A szabadság zenéje

Publikálás dátuma
2019.02.12. 12:30

Fotó: Bruzák Noémi / MTI
Az Európai Roma Fesztiválzenekar hangversenyén a műfajok sokféleségén keresztül a zenei szabadság felvillanyozó élményét élvezhettük.
Szakcsi Lakatos Béla már régóta szeretett volna egy olyan koncertet, vagy még inkább egy koncertsorozatot, ahogy ma szeretjük mondani projektet létrehozni, melyben roma származású emberek együtt játszanak különböző műfajú zenéket. Terve most végre megvalósult, az Európai Roma Fesztiválzenekar megtartotta bemutatkozó hangversenyét a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben. A produkció létrehozásában Szakcsi segítségére volt az Európai Tudományos és Művészeti Akadémia is, az ő hathatós támogatásukkal alakult meg az Európai Roma Fesztiválzenekar, amely a következő időkben számos európai városban is fellép, gondot fordítva arra, mindenhol ízelítőt adjon az adott ország kisebbségeinek zenéjéből is. Ezek a tudni való, száraz tények, de hát a cigányzene és a roma zenészek és sohasem számító kimértségükről voltak híresek. A virtuóz cigányprímásokat, az intuitív roma dzsesszzenészeket, az eredetei cigány népzenét és persze bármilyen más zenét játszó, éneklő roma együtteseket, énekeseket pontosan azért szerettük mindig is, mert ott volt előadásukban az a szabadság, amelyről az egyre inkább a kottához kötődő európai műzenének még a könnyedebb műfajai is az elmúlt évszázadokban szinte teljesen lemondtak. Hogy mit nyertünk és mit veszettünk, azt emblematikusan mutatta fel rögtön a műsor első száma, amely Liszt II. rapszódiájának a 37 tagú cigányzenekarra és zongorista szólistára hangszerelt változata volt. Szakcsi a jazz és a klasszikus zene elemeinek felhasználásával olyan improvizatív módon alkotott saját játszanivalót, amely tükrözte azt a bizonyos szabadságot, valódi új értékeket adva a jól ismert régen papírra rögzített dallamokhoz. De halottunk tőle és a Fesztiválzenekar vezetőjétől, Kathy Horváth Lajostól az elmúlt évtizedek avantgárd zenéjének elemeit is felhasználó duót is. Színtiszta dzsesszt játszott Szakcsi Lakatos Róbert, az alma nem esett messze a fájától, a tehetség a családban maradt, eszünkbe juthattak a híres prímásdinasztiák. Hogy a műfajok listája teljesebb legyen Michaela Reinhardt, Django Reinhardt unokája dzsesszzenész társai közreműködésével a cigány népzene elemeit is felhasználó számokat énekelt, a kiváló muzsikusok szintén az improvizációra helyzeték a hangsúlyt, megjelent velük egy újabb műfaj a színpadon, a világzene. Cigányzenekar műsora nem létezhet cimbalomszóló nélkül, Iordache nem mindennapi virtuóz erényeket kívánó művében Csík Gyula remekelt. A Repülj fecske Reményi Ede rapszódiája: ebben a zenei vezető hegedűvirtuóz szólista mellett a tagok legkiválóbbjai is szólóhoz jutottak. Azután dzsessz ismét, nyilván nem véletlen, hogy a modern zenei utakon járó cigányzenészek közül sokan ebben a műfajban találták meg azt a lehetőséget, amelyben a bennük rejlő szabadságvágy kifejeződhet. Emilio jelent meg újabb szereplőként, énekelt, szájdobolt, dobolt, majd a Gipsy jazz, blues blokk Patai Anna énekével ismét a világzenét hozta elénk. Hirtelen és merész váltás volt, amikor ifj. Kathy Horváth Lajos - egyébként a zenekari a tagok sorából kiállva – a híres belga hegedűvirtuóz, Ysaÿe rendkívüli nehézségű szólószonátáját játszotta, tegyük hozzá mintaszerűen. Tessék, ismét egy dinasztia! A spanyol Sarasate szintén a tizenkilencedik századból származó műve, amely a cigányok által játszott dallamokból építkezik, a műsorkezdő Liszt rapszódiával együtt, zárásként szintén azt bizonyította, ez a zene az elmúlt évszázadokban európai kulturális örökségünk szerves részévé vált.     
Szerző
Témák
zene koncert

