A szakma kudarca a férfi kézilabda-válogatott szereplése

Tizedik helyen végzett a német-dán közös rendezésű kézilabda-világbajnokságon a magyar férfiválogatott, melytől így meglehetősen távol került az eredendően kitűzött közelebbi cél, a jövő évi olimpiai selejtező, nem is beszélve a tokiói ötkarikás játékokról. Pedig ezúttal nem kapott teljesíthetetlen feladatot a nemzeti csapat, sőt, ennél egyszerűbben nem lehetett volna eljutni a selejtezőre: európai csapatot nem is kellett volna megverni hozzá. Mondjuk, ezt utóbbit sikerült is teljesíteni...

Lehet most magyarázkodni, mutogatni a sérülésekre, a bírókra, a kapufára, a babaáldásra, de véleményem szerint ez a torna egyértelműen a magyar szakma kritikája. A balhét vélhetően a két szövetségi kapitánynak, Csoknyai Istvánnak és Vladan Maticsnak kell majd persze elvinnie, főként előbbinek, hiszen láthatóan ő volt az első az egyenlők között, de ez a kudarc valójában a teljes magyar edzői karé. Csoknyai – és persze Matics – felelőssége a keret összeállítása, melybe sikerült egyoldalas játékosok tömkelegét beválogatni. Noha a nemzetközi elit – de már a középmezőny nagy része is – csere nélkül áll át támadásból védekezésbe és vissza, a magyar csapatban alig akadt ilyen játékos. A csapatból egyértelműen legegyenletesebb és legjobb formát mutató szegedi jobbátlövő, Balogh Zsolt egyfélidős játékos, hiszen csak a kispadhoz közeli oldalon játszatható támadásban, s ugyanez kiderült a vébén klubtársáról, a balátlövő Bodó Richárdról is. A veszprémi irányító, Lékai Máté szintén csak az előrejátékban használható, ellentétben a Veszprémből a kevés játéklehetőség miatt Spanyolországba kölcsönadott, leóni Ligetvári Patrikkal, a tatabányai Ilyés Ferenccel, Sipos Adriánnal vagy a ferencvárosi Schuch Timuzsinnal. A két, Balatonfüredből behívott szélső, a jobboldali Hornyák Péter, illetve a baloldalon Bóka Bendegúz maximum csak a gyenge középmezőny ellen használhatók, az elmúlt bő másfél évtized egyértelmű hazai ikonja, a korábban a világ legjobbjai közé tartozó Nagy László pedig 38 éves korára látványosan lelassult, ami mind védekezésben – főleg kettes pozícióban - , mind támadásban meglátszott – utóbbinál néhány kivételtől eltekintve inkább akkor is megfogta a labdát, amikor indulni kellett volna. A kapusok közül a veszprémi Mikler Rolandról ezúttal is bebizonyosodott, nem bírja a sorozatmeccseket, az idő előrehaladtával rohamosan csökkent hatékonysága. A támadó szekcióból egyedül a szegedi beálló, Bánhidi Bence számít komplex játékosnak, csakhogy érdemi csere híján a torna második felére teljesen kilúgozódott.

A keret összeállítása amúgy már a vb előtt is megosztotta a sportág iránt érdeklődőket, kevesen értették, mit keres a csapatban a Veszprémből sokévnyi padozás – és lelátózás után – elküldött, s utóbb kiderült, sérült ferencvárosi jobbátlövő, Ancsin Gábor, vagy éppen az évek óta Svájcban játszó – és a hazai sportlap által sokak számára klubszinten érthetetlenül felmagasztalt – irányító, Császár Gábor. És miért nem fért be még a tartalékok közé sem a világ legerősebb bajnoksága, a Bundesliga középcsapatában, a TBV Lemgóban az idén eddig meccsenkénti három gólos átlagot hozó, védekezésben és támadásban is használható Bartók Donát? Vagy éppen miért gondolta a két szakvezető, hogy valódi kettes védő nélkül hatékony lesz a hatosfala a csapatnak? Szakmai érvek helyett sokkal inkább úgy tűnt, a két európai szintű honi csapat, a Veszprém és a Szeged mellett csak a két kapitány klubjából – Tatabánya és Balatonfüred – lehetett bekerülni a válogatottba. Vélhetően ennek lett áldozata a csurgói Vasics Marko, a magyar bajnokság tavalyi gólkirálya - és eddig az idén is legeredményesebb góllövője -, aki a közismert szélsőmizéria ellenére sem fért be még a tartalékok közé sem…

A kispadról amúgy sem jött érdemi szakmai segítség, az időkéréseknél Csoknyai kényszeresen a keresztet és a szélsőbefutást emlegette az egész torna alatt, ha nincsenek kreatív támadóink, akik tudnak egy-egyezni, könnyen elképzelhető, hogy már a csoportkörben könnyűnek találtatott volna a válogatott.

