Hegyi Iván: Motown-rekord

Publikálás dátuma
2019.01.26. 17:35

Fotó: J. Edward Bailey
Ötven évvel ezelőtt Marvin Gaye letarolta Amerikát: 1969 egész januárjában – meg már 1968 decemberének második felében is – az ő I Heard It Through the Grapevine című dala vezette a Billboard magazin slágerlistáját. Azért kell hangsúlyozni, hogy az ő Grapevine-ja, mert Norman Whitfield és Barrett Strong 1966-ban írt számát három változatban is felvették: először Smokey Robinsonnal és a Miraclesszel, majd Gladys Knighttal és a Pipsszel; ez utóbbi variáció 1967 szeptemberében jelent meg, és két hónappal később a második helyig jutott a Billboard-lajstromban.
Ám a harmadik verzió volt az igazi dobás. Azt szintén hatvanhétben rögzítették, majd hatvannyolc augusztusában az A oldal negyedik darabjaként jelenítették meg Gaye albumán, és októberben kislemezen is közre adták.
Meglett az eredménye.
Hatvankilenc februárjának végén Nagy-Britanniában is ez a verzió állt az élen, s addigra az Egyesült Államokban már milliós tételben kelt el a kislemez. Gaye 1961-ben szerződött a fekete zenészek-előadók legendás kiadójához, a Motown Recordshoz, s bár addig is akadtak fényes sikerei, az I Heard It Through the Grapevine héthetes elsőségével és hétmillió példányos eladásával cégrekordot állított fel. Pedig az agytumor következtében huszonnégy éves korában elhunyt fekete énekesnővel, Tammi Terrell-lel közösen előadott Ain't No Mountain High Enough ugyancsak listavezető volt a tengerentúlon, és Amerika imádta például a Hitch Hike-ot, a Pride and Joyt vagy a You're a Wonderful One-t. Nem beszélve későbbi listavezető dalairól, Let's Go Get It On és Got to Give It Up című nótáról (1973-ból, illetve 1977-ből).
Az utóbb a Motown-alapító Berry Gordy lányával egybekelő Gaye számának olyan hatása volt, hogy nagyságok sora dolgozta fel a márkaművet. Adaptálta a dalt Ella Fitzgerald, Martha Reeves és a Vandellas, Ike és Tina Turner, a Temptations, Joe Cocker, az Average White Band, továbbá a Creedence Clearwater Revival, amely 11 perces variánssal kötötte le (hosszasan) a hallgatók figyelmét ragyogó albumán, az 1970-ben kiadott Cosmo's Factoryn. A maratoni változat olyan örökbecsű John Fogerty-szerzemények között kapott helyet a B oldalon, mint az Up Around the Bend, a Who'll Stop the Rain, a Long As I Can See the Light. (A nagylemez címe arra utal, hogy Doug Clifford, a CCR Cosmónak becézett dobosa ironikusan gyárnak hívta a valóban üzemi területen lévő próbahelyet, mert szerinte oly rettenetesen sokszor gyűltek egybe gyakorolni, mintha blokkolni kellett volna a művekben.)
Átformálta még a nótát King Curtis, a tenorszaxofon királya, akit 1971 nyarán, mikor még csak harminchét volt, halálra késelt egy drogdíler. Marvin Gaye sem élt sokkal tovább: egy nappal az előtt érte utol a végzete, hogy betöltötte volna a negyvenötödiket. Ez 1984. április elsején történt; akkor már Gaye súlyos depresszióval küzdött, és túl volt több sikertelen öngyilkossági kísérleten. A letargiát nem az okozta, hogy csillaga leáldozni látszott, hiszen 1983-ban az amerikai profi kosárlabda-bajnokság All Star-gáláján ő énekelte a himnuszt, és a Motown fennállásának negyedszázados jubileumán a zongora mellől hosszasan beszélt a fekete zene (ma már tudjuk: múlhatatlan) évtizedeiről, mielőtt eljátszotta volna legismertebb számainak egyikét, az 1971-ben az Egyesült Államokban másodikként jegyzett What's Going On-t. Inkább abba roppant bele, hogy mind rosszabbá vált a viszonya lelkész édesapjával, aki nem tudta elviselni, hogy a fia rendszeresen kokainozik. Marvin a szörnyű napon addig hergelte a papát, pisztolyt nyomva szülője kezébe – „tessék, végezz velem!” –, amíg az tényleg lelőtte őt. Testvére, Frankie így idézte fel utolsó szavait: „Megkaptam, amit akartam. Én nem tudtam megtenni, de kierőltettem, hogy ő megtegye.” Mivel bebizonyosodott, hogy az elhunyt kiprovokált gyilkosság áldozata lett, a bíróság öt év felfüggesztett börtönre ítélte az apát. Az idősebb Gaye aztán – ha nem is büntetés-végrehajtási – gyógyintézetben töltötte le élete további részét.
Rádiót, magnót, lemezjátszót soha nem hallgatott.
Szerző
Témák
rock and roll

