnök azzal a jólneveltséggel, amely fejlettebb társadalmakban is díszére válna bárkinek, elterelte az ifjú harcosok figyelmét az esendőségről, amelynek szemtanúi voltak – derűs udvariassággal az újonnan jött Maguához fordult. – A delavárok úgy ólálkodnak a falum körül, mint a medvék a mézescsuprok körül. De ki tudná álmukban meglepni a huronokat? A kitörni készülő viharfelhő nem lehet olyan fekete, mint Magua ábrázata, ahogyan felkiáltott: – A tavak delavárjai? – Nem. Azok, akik régi folyójuk partján bújnak szoknyába, mint a squaw-k. Egyikük ideosont a törzs közelébe. – Ifjú harcosaim lenyúzták a skalpját? – Ügyes a lába, bár a kezébe inkább kapa való, mint tomahawk – felelte a másik a rendületlen Uncasra mutatva. Ahelyett, hogy asszonyi kíváncsiságot tanúsítva a fogolyra pillantott volna, akinek népét oly nyomós okkal gyűlölte, Magua tovább szívta a pipáját, azzal a tűnődő arckifejezéssel, amelyet akkor öltött fel, ha ravaszságára vagy ékesszólására éppen nem volt szükség. Noha az agg apa beszédében foglaltak is megdöbbentették, máskorra halasztotta a kérdezősködést. Csak a kellő idő elteltével rázta ki pipáját, dugta vissza tomahawkját, és kötötte meg körülötte erősebben az övét, csak akkor kelt fel, s vetett végre egy pillantást a valamivel mögötte álló fogolyra. Az éber, habár gondolataiba mélyedő Uncas észrevette a mozdulatot, s maga is a fény felé fordult: összenéztek. Egy percig is állhatott így a két merész és zabolátlan szellem, tekintetét egymásba fúrva, rezzenéstelen szemmel. Uncas mintha egész testében megnőtt volna, orrlyuka kitágult, mint a sarokba szorított tigrisé, de alakja olyan szoborszerűen mozdulatlan maradt, mintha csak a képzelet faragta volna ki belőle törzse valamely har­cias istenének pompás és hibátlan ábrázolatát. Magua vonagló arca viszont képlékenyebbnek bizonyult, a vad dacot felváltotta rajta az ádáz öröm, és mintha a tüdeje mélyéből röppent volna ki a félelmetes név: – Le Cerf Agile! A harcosok egyemberként ugrottak talpra a jól ismert név hallatán, s egy kis időre a bennszülöttek közönyét mintha elfújta volna az általános megdöbbenés. Kórusban ismételgették a gyűlölt, mégis tisztelt titulust, s a hang kiáradt a kunyhóból. A bejárat előtt őgyelgő asszonyok és gyerekek visszhangozták a szavakat, amit éles, panaszos vonítás követett. Ez utóbbi még véget sem ért, amikor a férfiak erőt vettek magukon. Egymás után visszaültek a helyükre, mintha szégyellnék indulatkitörésüket, de percekbe telt, mire abbahagyták annak a harcosnak a kíváncsi méregetését, aki oly sokszor bizonyította vitézségét a nép legjobbjaival szemben. Uncas élvezte a diadalt, de beérte egy csendes mosollyal – minden nép körében ismert jele ez a megvetésnek. Magua észrevette az arckifejezését, és a kis ezüstdíszek megcsördültek karperecén, amint vadul feléje mutatott, és vérszomjasan, angolul ezt kiáltotta: – Meghalsz, mohikán! – A gyógyító vizek nem támasztják fel a halott huronokat – válaszolta Uncas dallamos delavár nyelven. – A Bucskázó Folyó fehérre mossa csontjaikat. Férfiaik asszonyok, asszonyaik baglyok. Eredj, csődítsd össze a huron kutyákat, hadd lássanak egy igazi harcost! Gyáva vér szaga facsarja az orromat. Az utóbbi utalás különösen elevenükbe talált. Sok huron értette a fogoly idegen beszédét, köztük Magua is. A ravasz vadember azonnal meglátta a lehetőséget, és lecsapott rá. Könnyű vadbőr köntösét ledobva, két karját előrenyújtva belefogott veszedelmes és alattomos ékesszólásába. Bármennyire csorbította is tekintélyét népe előtt vissza-visszatérő vétke, meg az, hogy elhagyta törzsét, bátorsága és szónoki híre tagadhatatlan volt. Beszédeinek mindig akadtak hallgatói, és ritka eset volt, amikor nem győzte meg őket. Most a bosszúvágy is tetézte vele született tehetségét.  Gy. Horváth László fordítása

James Fenimore Cooper (1789–1851)

Amerikai író 1823-ban kezdte el írni legismertebb és legkedveltebb műveit, az indiánregény-ciklus öt darabját (Bőrharisnya, Az utolsó mohikán, A préri, Nyomkereső, Vadölő), melyeket a Nagy indiánkönyv néven ismerünk.

