főpolgármester-jelölt;előválasztás;

2019-02-04 09:15:00

Folytatják

A Magyar Idők már a múlt héten tudta, hogy érdektelenségbe fog fulladni, de nem is ehhez képest váratlan siker az előzetes feltételezéseket jócskán túlszárnyaló érdeklődés a budapesti főpolgármester-jelölti előválasztáson. A szavazatszámokon vélhetően azok lepődtek meg a legjobban, akik maguk is részt vettek a körülményesre szervezett szavazáson. Akik esetleg Észtországban olvasnak minket (ott is élnek magyarok), alighanem sírva nevetnek azon, hogy mifelénk egy pártirodába elzarándokolva kell regisztrálni ahhoz, hogy online szavazhassunk - amerikai olvasóink meg azon csodálkoznak, hogy ez az egész csak most jutott eszünkbe.

Donald Trump eddigi elnöki teljesítménye (és az a tény, hogy egyáltalán elnökké válhatott) első ránézésre nem igazán meggyőző érv az előválasztás mellett; az amerikai demokrácia több évszázados működése – és az a sajátosság, hogy a külvilág előbb vonja kétségbe az ottani választók ítélőképességét, mint a fékek és ellensúlyok bonyolult rendszerének hatékonyságát – annál inkább. Bármi lesz is a bal- (majd a következő körökben a teljes ellenzéki) oldalon zajló előválasztás-sorozat végeredménye, már most, a Karácsony-Horváth versenyfutás kapcsán leadott, nagyjából 35 ezer szavazat ismeretében kimondható, hogy a Tarlós Istvánnal megmérkőzni hivatott jelölt kiválasztásának a szavazókra bízása a legprogresszívabb dolgok egyike, ami a valamilyen mértékben még mindig demokratikus Magyarországon az utóbbi évtizedben történt.

A mindinkább egypártivá váló magyar belpolitika drukkerei és alakítói között mintha egyre kevesebben szeretnének emlékezni rá, de a demokráciának ugyanolyan lényegi eleme a versengés – az eszmék, programok és személyek versengése –, mint mondjuk az általános és titkos választójog. A szisztéma egyik nélkül sem működik. Márpedig ez a fajta megméretés szép lassan kikopott a hazai politikai hagyományból: sosem volt igazán a része, mostanra viszont odáig jutottunk, hogy már-már az szorul magyarázatra, ha az alternatívákat előzetesen kitesszük az asztalra, ugyanúgy, ahogyan az almákat a piacon. Pedig a politika is piac – a plurális demokráciákban mindenképpen -, és aligha írható le demokráciafejlődési folyamatként az, ahogyan az egykori Horn-Orbán, Medgyessy-Orbán és Orbán-Gyurcsány vitáktól eljutottunk a miniszterelnök felcsúti nyaralójában titkos beszélgetéseken kiválasztott Fidesz-frakcióig, az egyszavas („Folytatjuk”) ún. választási programig, meg a szavazópolgárokat/újságírókat szóra sem érdemesítő politikusokig.

Abból, hogy a kormánysajtó és azon belül is elsősorban a közszolgálatinak nevezett pártmédia – amikor egyáltalán foglalkozott a kérdéssel – Horváth Csabát igyekezett vonzóbb jelöltként bemutatni, nem következik semmi. A saját szempontjukból logikusan jártak el. Abból viszont, hogy az egész eljárástól láthatóan tartanak a kormányoldalon, nemcsak az olvasható ki, hogy talán tényleg jobban szeretnének egy diktatúrában élni, ahol ilyesmivel nem kell bajlódni, hanem az is, hogy egy csöppet sem veszik biztosra Tarlós győzelmét.