Az összkép legyen jó – interjú Fülei Balázzsal

Fülei Balázs az ifjú zongoristanemzedék egyik legelismertebb képviselője, a világ legnevesebb helyszínein lép fel és tart mesterkurzusokat. Új Bartók-képet mutat, megtartaná a műhelymunkát, és a mobiltelefont neki is ki kell kapcsolnia gyakorlás közben.

Egy olyan esemény után beszélgetünk, amikor gyerekeknek tartott zenei ismeretterjesztést a Müpában. Mit csinál ilyenkor valójában?

Igazából ez egy koncert volt. Ezeken az eseményeken saját tanítványaimnak kínálok fellépési lehetőségeket, mert fontosnak tartom, hogy kilépjünk az elefántcsonttoronyból. Úgy érzem, megvan a képességem arra, hogy meg tudjam fogni a fiatalokat a komolyzenével: valljuk be, ma ez kihívás. Engem is gazdagít, ha látom a gyerekek, fiatalok reakcióit, mert egyszer ők lesznek a hangversenytermi közönség. Feléjük nem az életrajzok felől közelítem a zenét. Az alapelvem, hogy nem kell változtatni a dolgokon, a darabokat úgy kell előadni, ahogy egy koncerten: nem kell popfeldolgozásokat csinálni belőlük, vagy filmet vetíteni alájuk. Viszont ma például, amikor a barokk polifóniát próbáltam szemléletessé tenni, azt mondtam, olyan ez, mintha egy labirintusban járnánk a különböző szólamok útjait követve; egy barokk kastély kertjében a buxusbokrok útvesztőjében. Vagy, hogy a barokk zenemű alapjai olyanok, mint a mézeskalács. Önmagában már finom. De a díszítések teszik igazán egyedivé, mint a templomokat a csigamotívumok, és az élénk szobrok. Ha ezt átlátják, a zenét is másképp hallják.

A Bálint Andrással együtt tartott Bartók-előadásokon viszont az életrajz a meghatározó, amely a zeneszerző levelein keresztül bontakozik ki.

Rengeteg Bartók-levelet olvastam,és arra gondoltam, hogy ezeket színpadra kellene vinni, mert annyira más megvilágításba helyezik a szinte rigorózusnak tűnő, hideg tekintetű, disszonáns zenét író szerzőt. A levelein keresztül egy pajkos, nagyon éles látású ember rajzolódik ki, ahogyan valójában a zenéjéből is, ami tükrözi személyiségének rétegezettségét. Egyfelől ott van benne az említett humor, másrészt a visszahúzódó Bartók is, aki a családtagjain kívül nem engedett magához közel embereket. A zenéje felé is határozott lépésekkel kell közelednünk, mert különben az sem fogad minket olyan nyíltan, mint Mendelssohné, akit levelein, naplóján keresztül szintén megidéztünk Hegedűs D. Gézával.

Nyilván kellenek, hogy legyenek, és vannak is új utak Bartók műveihez, mint az ön koncertjéről olvasható kritikából is kitűnik.

Az előadóművészet viszonyulás ahhoz a műhöz, amit a zeneszerző kiad a kezéből. A kérdés: ez a viszony milyen? Mit olvas ki ebből az előadó, hasonlatos-e ahhoz, amit a szerző beleálmodott abba a jelrendszerbe, amit létrehozott, vagy nem hasonlatos, de a szerző meg lenne vele elégedve, mert hagyott olyan tág mozgásteret, amibe az belefér? Bartók kottája rigorózus pontossággal van lejegyezve, nagyok az elvárásai, amelyek nehezen teljesíthetőnek tűnnek. Az embernek először teljesítenie kell ezeket az elvárásokat, és csak ezután léphet be abba a világba, amit Bartók elképzelt. Amint az előadó megérzi a működését, már nem tűnik olyan szigorúnak. Úgy érzem, hogy a bartóki zene játékos, sokat megenged, ha az előadó felismeri azt a bizonyos tiszta forrást, amiből ered, és a hozzáállást, ahogy a szerző maga is közeledett ehhez a forráshoz. A Muzsikás együttessel való játék, vagy azoknak a felvételeknek, zenéknek a meghallgatása, amelyek Bartókot is ihlették, hasznos, bár attól, hogy hallja ezeket az ember, nem fogja másként játszani, mint ahogy le vannak jegyezve. Mivel azonban a ritmikai nüanszokat még Bartók sem tudta olyan pontosan leírni, ahogyan azt hallotta, ezeket hallás után lehet finomítani. Olyan ez, mint a digitális fényképek pixelei: lehet akárhány megapixeles egy kép, mindig a kis kockákhoz jutunk a végén, amiket már nem lehet tovább osztani. Bartók megpróbálta, és tudott nagyon kis pixelekkel dolgozni a kottaírásban, de a lényeg az, hogy az előadásban az összkép legyen élő.

A Zeneakadémián a Kamarazene Tanszék vezetője, gyakran lép fel az Auer Trióval, Kováts Péter hegedű- és Varga István gordonkaművésszel. Milyen szerepet játszik életében a kamarazenélés?

Szólista alkat vagyok, akkor érzem jól magam, ha a szólista és a kamarazenész énem megegyezésre jut bennem, és az arány körülbelül hetven-harminc százalék a szólista oldal javára. Szeretek a színpadon egyedül lenni, inspirál, felszabadít. A pódium egy hangszóró, ami közvetíti azt, amit az előadó csinál. Ha ennek a terébe zenész partnerek is belépnek, akkor azt megosztjuk. Olyanokkal szeretek együttműködni, akik nem elveszik a teret tőlem, hanem megosztják velem, és ezzel megtöbbszöröződik az energia a színpadon.

Más-e a zeneakadémiai, zenei tanulmányi világ, ma, mint a hatvanas évek végén, a hetvenes években volt, amikor Kocsis, Ránki, Schiff feltűnt?

Lényegében hasonlít, de a 70-es, 80-as Zeneakadémiájához képest a mostani közeg nagyon más. Ez összhangban van azzal, hogy a környező világ is nagyon megváltozott. A mi mestereink, Kocsis Zoltán, Rohmann Imre zártabb világban nőttek fel. Abban a rendszerben kevesebb szabadság volt, kevesebbet lehetett utazni, kevesebb verseny, kevesebb fellépési lehetőség volt. Ma egy fiatal művész elmehet show-zenekarokba, kisegíthet komoly produkciókban, gyakorlatilag – ha van rá forrása - korlátlanul utazhat, van pénzkereseti lehetőség. Járhat versenyekre, amelyek száma meghússzorozódott, ezeket nem lehet kihagyni, mert jó lehetőséget nyújtanak a megmutatkozásra. A nagyobb szabadság azonban bénító is tud lenni. Úgy látom, ma a fiatal zeneakadémisták az elmélyült műhelymunka helyett azt kutatják, hogy merre lehetne lépni abban a világban, amely pezsgőbb, lüktetőbb és szétszórtabb lett. A színpadi megjelenés egy-két óráját azonban százszor annyi időt igénylő műhelymunka előzi meg. Olyanná vált a világ, hogy nagyon kell figyelni: felaprózódott napjainkban, a műhelymunkának – még akkor is, ha rövidebb szakaszokból áll – ugyanúgy meg kell lennie, mint egykor. Magamnak is külön energia például odafigyelni: gyakorlás közben a telefont ki kell kapcsolni.