Millei Ilona: A szőnyeg

Publikálás dátuma
2019.01.26. 15:50

A tárgyak nem vádolnak. Nem némák, csak méltóságteljes hallgatással őrzik titkukat. Sokáig bírják így, hogy aztán egyszer a kelő hold gyenge derengésében mesélni kezdjenek. Ilyenkor a lassan testet öltő árnyak megnyitják az idő ablakait, és láthatóvá válik a múlt.
A szőnyeg a kis szobában majd’ elfoglalta az egyik falat. Nem azért került oda, hogy védjen a hidegtől, hisz a lakótelepi távfűtött lakásban kellemes hőmérséklet uralkodott, a tapéta nem engedte át a beton hidegét. Nem is azért, hogy védje a tapétát az előtte álló íróasztal ütéseitől, és nem is azért, mert a laminált parkettán ne lett volna helye.
A nő ült az íróasztal előtt, és nézte a kézi csomózású szőnyeget. A halvány derengésben a megkopott világoskék, díszes szegély, a sárga és fehér szirmú stilizált virágok szinte életre keltek, kidomborodtak a néhol igencsak kopott bordó alapból.
- Hát persze, hogy kopott, hisz sokáig krumplit és cukrászkaréjokat szállítottunk rajta - gondolta, és el is mosolyodott az emléken. Eszébe jutott a harminc évvel korábbi első autójuk, egy használt piros Zsiguli, annak a csomagtartójába tették, hogy védjék a kocsit a karéjok, a piacról hazaszállított téli krumpli és csomagolt hagyma koszától. Egy idő után már nem vásároltak előre ilyesmit egy egész télre, a boltokban mindig lehetett kapni krumplit, hagymát is, és már a cukrászkaréjokra sem volt szükség.
Így aztán, mikor egy igen esős-saras ősz tette lucskossá a mindennapokat, eszébe jutott, hogy jó lenne az a szőnyeg lábtörlőnek is. Kitisztította, majd leterítette az előszobában közvetlenül az ajtó elé. A férjének és a gyerekeinek büszkén mutatta, milyen jó dolgot talált ki. A szőnyeg kihúzta az őszt és a telet az ajtó előtt, hogy azután a gardróbban búsongva várja a lomtalanítást. Akkoriban a nő úgy gondolta, nem is érdemel jobb sorsot az a „rongydarab”.
Apja és mostohaanyja halála után hozta el a lakásukból bosszúból, hogy majd jól megtiporja, hisz a mostohaanyjáé volt. Ha már nem tehette a „boszorkánnyal”, legalább a szőnyeggel megtegye. Kapzsi, gonosz és szeretet nélküli mostohaanyját vádolta azért, mert az apját elszerette az anyjától, neki pedig apja testvérének családjánál kellett laknia. Ők hiába szerették a maguk módján, hiába volt meg mindene, amire szüksége lehetett, mégis úgy érezte magát, mint az útszélen növő vadvirág. Mint aki nem kell senkinek. Magányos volt és szomorú. Árva. Gyerekként a fél életét odaadta volna azért, hogy az iskolában ne kelljen magyarázkodnia, neki miért is nincs rendes családja úgy, mint más gyerekeknek, miért nem az anyjával, apjával lakik együtt.
A szőnyeget legelőször mostohaanyja édesanyjánál látta, még gyerekként. A néni a sezlont terítette le vele, amin aludt. A már itt-ott kikopott kézi csomókat újra egésszé horgolta, mutatta is neki, hogy szinte nem is látszik a javítás. A szőnyegről több szó alig esett, csak mostohaanyja testvére suttogta a fülébe, az bizony eléggé furcsán került hozzájuk, és majd elmeséli neki a történetet, ha nagy lesz. Aztán megkínálták kakaós kelt kaláccsal, mostohaanyja testvére pedig csokit csempészett a zsebébe. Jól érezte magát náluk, úgy érezte, mostohaanyja rokonai kedvelik őt. Nem is értette, hogy akkor a mostohaanyja miért utálja.