Frissítve: 2019.04.19 14:30

Atyavilág: egy szatíra hívőknek és hitetleneknek, bevándorláselleneseknek és bevándorláspártiaknak

Publikálás dátuma
2019.04.19 13:00

Fotó: Lakos Gábor
Atyavilág címmel jelent meg Kal Pintér Mihály első regénye. A Papvárosban játszódó történetben minden végtelenül groteszk, ezért is kellemetlen, miközben roppant humoros a kísérteties hasonlóság a valósággal.
– Nem kerülhetem meg a kérdést: van Isten? – Szerintem van. De kifejezetten csak szerintem, nem tudom teljes bizonyossággal megállapítani. Nem tudatosan hiszek, hanem érzelmi szinten. Amikor nagyon magyarázzuk, nagyon elmondjuk és kirakjuk őt apókaként egy felhőre, azt mindig megkérdőjelezem. Ez is lehet, és sok minden lehet. Lehet, hogy minden egyszerre van. Egyszerre van, hogy van, és egyszerre van, hogy nincs. Pici pontok vagyunk, miközben nagyra tartjuk magunkat itt lenn, a Földön, ebben a magunk egyszerű kiterjedésében. – Miközben gyanús ez a végtelen világmindenség. – Gyanús. Ha azt mondom, van Isten, nem hiszek nagyobb csodában, mint ha azt mondom, hogy nincsen. De ha azt mondom, nincs, akkor mi van? Az ember azt mondja, hogy ha ő van, akkor biztos más is van, aki őt megteremtette, hiszen ő is teremt. Ebben a mechanizmusban működik az agyunk, ebben gondolkodunk. Éppen ezért ezeket a gondolatokat félre szoktam rakni. Van az Istenhez egy érzelmi viszonyom. – Ez a kérdés jött volna: milyen a viszonya Istennel? – Ritkán találkozunk… De komolyra fordítva, mielőtt a kislányom született, voltam templomban, és elmélyedtem magamban. Mintha ott beszéltem volna vele. Van a transzcendens világhoz egyfajta érzelmi kötődésem. Nem gondolom, hogy az Isten nincs, azt gondolom, hogy van, de mivel ezt a létigét az emberek magukra használják meg az állatvilágra, ezért ez a „vanság” olyasmi, amit nem tudunk megfogni. Tesszük-vesszük, leképezzük, jól megtagadjuk, jól elhisszük, jól utáljuk egymást, mert nem úgy gondoljuk, mint a másik. Furcsa játékban vagyunk Istennel, miközben nem játszadozni kellene vele. Vagy bennünk van, vagy nincs. Én érzem, valaki nem érzi. Hagyjuk egymást békén. Ez annyira személyes ügy, hogy nem is tudnék róla komolyan vehető logikai képletet felállítani. – Hamvas Béla jut eszembe, aki szerint Isten tagadásánál csak egy nagyobb ostobaság van, a létezésének bizonyítása. A családból hozta valamelyiket? – A családom egyik része hívő, a másik ateista. Megkaptam mindkét oldalt, volt választási lehetőségem. Senki nem akart győzködni semmilyen irányba. Nem nagyon vittek templomba, nem kaptam dogmaszerű megközelítést. Az elején az emberben sok minden összekavarodik, olvasmányélmények, benyomások. Lát papokat, akik vagy érdekesek, vagy csupán túlontúl feltűnők. Lát külsőségeket, amelyek szintúgy. Sokkal nagyobb bizonytalanságba kerül, mint amiben eladdig volt. – Az Atyavilág éles szatíra, mégis azt érzem, ön szerint Isten ezt jó szemmel nézi. – Igen, így gondolom. – De vajon miért? Az utolsó ítélet mindenható Krisztusa például egész vészesen hangzik. – Az volt a kiindulópontom, hogy Istennek nevét hiába ne vedd! Ehhez képest gyakorlatilag hiába vesszük a nevét folyamatosan. Ha körülnézünk, már szinte minden keresztény, mindenre ráaggatjuk ezeket a jelzőket. Ennek a nevében bizonyos körök azt csinálnak, amit csak akarnak, merthogy ők a felkent szolgái – amit ők ki mernek mondani rengetegszer – ennek a bizonyos Istennek, vagy akár Jézusnak, vagy tökmindegy, kinek. És ha te ellentmondasz, nem értesz egyet, másként gondolod, akkor innentől kezdve te egy szerencsétlen pondró vagy, aki arra sem méltó, hogy éljen, vagy legalábbis Magyarországon nem, mert ez Mária országa. Ez csúnya dolog, mondanák a gyerekek. Ha egy transzcendens világra mondom azt, hogy ez az én mögöttes hátterem, akkor bármilyen aljasságot megtehetek. És ha te bármit szóvá teszel, akkor Antikrisztus leszel, mert hogy mersz engem megkérdőjelezni, hiszen én Isten nevében cselekszem. Ezt a játékot nem szeretem. Nevezhetjük egyháznak, politikának, közéletnek vagy a világ bármilyen önző, kirekesztő visszaélésének. – Volt valami, amivel ennyire