költészet;vers;

2019-02-10 12:30:00

Berta Ádám: Hiányzik az Antarktisz

Vers - A kortárs magyar költészet színe-java

Hogy vissza tudok-e emlékezni

az első benyomásaimra?

Annyit hallottunk az állomásról

indulás előtt, meg annyi előadást láttunk,

hogyan néz ki, milyen belülről,

hogy mindenkinek elég pontos

elképzelése volt arról, mi vár rá,

ennek ellenére furcsa érzés volt

először megpillantani a repülő ablakából.

Hú, tényleg itt vagyunk? Alig hittük el.

Az első pár héten, hónapban minden

irtózatosan különleges volt, szinte

bármit csináltunk, új volt a számunkra,

rengeteg élmény ért minket.

Aztán később már az ottani élet

vált normálissá. Most itthon még

minden nagyon új, nagyon furcsa,

most igazából azzal foglalkozom,

hogy megszokjam az ittlétet.

Rokonokat, barátokat, ismerősöket

látogatok, egy-két napot vagyok

mindenhol, bőröndből élek már két hete.

De nagyon jó volt megérkezni,

embereket látni. Vicces volt,

hogy az unokahúgomat vittem

valamelyik nap iskolába,

és kiderült, hogy mesélt rólam

a tanár néninek, aki meg is kérdezte,

mikor szembetalálkozott velem,

hogy jaj, nem jönnék-e be kicsit mesélni

az osztálynak. Bementem, meséltem,

és a gyerekek nagyon aranyosak voltak,

csupa okos dolgot kérdeztek.

Igen, válaszoltam, hiányzik az Antarktisz,

főleg a nyugalom. Mindenki úgy

osztotta be az idejét, ahogy jónak látta.

Nem volt megszabva, hány órakor

menjek ki a mérőállomásomhoz, csak az,

hogy naponta egyszer mindig begyűjtsem

az adatokat. A sarkvidéki télben, a hónapokon

át tartó sötétségben nehéz bármilyen

napirendet tartani, valamiért folyamatosan,

egyre jobban csúszott el a napunk,

hiába feküdtem le, nem tudtam aludni,

csak forgolódtam, ennek ellenére próbáltam

mindig ugyanakkor kelni. Emiatt,

meg a nap hiánya miatt nagyon fáradtak voltunk.

Megviselt a hosszú antarktiszi éjszaka,

mégis élveztük, mert mindennél gyönyörűbb.

Egész másképp kötődtem hozzá, megérintett,

intimebbnek éreztem, mint a nappalokat.

Feneketlen sötét van, és hideg, igazán hideg.

Gyönyörűek a csillagok, a sarki fény.

Akármilyen zord volt az időjárás,

mindennap el kellett jutnom

a mérőállomásomig. A legkülönlegesebb

az volt, ha rossz időben kellett megtenni

ezt a másfél kilométert: bármerre

indulsz, pár méter után megszűnik minden,

mintha tejfehér semmiben mennél,

nem látsz semmit, csak a kifeszített

kötélre tudsz koncentrálni,

hogy ne téveszd szem elől az utat.