Mikor a néni meghalt, mostohaanyja azonnal elrohant a lakásba az örökségéért. Lekapta a sezlonról, és vitte magával a szőnyeget is, hogy gépi perzsákkal túlzsúfolt lakásában egy szűk sarkot keressen neki. A szőnyeg ott kushadt egészen az apja és a mostohaanyja haláláig. Igaz, legalább senki nem is lépkedett rajta.
A mostohaanyja testvérével legközelebb mostohaanyja temetésen találkozott. Akkor félrevonta őt, és elmondta neki a szőnyeg történetét. Azt, hogy a szomszédjukban egy gazdag zsidó orvos és családja lakott. Két felnőtt és négy gyerek. Mikor a nyilasok átvették a hatalmat, a néni és a mostohaanyja azonnal föl is jelentették őket. Persze, hogy elvitték az egész családot. A szörnyű az volt, hogy mielőtt elindultak Auschwitz felé, még megkérték a nénit vigyázzon a holmijukra. Majd, ha hazajönnek, meghálálják. Még szinte ki se tették a lábukat a kapun, a néni és a mostohaanyja máris rohant a szomszédba az értékekért. Így került hozzájuk a szőnyeg is. Mert az is lehet, hogy perzsaszőnyeg…
- Tudnod kell – mondta a mostohaanyja testvére -, az orvos családjából senki nem jött haza. És most már azt is megmondhatom, miért gyűlölt téged mindig is a mostohaanyád. Mert ahogy anyád zsidó volt, úgy te is az vagy! Minden zsidót gyűlölt.
Nem értette, miért bűn, ha valaki zsidó, miért kell azért gyűlölni valakit. A nagynénjééknél ilyesmiről szó sem esett soha. Hogy ő is az, egy könyv miatt tudta meg. Olyan könyv volt, amit mindig is dugtak előle. Azt hitte azért, mert szexről szól. Mikor egyszer a nagynénjéék elmentek otthonról, gyorsan megkereste a könyvet. Az volt a címe: „Dr. Mengele boncolóorvosa voltam az auschwitzi krematóriumban” Elolvasta. Még akkor is zokogott, amikor a nagynénjéék hazaértek. Akkor mondták el neki, hogy igen, ő is zsidó, ahogy a koncentrációs táborból hazatért anyja is az. És azt is mondták, hogy ez nem bűn, mert minden ember egyforma, és, hogy ilyen soha többé nem fordul elő. Talán ezért döbbentette meg, amikor évek múlva, a rendszerváltás után a Bródy Sándor utcában egy vele szembejövő férfi csak úgy, teli torokból azt üvöltötte az arcába: „Egy rabbi, két rabbi, megdöglött a főrabbi”…
Egyszer - már csak kíváncsiságból is - utánanézett, milyen is az igazi perzsaszőnyeg. Tény, hogy nagyon sok hasonlóság volt a leírtak és a kezében tartott között. Így hát kitisztíttatta, és fölrakták a falra, oda ahol most is van.
Most ott ült előtte, és a halvány derengésben nézte a szőnyeget. Arra gondolt, hihetetlenül sok gonoszságnak és aljasságnak volt a tanúja. Most jó helyen van. Már nem kíváncsi arra, mennyit is ér. Akármennyit is, a lényeg, hogy a szőnyeg, legalább a szőnyeg most már biztonságban van. Mindig a falon marad, hogy emléket állítson a zsidó orvosnak és családjának. Mindazoknak, akik értelmetlenül a gázkamrák sűrű füstjén keresztül távoztak az itteni létből.
Szerző