Az emberi egoizmus malmai - avagy két ápolónő a barikádokon

Publikálás dátuma
2019.02.12. 09:30

Fotó: Vajda József
Schilling Árpád magyar rendező, aki többször dolgozott már Ausztriában, és társszerzője, Zabezsinszkij Éva, művükben az elmúlt évek magyarországi szociális és politikai helyzetét vették alapul.
A harag napjával debütált rendezőként a színész Mercedes Echerer, aki 1999-2004 között a Zöldek európai parlamenti képviselőjeként gyűjtött politikai tapasztalatokat – írta a Die Presse. A konzervatív lap megjegyzi, Echerer a másfél órás darabjából, amely komoly egzisztenciális félelmekkel foglalkozik, a humor, a pátosz és a helyzetkomikum sem hiányzik. Gyakran váltakoznak a színek, amely az ötfős színészi gárdát kiválóan aknáz ki. A nézőből együttérzést vált ki a tragikomédia vesztes triója. A bemutatót hosszas tapssal jutalmazta a közönség – írja a Die Presse. Schilling Árpád magyar rendező, aki többször dolgozott már Ausztriában, és társszerzője, Zabezsinszkij Éva, művükben az elmúlt évek magyarországi szociális és politikai helyzetét vették alapul – értékelt a Kleine Zeitung. Schilling, akit hazájában az állam ellenségének kiáltottak ki, nem hagyott kétséget afelől, hogy realista, s nem optimista. Egy az önzés és a nepotizmus által uralt környezet nem az idealisták világa. A darabban az ápolónő, Suse Lichtenberhet kiváló előadását láthatjuk. Naiv módon próbálja meg Erzsébet szerepében rövid ideig tartó médiaismertségét felhasználni, de minden vonalon kudarcot vall és elbukik. A rendező, Mercedes Echerer a szatíra és paródia eszközét is bevetette. A mű komoly érzelmeket vált ki a nézőkből. A Kleine Zeitung is kiemelte, hogy a közönség soraiban a darab nagy sikert aratott. A Kronen Zeitung cikkében szerepel, hogy két ápolónő áll ki a barikádokra, s harcolnak azért, hogy osztályukon jobbak legyenek a körülmények. A politika és az emberek tapsolnak, később azonban minden megváltozik. Embervadászat, tragédia, sivárság következik. Schilling Árpád a jelenlegi magyar kormány irodalmi ellenlábasa, politikai darabot írt – állapítja meg a lap. „A politikáról? Nem, az emberekről. Az emberi egoizmus malmai őrölnek”. Erzsébet másokért harcol, de veszít. Mindenhol elutasítással találkozik. A bécsi Kurier szintén azt állapítja meg, kezdetben mindenki együtt érez Fekete Erzsébettel, s látszólag a politika is segíteni akar, hogy kifizessék a már rég esedékes túlórapénzt. Sőt a miniszter ki is tünteti az ápolónőt. Az öröm azonban nem tart soká, az osztályt bezárják. Munkatársának helyzete, aki jó viszonyt ápol az igazgatóval, javul, Erzsébet azonban elveszíti az állását. Suse Lichtenberger másfél órán át harcol az igazságtalanság ellen. A rendező azzal teszi elviselhetővé Erzsébet szenvedéseit, hogy többször keveri humoros helyzetekbe.
Szerző
Frissítve: 2019.02.12. 18:40