Persze az is egyértelmű, nem a világbajnokságon kezdődtek a bajok. Régen rossz, amikor néhány hangadó meg tud fúrni egy edzőt. A svéd Ljubomir Vranjes tavaly tavasszal a szlovénok elleni vb-selejtezőn olyan bravúrt vitt véghez a csapattal, amire rég volt példa magyar edzőtől, ennek ellenére, miután klubjából, a Veszprémből elküldték az ősszel, a válogatottnál is elköszöntek tőle. S noha adta magát a lehetőség, nem a Szegeddel remek eredményeket produkáló, korábban a spanyol nemzeti csapattal világbajnok és olimpiai bronzérmes Juan Carlos Pastor lett az utód, hanem az új szakvezető kijelölésekor az egyik legfontosabb szempontnak számított, hogy magyar öltözőbe magyar szó kell! Ami nem új keletű felvetés, a korábbi szövetségi kapitány, a honi kézilabdában megkerülhetetlen Mocsai Lajos meglehetősen régi vesszőparipája. Pedig csak meg kell nézni a hazai klubokat, Elek Gábor kivételével nincs magyar edző a számottevő csapatainknál, ami azért nem véletlen (Győrben Danyi Gábornak ez az első szezonja vezetőedzőként, számára az igazi mérce remélhetőleg a tavaszi női BL-döntő lesz). Ennyi dilettáns klubvezető csak nincs idehaza! (Jellemző, hogy a kapitánykérdésben a szlogent hangoztató sportlap csak a vb után vetette fel a kapitányi állandóság hiányát, eddig nem zavarta, hogy világversenyenként - vagy csak úgy, indok nélkül, lásd Vranjes - cserélgették a szövetségi kapitányokat.)

A hibákat-hiányosságokat persze sokáig megpróbálta elmismásolni a szakma és a sportsajtó egy része: a csoportkörben bagatellizálták az argentinok és az egyiptomiak elleni döntetlent, a szaklap például az arabok elleni iksz után a pontvesztés helyett fontosabbnak tartotta, hogy második helyen ment tovább a válogatott a csoportból. Mintha ennek bármi jelentősége lett volna. Utóbb aztán kiderült, éppen az Egyiptom elleni pontvesztésen múlt a továbbjutás.

Ám még így is oda lehetett volna érni selejtezőt érő pozícióba, ha utolsó mérkőzésén a csapat nem néz bele egy elképesztő norvég pofonba. Egy olyan mérkőzésen, melyen látszott, noha jóval kisebb a tét a skandinávok számára, mégis sokkal motiváltabbak, mint az elvileg a létükért játszó magyarok. A különbség főleg a második félidőben lett fájón szakadéknyi, amikor folyamatosan leindították legjobbjainkat (?), pedig a visszafutás nem technika vagy gömbérzék kérdése, hanem a fizikumé. Ami láthatóan hiányzott, ami egyértelműen szakmai felelősség. (Csoknyai a mérkőzés után arra hivatkozott, sok volt a két nap szünet, előtte viszont éppenséggel a feszített tempóra panaszkodott, s arról beszélt, milyen jól jön majd a pihenő.)

Ami a tizedik helynél is fájóbb viszont, hogy a jövő sem tűnik fényesebbnek: Nagy, Ilyés, Schuch, Császár nagy valószínűséggel elköszön, Ancsin, Ligetvári, Sipos, Bóka, Hornyák pedig – jelen állás szerint - nem ütik meg a nemzetközi szintet. Vagyis találni kellene 8-10 olyan játékost, aki támadni és védekezni is tud. Miután tíz év alatt sem sikerült ennyit kinevelni – noha 2013 óta már a Mocsai-vezette, milliárdokba kerülő Nemzeti Kézilabda Akadémia is működik Balatonbogláron -, marad a csodavárás.