A globális Rubik-kocka

Publikálás dátuma
2019.01.26. 14:50

Fotó: Delil Souleiman / AFP
A kör nem „négyszögesíthető”, így a gömb sem „kockásítható”. Mi van azonban, ha a glóbuszunkon lezajló folyamatok megértéséhez mégis az visz egy kicsit közelebb, ha Rubik-kockaként képzeljük el?
Emlékszem, amikor először vettem kézbe, kétségbeesetten csavargattam az oldalakat, igyekezve a színeket összerendezni, mígnem ráébredtem: mindig újra szétesik az addig kirakott rend. A feltaláló - Rubik Ernő – egy interjújában elismerte: elsőre neki is hetekbe került „kiforgatni” a kockát. Az emberiség most hasonló problémával szembesül. A világ multipoláris és decentralizált lett, egyes részei – az országok és a létszférák – egymástól elválaszthatatlanná váltak. Az államok és az egyének megkérdőjelezhetetlennek vélt szuverenitása megszűnőben van. A világ egy olyan zenekarra hasonlít, amelyben sok a zenész, senki nem figyel a másikra, mindenki a maga nótáját fújja, és sehol egy mindenki által elfogadott karmester. Pedig ahhoz, hogy harmónia és ne hangzavar szülessen, a korábbinál jobban kellene figyelnünk egymásra.

Kritikus ponton

A Föld - gazdaságostul, nemzetállamostul, és környezetestül - globális „közlegelővé” vált. A közlegelő egykor a falu melletti rétet jelölte, ahova a gazdák a teheneiket hajtották ki. A közösség jóléte a közlegelő állapotától, az pedig lelegelhető fű mennyisége és a legelésző tehenek száma közötti kényes egyensúlytól függött. Ha az egyensúly megbomlott – mert túl sok állatot hajtottak a legelőre –, bekövetkezett a „közlegelő tragédiája”. Ám az összeomlást nemcsak rosszindulat idézheti elő. Már az is tragédiához vezethet, ha a gazdák saját önző érdekeiket követik. A kutatók alig két hónapja tárták a világ elé: közlegelővé vált bolygónk kritikus ponthoz érkezett. Ha az önmagukat mindenki más elé helyező nemzetek az emberiség közös érdekét figyelmen kívül hagyják, és nem veszik figyelembe a jövő nemzedékek szempontjait, katasztrófa következhet be.
Még nem ismertük fel: azáltal, hogy a társadalmak és a létszférák elválaszthatatlanul összefonódtak, a világ nehezen áttekinthető lett. Az egyik országban bekövetkező változás lényegesen módosíthatja távoli népek sorsát. Az éghajlat alakulását már nem elsősorban a Nap és az óceánok, a trópusi erdők és a sarkok jégsapkája, hanem a Föld lakóinak életmódja határozza meg. Ez a helyzet juttatta eszembe a globális Rubik-kocka hasonlatot. Ezen a zöld szín jelenti a természeti környezetet, a sárga a világgazdaságot, a kék a nemzetközi politikai rendszert, a fehér a globális vállalatok dominanciájára épülő üzleti ökoszisztémát, a narancssárga a demográfiát, míg a hatodik, a piros szín, az „internet of things” áttekinthetetlen világát jelöli.
Tudom, minden hasonlat sántít, mégis úgy vélem: a Rubik-kocka megvilágíthatja mai világunk komplex helyzetét. Szemléletessé teszi, hogy bárkinek, bármilyen beavatkozása – egy remélt változás érdekében elcsavart oldal – szükségképpen átrendezi az addig kialakult rendet, elrontva a korábban fáradtsággal létrehozott struktúrát. A lényegen nem változtat, hogy a játék-, és a globális Rubik-kocka eltérő feladat elé állít: az előbbinél egyszínű oldalakat kell kirakni, az utóbbinál viszont - az élet változatosságát kifejezve – a létszférák sokszínűségéből kellene harmonikus egységet megalkotni. Ezért baljós, hogy a világ populistái, minden erővel egyszínű oldalak „előállítására” törekednek.