Vakhitünk ára - elgondolkodtató a veszprémi Tartuffe-előadás

Publikálás dátuma
2019.02.11. 11:30
Évszázadoktól és társadalmaktól független konfliktushelyzetek adódnak a hiszékenységből és a képmutatásból
Fotó: Szalmás Péter / Népszava
Marton László hagyományos eszközökkel, olykor túlzottan emelkedetten rendezte meg Molière Tartuffe című darabját Veszprémben.
Röpke előjátékkal indul a produkció. Árvai György színpadi terében Benedek Mari jelmezeit próbálják a színészek. Leakasztják a fogasról, belebújnak, aztán a későbbi Tartuffe és a későbbi Orgon is egy parókát vesz a fejére. Elcserélik, játszanak vele. Még bárkiből lehet bárki: áldozat és szélhámos egyaránt. Aztán kirohannak, a dolog eldőlt. A szereposztás gyakorlatilag megtörtént. Marton László rendezése Veszprémben igencsak konvencionálisan indul. A szereplők mindenféle különösebb izgalom nélkül felvezetik saját figurájukat. Zsurzs Kati, akit régebben láttam színpadon, Pernelle asszonyként próbál rendet tenni, de Vas István egyébként is talán túl emelkedett fordítását inkább szavalja, mint játssza. Orgon családtagjai is keresik a helyüket. Aki a társaságból kitűnik, a szerepe is a leginkább megírt, az Dorine a komorna, Horváth Csenge alakításában. Ő is és még mások is Marton László korábbi tanítványaiként kaptak szerepet a darabban. Horváth Csenge bátor és pontos játéka üdítő színfolt a produkció elején. Tudatosítja, hogy ő bizony mindent lát és kiált is rendesen, de akinek kellene még sem hallja meg. Kiált Cléante, Orgon sógora (Oberfrank Pál) is, mint afféle dörzsölt értelmiségi, de mindhiába. Aztán megérkeznek végre a főszereplők. Orgont Lukács Sándor alakítja. Rendezői szempontból fontos választás. Egyrészt jól ismerik egymást, hiszen évtizedeket dolgoztak együtt a Vígszínházban, másrészt Lukács szinte jutalomjátékként játssza a szerepet. A vakon hívő hiszékeny áldozatét, aki egy találkozástól elveszti a józan eszét. Ismerünk ilyet, szintén bármelyikünkkel megtörténhet. Kérdés, hogy aztán egyszer csak jelez-e a bizonyos vészcsengő, vagy nem. Itt hiába az összes külső jelzés, Orgon szépen menetel az elkerülhetetlen bukás felé. Ő hinni akar és hisz is. Lukács Sándor főként ezt a folyamatot mutatja meg a figura rétegeit és esendőségét éles kontúrokkal felvázolva. Jó látni őt ekkora szerepben. Gáspár Sándor Tartuffe-ként Orgon ellenpontja. A rendező, mint korábban lapunknak is megfogalmazta, korunk hősének tekinti, aki nem riad vissza semmilyen eszköztől, hogy elérje célját. Másnak mutatja magát, mint amilyen valójában. És ha valaki akár manapság ezt jól csinálja, akkor tényleg határ a csillagos ég. Gáspár jól hozza a figurát, igaz olykor talán érződik a hanghordozásában, mimikájában némi modorosság. Orgon és Tartuffe kettősei mégis erősségei az előadásnak. Ahogy például az egyik jelenetben Tartuffe felemeli Orgont és a családfő tehetetlenül lóbálja a lábát a levegőben, igencsak szimbolikus. Jól működik a darab főjelenete is, vagyis a majdnem későn leleplezett csábítás. Orgon felesége (Kerekes Viktória) már majdnem Tartuffe-é lesz, mire a férj csak kikászálódik az asztal alól. A három szereplőről szinte mindent megtudunk ezalatt a néhány perc alatt. Drámai az a jelenet is, amikor a család kilakoltatottá válik. Elkeserítő tablóképet alkotva kuporodnak össze bőröndjeikkel. Arcukon a bizonytalan jövő és kétségbeesés. Elgondolkodtató az előadás vége. Marton meghagyja a feloldó „boldog” véget, de mintha maguk a szereplők se hinnék el, arcukon a zavar és bizonytalanság látszik, olyan mintha maguk sem hinnék el, hogy ilyen még létezik, vagyis a szélhámos bűnhődik és az áldozat jóvátételt kap. Mint ahogy elhangzik, az emlékezet nem felejti sohasem az érdemet és nem a rosszat őrzi meg. Ez azért valljuk meg, inkább az álmainkban reális, mint a valóságban. 

INFÓ

Molière: Tartuffe Veszprémi Petőfi Színház Rendező: Marton László

Szerző
Témák
színház
Frissítve: 2019.02.11. 11:35