Hegyi Iván: Motown-rekord

Ötven évvel ezelőtt Marvin Gaye letarolta Amerikát: 1969 egész januárjában – meg már 1968 decemberének második felében is – az ő I Heard It Through the Grapevine című dala vezette a Billboard magazin slágerlistáját. Azért kell hangsúlyozni, hogy az ő Grapevine-ja, mert Norman Whitfield és Barrett Strong 1966-ban írt számát három változatban is felvették: először Smokey Robinsonnal és a Miraclesszel, majd Gladys Knighttal és a Pipsszel; ez utóbbi variáció 1967 szeptemberében jelent meg, és két hónappal később a második helyig jutott a Billboard-lajstromban.

Ám a harmadik verzió volt az igazi dobás. Azt szintén hatvanhétben rögzítették, majd hatvannyolc augusztusában az A oldal negyedik darabjaként jelenítették meg Gaye albumán, és októberben kislemezen is közre adták.

Meglett az eredménye.

Hatvankilenc februárjának végén Nagy-Britanniában is ez a verzió állt az élen, s addigra az Egyesült Államokban már milliós tételben kelt el a kislemez. Gaye 1961-ben szerződött a fekete zenészek-előadók legendás kiadójához, a Motown Recordshoz, s bár addig is akadtak fényes sikerei, az I Heard It Through the Grapevine héthetes elsőségével és hétmillió példányos eladásával cégrekordot állított fel. Pedig az agytumor következtében huszonnégy éves korában elhunyt fekete énekesnővel, Tammi Terrell-lel közösen előadott Ain't No Mountain High Enough ugyancsak listavezető volt a tengerentúlon, és Amerika imádta például a Hitch Hike-ot, a Pride and Joyt vagy a You're a Wonderful One-t. Nem beszélve későbbi listavezető dalairól, Let's Go Get It On és Got to Give It Up című nótáról (1973-ból, illetve 1977-ből).

Az utóbb a Motown-alapító Berry Gordy lányával egybekelő Gaye számának olyan hatása volt, hogy nagyságok sora dolgozta fel a márkaművet. Adaptálta a dalt Ella Fitzgerald, Martha Reeves és a Vandellas, Ike és Tina Turner, a Temptations, Joe Cocker, az Average White Band, továbbá a Creedence Clearwater Revival, amely 11 perces variánssal kötötte le (hosszasan) a hallgatók figyelmét ragyogó albumán, az 1970-ben kiadott Cosmo's Factoryn. A maratoni változat olyan örökbecsű John Fogerty-szerzemények között kapott helyet a B oldalon, mint az Up Around the Bend, a Who'll Stop the Rain, a Long As I Can See the Light. (A nagylemez címe arra utal, hogy Doug Clifford, a CCR Cosmónak becézett dobosa ironikusan gyárnak hívta a valóban üzemi területen lévő próbahelyet, mert szerinte oly rettenetesen sokszor gyűltek egybe gyakorolni, mintha blokkolni kellett volna a művekben.)

Átformálta még a nótát King Curtis, a tenorszaxofon királya, akit 1971 nyarán, mikor még csak harminchét volt, halálra késelt egy drogdíler. Marvin Gaye sem élt sokkal tovább: egy nappal az előtt érte utol a végzete, hogy betöltötte volna a negyvenötödiket. Ez 1984. április elsején történt; akkor már Gaye súlyos depresszióval küzdött, és túl volt több sikertelen öngyilkossági kísérleten. A letargiát nem az okozta, hogy csillaga leáldozni látszott, hiszen 1983-ban az amerikai profi kosárlabda-bajnokság All Star-gáláján ő énekelte a himnuszt, és a Motown fennállásának negyedszázados jubileumán a zongora mellől hosszasan beszélt a fekete zene (ma már tudjuk: múlhatatlan) évtizedeiről, mielőtt eljátszotta volna legismertebb számainak egyikét, az 1971-ben az Egyesült Államokban másodikként jegyzett What's Going On-t. Inkább abba roppant bele, hogy mind rosszabbá vált a viszonya lelkész édesapjával, aki nem tudta elviselni, hogy a fia rendszeresen kokainozik. Marvin a szörnyű napon addig hergelte a papát, pisztolyt nyomva szülője kezébe – „tessék, végezz velem!” –, amíg az tényleg lelőtte őt. Testvére, Frankie így idézte fel utolsó szavait: „Megkaptam, amit akartam. Én nem tudtam megtenni, de kierőltettem, hogy ő megtegye.” Mivel bebizonyosodott, hogy az elhunyt kiprovokált gyilkosság áldozata lett, a bíróság öt év felfüggesztett börtönre ítélte az apát. Az idősebb Gaye aztán – ha nem is büntetés-végrehajtási – gyógyintézetben töltötte le élete további részét.

Rádiót, magnót, lemezjátszót soha nem hallgatott.