A vakok és az elefánt

Ám a globális Rubik-kocka „kirakásának” - a populisták mellett – van egy további akadálya. Ezt az ismert indiai történettel - a vakok és az elefánt találkozásával – világíthatjuk meg. A vakok - sorban megtapogatva az elefántot - megpróbálják kitalálni: mi is az a „valami”? Aki a farkát fogja, kötélnek gondolja, aki a lábát, az oszlopnak, aki az ormányát érinti meg, vastag faágnak véli, és így tovább. Ám vakságuk miatt nem jönnek rá: a lény, amivel találkoztak – egy elefánt. Ezzel a szakértők tudásának – többnyire önmaguk és a társadalom előtt is – rejtett korlátozottságára utalok. Az elméletek áttekinthető, logikus struktúrájú világot tételeznek fel és ameddig ez fennáll, a modellek jól is működnek. A folyamatok fokozatos összekapcsolódását sokáig figyelmen kívül hagyták. Ezért a társadalom megszokta: ha nehezen megoldható problémába ütközött, a tudóst kellett kérdezni, aki előbb vagy utóbb megadta a helyes választ.
A XX. század során egyre több szakterület jutott el a változások következményeit szemléletesen bemutató matematikai modell használatáig. Revelációt jelentett a William Phillips által még 1949-ban megalkotott MONIAC (Monetary National Income Analogue Computer), amely a nemzetgazdaságban a pénz körforgását a vízáramlással szemléltette. A politikusok hozzászoktak: mielőtt döntést hoznak – legalább képletesen – rápillantsanak a pénzáramlás folyamataira: vajon tényleg az lesz-e az eredmény, amire számítanak. Fokozatosan egyre több területre – a környezetre, a város-fejlődésre, a demográfiára – kidolgoztak efféle döntést segítő modelleket. Jórészt ennek tulajdonítható, hogy a folyamatok évtizedeken keresztül finoman-szabályozottan zajlottak. Hasonlatunknál maradva: az elefánt sokáig nyugodtan tűrte a tapogatást.
A XXI. századba átlépve azonban a világ komplex és kaotikus lett. Mivel a folyamatok áttekinthetetlenné váltak, az addig bevált modellek rendre „megbicsaklottak”. Tanácsaikat követve nemhogy helyreállt volna, inkább megzavarodott a világ kényes egyensúlya: a történetbeli elefánt megvadult. Míg a szakemberek világlátásának „vakfoltjai” régebben nem okoztak látványos problémát, napjainkban egyre több nem-várt mellékhatással, az eredeti szándékot az ellentétére fordító következménnyel szembesülünk. A helyzetet az teszi majdnem kezelhetetlenné, hogy egyidejűleg kell küzdeni a populizmus által gerjesztett érdek-vakság és a komplexitás előidézte szakmai vakság következményeivel. Ha pedig a felelőtlen ostobaság és a folyamatok valóságos szerkezetét fel nem ismerő jó-szándék egyszerre érvényesül, szinte bele van kódolva a globális közlegelő sorsába a tragédia.
Ahogyan a társadalom egymástól független alrendszerei - a gazdaság, a környezet, a nemzetközi politika stb. - globálisan összefonódtak, a világ a káosz peremére sodródott. Elkerülhetetlenné vált tehát, hogy megértsük a világunk működésmódját. Ezt azonban csak egy olyan - a rendszer komplexitását tükröző - modell képes megalapozni, amely összekapcsolja és számszerűsíti távoli területek egymásra gyakorolt hatását. Csak így dönthető el, mely beavatkozás támogatja, és melyik az, ami veszélyezteti a globális egyensúlyt. Vegyük példaként a migráció kérdését, amely napjainkban az egész világ, az EU és így hazánk számára is komoly gondokat okoz. A populizmus – meglovagolva az épp általa felkorbácsolt aggodalmakat – egyetlen választ sulykol: építsünk áthatolhatatlan falakat. A hagyományos politikai pártok még mindig azon tűnődnek: vajon elegendők-e a „félig áteresztő” határok, vagy engedjük a szabadabb áramlást?
A globális Rubik-kocka arra utal: a falak méretéről és szilárdságáról folyó vita eltereli a figyelmet a migráció globális környezettől, a világgazdaságtól, a regionális politikai és a demográfiai folyamatoktól való függésétől. Ahogyan a rák sem gyógyítható csak a sebész késével, és elkerülhetetlen a gyógyszerek, a kemo- és a sugárterápia valamint a pszichológus együttes beavatkozása, épp úgy nem „kúrálható” a migráció pusztán magas falakkal, csak komplex beavatkozással. Ahogy egy „csodadoktor” végzetes lehet rák esetén, úgy tragikus következményekre vezethet, ha a migráció „kezelését” populista politikusokra bízzuk. Ezért megkerülhetetlen a tudósok – végső figyelmeztetésnek szánt – felhívása: alig másfél évtized áll rendelkezésre a környezeti katasztrófa elkerülésére.