kihúzta a gyufát az egyház? – Igazából nem is az egyház húzta ki a gyufát. Olykor ugyan felháborítanak azok a dolgok, amiket az egyházról vagy bizonyos papokról hallok, de a regényben az egyház inkább csak eszköz, nem cél. Mindig erre a világra mutatunk rá. Mindig azt mondjuk, hogy Magyarország keresztény közösség, slussz. Vagy elfogadod, és innentől kezdve mindent elfogadsz, vagy nem. Amit megtapasztalok a közéletben, a politikában, az verte ki nálam a biztosítékot. – Régebben politikai kabarét is írt. Azonkívül, hogy mára a politika jobbról előzte az abszurdot, változott valami? – Akkor nagyon merészen és ügyesen, bárkiről bármit megírhattunk, bármilyen kormányzás alatt. Medgyessytől Torgyánig mindenkiről írtunk gyönyörű szép dolgokat meg kevésbé szépeket, főleg azokat. Ez jó volt, mert görbe tükröt mutathattunk, amit mindenki elfogadott. Most ez mintha merészebb húzás volna. Ha valamiben nem érzem jól magam, akkor vagy elsírom magam, lehúzom a redőnyt és bemegyek a paplan alá, vagy előhívom a humort. Ezzel talán kihúzhatjuk a dolog méregfogát. – A humor mindig működik? Nincs az a társadalmi feszültség, amikor már nem adekvát? – Szerintem a humor a legutolsó pillanatig az. Persze minél őrültebb a helyzet, annál feketébb a humor. El tudok menni a végletekig, ha fekete humorról van szó. Ez nem arról szól, hogy valamit kiröhögünk, hanem arról, hogy sűrűbben fogalmazzuk meg. Néha elég egy villanás, összekacsintunk, és azt mondjuk, itt valami tényleg nem stimmel. A könyv tele van túlzásokkal, sarkításokkal, de az epizódokban rá lehet ismerni bizonyos megtörtént eseményekre. Elég csak az ibafai papokról beszélnünk, akiknek füstkiadójuk van. Filippov Gáborral, a könyv szerkesztőjével arról beszélgettünk a minap, hogy szegény Örkény István mit csinálna. Ebben a világban mi az, ami tényleg abszurd? – Felismerni a regény tengerbe vesző éhesei­ben a migránsokat, akiket szenvtelenül hagy megfúlni Papváros hívő közössége. Talán itt a legmaróbb a szatíra. – A szerkesztőm szerint ez a legerősebb része a könyvnek, itt ér el a csúcspontra. A halállal viccel, játszik a történet, miközben nagyon mély dolgokról, tragédiákról beszél. Erre mondom, hogy abszolút el tudok menni a végletekig. Ebből a szempontból szerintem nincs tabu, mert a szándék a fontos. Nem kinevetek embereket, hanem megmutatom, hogy reagál rájuk a város, a különböző eszmék képviselői, még akár a liberálisok is. Én itt már nem kímélek senkit, mert azt látom, hogy egyfajta bohócjátékká aljasul a történet. Összejövünk, bizottságokat alapítunk, levetkőzünk, mindent csinálunk, csak nem mentjük meg őket. De mindenkinek a lelkiismerete tiszta, a saját kis elveivel. Ezt az epizódot amúgy nem mertem a „valóságban” hagyni, rémálomként írtam meg. Egyébként van a humornak egy határa, amit nem szívesen lépek át. Ha ócska a humor, akkor válik az egész kínossá. – Erdő Péter örülne a könyvének? – Szívesen leülnék vele beszélgetni. Bárkivel, papokkal is. Nem tudom, ők hol húzzák meg a határt. De szerepelnek a könyvben, ha nem is sokan, a hit valódi harcosai is, akik kivettetnek ugyan a városból, de vissza-visszatérnek, és mint Szent Ferenc tette, építik a templomaikat. Nem anyagi megfontolásból, hanem hitből. Ki akarják húzni a várost az őrületből, de kevesen vannak. Az, hogy tömegtermelés van hívőkből, nem a célhoz vezet. Azt is el tudnám fogadni, ha bármelyik pap itt-ott rámutatna egy túlzásra, becsípődésre.

Névjegy

Kal Pintér Mihály Író, újságíró, az Athenaeum Könyvkiadó szerkesztője. 1974-ben született, a szegedi bölcsészkaron végzett. Pályáját újságíróként kezdte. Dolgozott kabarészerzőként, írt színdarabokat, dalszövegeket, később rádiós műsorvezetőként is tevékenykedett. Verseskötete Szösszentő Ámor címmel 2002-ben jelent meg. Nős, egy hároméves kislány édesapja. Atyavilág című regényét a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon, a Millenáris Parkban mutatják be 2019. április 28-án 11.30-kor, a moderátor Filippov Gábor szerkesztő lesz, a könyvből Gálvölgyi János színművész olvas fel részleteket.

Frissítve: 2019.04.19 13:49