Vidnyánszky Attila nagyon erős "ellenszél" - interjú Turbuly Lillával

Negyvenéves is elmúlt, amikor főállású írónak állt – nem mintha számítana a kor, de nem hétköznapi, hogy valaki otthagyjon egy jól prosperáló jogi pályát a bizonytalan művészlétért. Turbuly Lilla majd’ húsz éven át próbált egyszerre bíró és író lenni, ám mivel ez nem ment maradéktalanul, gondolt egyet, és váltott. Mostanra összesen kilenc különféle kötete (versek, mesék, regények) jelent meg, bemutatták két darabját, irodalmi és színházkritikákat ír – ez utóbbit olyannyira tökélyre fejlesztve, hogy tavaly novemberben a Színházi Kritikusok Céhe elnökének választotta.

Mekkora az egzisztenciális lejtő a jog és a művészet között?

Elég jelentős. Sokáig ezért nem mertem lépni. Tele voltam félelemmel – hogy lehet feladni egy olyan szakmát, ami anyagi biztonságot ad, presztízse van, úgymond nyugdíjas állás egy teljesen bizonytalan művészlétért? Abban sem bíztam igazán, hogy képes vagyok olyat írni, ami megáll a lábán.

Mégis megtette. Lépett.

Igen. Az első lökést az adta, hogy megjelent a második regényem is, végső elhatározásra pedig egy sokkoló élmény juttatott: két velem egykorú, nagyon-nagyon közeli barátom egyszerre halt meg akkoriban – ez döbbentett rá, hogy nem lehet engedni a félelemnek. Hogy az ember, csak azért, mert fél, ne próbálja megvalósítani, amit igazán szeretne? És igen, nyilván ez egy sokkal szerényebb életvitelt jelent, de nem élem meg veszteségként. Inkább azt mondom, hogy dönthettem volna öt évvel korábban emellett. Sokkal inkább a helyemen érzem magam.

A legutóbb megjelent, Alkonykapcsoló című kötetében is hangsúlyt kap a betegség, az elmúlás. Nem nyomasztóan ugyan, és old rajta a mondókaforma is, mégis súlyos félmondat például, hogy „Ez rákot sütött, de az ette meg”. Ezzel együtt, ha az átlagembert megkérdezzük, valószínűleg azt fogja mondani, ha tudja egyáltalán, hogy Turbuly Lilla gyerekverseket ír.

Én is nemrég szembesültem vele, egy-egy a kötetet érintő kritika kapcsán, mennyire beraktak a gyerekirodalmi skatulyába. Egy lap infantilisnek bélyegezte az elfektetett mondókaátiratokat – egy elfekvőről van szó –, egy másik pedig betette őket a tematikus gyerekverses különszámába. A gyerekírók nagy fájdalma, hogy a gyerekirodalmat sokszor leválasztják az irodalomról. Én abban hiszek, hogy nem lehet leválasztani róla.

A Nyitott mondat egyik korábbi számában megjelent versében arról ír, hogy van egy fénykép a nők pénztárcájában. Közvetlenül a savlekötő és a fájdalomcsillapító mellett. Az önében is van?

Nincsen. Csak láttam, hogy sokaknál így van. Legalábbis a mi generációnknál. Lassan ezt is kiváltják a mobilokon őrzött fotók. Arra, ahogy a fénykép átüt a műanyagon, ráragad és olyankor is kirajzolódik, amikor a kép maga már nincs is ott, egy boltban lettem figyelmes. Nagyon meglepett, mennyi visszajelzést kaptam erre a versre. Még egy algebraprofesszor is írt, mennyire megérintette.

Fontosak a pozitív visszajelzések? Feltűnő, hogy a színházi kritikáiban milyen szenvedélyesen tud dicsérni, ugyanakkor finoman és körültekintően fogalmazza meg az elmarasztaló véleményét.

Talán ez azért van így, merthogy alkotó is vagyok. Igen, ha rosszat látok egy előadásban, azt igyekszem finoman megírni. Alkotóként a másik oldalról is igénylem a kritikát, és ha nagyon élesen fogalmaznak, főleg, ha úgy érzem, igazságtalanul, az szíven tud szúrni Azt hiszem, kritikusként együttérzek az alkotókkal, illetve abban hiszek, hogy ami jó, azt ki kell emelni. Persze meg kell mondani azt is, ha valami rossz, de csak finoman.

Van még a színházi kritikának renoméja? Igényli a szakma?

Azt gondolom, hogy van. A lapmegszűnésekkel szűkül ugyan a terepe, és van egy nagyon erős ellenszél: Vidnyánszky Attila, ahol lehet, hangsúlyozza, hogy nincs szükség kritikára, nem része a szakmának, nem tud érdemben hozzászólni a színházi munkához, nem is olvassák, ugyanakkor van a másik oldal, akik meg nagyon igénylik. Budapesten a fiatal alkotók és a fiatal társulatok, illetve a vidéki és a határon túli színházak, akikre nagyon kevés figyelem jut.

Idén szeptemberben már 40. alkalommal adja át a Céh a kritikusok díját. Lehet, hogy többen úgy vélik, nincs szükség kritikára, ez a díj mégis egy nívós szakmai elismerés.

Sajnos anyagi elismeréssel tényleg nem jár, „csak” erkölcsi és szakmai csokidíjakat osztunk, de azért számon tartják a színészek és a színházak is, ki kapott már, kit jelöltek. Kizárólag szakmai díjból kevés van. Most a 40 éves jubileumra rá is készülünk kicsit – havi gyakorisággal elindítottunk egy sorozatot, melyben kritikusokkal és díjazottakkal beszélgetünk –, első alkalommal Nánay István és Csákányi Eszter voltak a vendégeink. Esztert már hat alkalommal díjaztuk, és anno az ő ötlete volt, hogy a díjátadót gálaként rendezzük meg.

A mindennapokban is igyekeznek pusztán szakmailag megnyilvánulni?

Volt a Céhnek olyan korszaka, amikor talán többet hallatta a hangját társadalmi, politikai vetületű kérdésekben is, de ez erősen megosztotta a Céh-tagságot. Próbálunk inkább a szakmai irányvonalon megmaradni, de el tudom képzelni, hogy ha valami nagyon fontos, színházat érintő kérdés felmerül, aminek politikai vetülete is lehet, akkor előfordulhat, hogy meg kell szólalnunk.