Egy csimpánz szintjén

S ha még ez sem volna elég: az elmúlt hetekben megsokasodtak az aggodalmat keltő hírek a világgazdaságról is. Sokan egy újabb - a 2008-asnál pusztítóbb – válság kirobbanását vizionálják. Ezek mellett akár liberális nyavalygásnak tűnhet: a migráció megállításához elkerülhetetlen a gazdasági növekedés, a társadalmi haladás és a politikai szabályozás megfelelő intézményeinek megteremtése. A folyamatok ugyanis átlépnek bármiféle határt, legyen a falak bármilyen magasak és erősek. A migrációt csak az tarthatja kezelhető keretek között, ha a „kibocsátók” fokozatosan – se nem túl lassan, se nem túl gyorsan - fejlett és modern társadalmakká válnak. Akár jó hírnek is tekinthető: egy hatékony stratégia megalkotásához nem a tudósok szakértelme a „szűk keresztmetszet”. Viszonylag rövid idő alatt létrehozhatók azok a komplex modellek, amelyek segíthetnek elkerülni a „globális közlegelőt” fenyegető veszélyeket (Börner, K. et al. Forecasting innovations in science, technology, and education. PNAS. 2018.). Ám ha megszületnek is ezek a komplex modellek, a politikusok nehezen vehetők rá használatukra.
A modellek ugyanis - a világ bonyolultsága miatt - többnyire a hétköznapi logikával ellentétes következtetéseket sugallnak. A politikusok ebből azt olvassák ki: a tudósok ajánlásait követve csökkennek újraválasztási esélyeik. A helyzetet tovább bonyolítja a társadalom tájékozatlansága. Egy nemrég megjelent könyv – Factfulness, írója, Hans Rosling, a TED nemrég elhunyt szakértője – szomorú ténnyel szembesíti az olvasót. A világ polgárai - a globális közlegelő gazdái - alapvető tényekkel sincsenek tisztában. Ennél is sokkolóbb, hogy az önmagukat tájékozottnak és hozzáértőnek gondoló döntéshozók gyakran csak egy csimpánz szintjén ismerik a világot. Ez úgy kell érteni: amikor a valóságra vonatkozó ismereteikre kérdezünk rá, a véletlenszerűen megjelölt megoldások közelebb állnak a valósághoz, mint a döntéshozók megfontolt válaszai.
Az emberiség mai állapota tehát azt vetíti előre: világunk sodródni fog. A váratlanul előbukkanó események, a nehezen kiszámítható válságok válaszra kényszerítenek, de az illetékesek hajlamosak lesznek kitérni a döntések elől, vagy figyelmen kívül hagyni a globális modell logikáját. A rövidtávú szemlélet és a szűk látókörű érdek felülírja a bölcsességet és a megfontoltságot. A következmény: a megbomlott egyensúly helyreállítása – ha sikerül - a szükségesnél tovább tart, és a kelleténél nagyobb fájdalommal jár. A globális közlegelő katasztrófájának elkerülése ugyanis áldozatvállalást követel gazdagoktól, lemondást a fejlettektől. Ám még ha ezt megteszik is, a helyzet rövid távon csak lassan javul, a szegények pedig elképzelhetetlenül megszenvedik – ha egyáltalán túlélik - az átalakulást.
Jogos a kérdés: miért nem kínálok optimistább képet? Mert veszélyekkel teli környezetben az optimizmus nem jó iránytű. Az optimizmus kockázatos tettekre – meggondolatlanságra vagy a szükséges lépések halasztására – serkenthet. Ám ezzel épp a katasztrófába vezet. Megpróbálok tehát realista lenni. Abban bízom, hogy a tudósok viszonylag gyorsan elénk tárják a globális Rubik-kocka megoldását. Azt azonban, hogy a világ vezető hatalmai hajlandók és képesek lesznek-e helyreállítani a globális Rubik-kocka harmóniáját – megtalálni és megvalósítani a legkevésbé fájdalmas, de mégis működőképes megoldást -, csak remélni merem.