Alaptalan félelmek

Az euroszkeptikusoknak, a populistáknak áll a zászló a májusi európai parlamenti választásokon - támasztotta alá a minap közzétett első közvélemény-kutatás azt, amit amúgy is tudtunk, hiszen minden nemzeti választás ugyanezt igazolta az utóbbi években. Ezek a most taroló pártok névlegesen különböző ideológiát képviselnek, ám minden látványos felemelkedés mögött kivétel nélkül ott húzódik az idegen- és bevándorlásellenesség. Van-e egyáltalán még közös európai jövő, ha ők összefognak? - teszik fel sokan rettegve a kérdést.

A felvetés jogos, a félelem viszont alaptalan. Elég sok jel mutat arra, hogy mindennemű szélsőséges, populista, euroszkeptikus, illiberális hosszú távú összefogás eleve halálra van ítélve. Ezt bizonyítja az is, hogy az EP szélsőséges és populista erői eddig sem tudtak összefogni. Ugyanezt igazolja az olaszországi furcsa koalíció, a populista, de nem szélsőséges, nem EU-ellenes Ötcsillag Mozgalom és az immár partnerét többszörösen felülmúló Liga együttműködésének egyre egyértelműbb döcögése. De ugyanebbe az irányba mutat a Visegrádi négyek Izraellel kibővített, első Európán kívüli ülése, amely hétfőn látványosan füstbement, valamint az is, hogy a Kelet-Közép-Európa fiatal demokráciáit kisiklatni próbáló, autoriter, illiberális vezetőket ugyan időnként egy táborba sodorja a Brüsszellel való szembefordulás, de ez nem tud a francia-némethez vagy a tágabb nyugat-európaihoz hasonlítható érdek- és értékközösséggé válni.

A V4-ek jeruzsálemi találkozója elsősorban az áprilisi előrehozott választásra készülő Benjamin Netanjahut segítette volna, mégsem próbálta megmenteni azt. A lengyel-izraeli történelmi emlékezetvita fontosabbnak bizonyult Varsóban és Jeruzsálemben is, annak ellenére, hogy mindkét ország igen erősen Amerika-függő, és mindkettőre nyilván komoly amerikai nyomás nehezedik a viszony rendezése érdekében. Csakhogy az illiberális demokráciák nagy hátránya épp a kiszámíthatatlanságuk. Az illiberális vezetők már annyi ellenségképet gyártottak felemelkedésük során, hogy előbb-utóbb törvényszerűen beleütköznek a maguk emelte akadályokba.

Mert például hiába szállóige már a „lengyel-magyar két jó barát...”, és hiába szoros az Orbán-Kaczynski viszony is, a két kormányzat stratégiai partnersége csak addig fog tartani, míg valamelyikük számára az orosz kapcsolat, a Putyinhoz kötődő viszony nem válik fontosabbá. A magyar-szlovák kapcsolatot ugyancsak történelmi emlékezetvita terheli, amelynek feloldására, a múlt feldolgozására, elfogadására ugyanúgy nincs hajlandóság sem, mint Lengyelországban. A cseh és szlovák viszony sem teljesen felhőtlen e téren.

Ezek a konfliktusok jelenthetik az utolsó koporsószöget a már amúgy is igen törékeny egységű V4-ek számára. Mind a négy országban igen fiatal és sebezhető a jogállam és a demokrácia, és mind a négy ország az erős nemzetállam híve. Az Orbán Viktor és az európai populisták, szélsőségesek által propagált erős nemzetállamok viszont csak egymás rovására léteznek, és igen messze állnak az egységes Európa eszméjétől.