Doros Judit;
tavasz;szőlőültetvény;
2019-02-22 10:12:00
Öt sor. Nem olyan sok, de nem is kevés. Nem lehet vele egy óra alatt végezni, túl lenni, odébb állni, elfelejteni, az öt sor legalább egy napos bíbelődés, ha nem kettő.
Először a még zöld, elven részeket vágják le, hogy hozzá tudjanak férni a tartóoszlopokhoz. Itt-ott hamarosan már megpattannak a rügypikkelyek, jelezve természet ébredését, a konok körforgást, ami a legszigorúbb fagyok után is beindítja újra az életet. Ezeket kell most félbevágni. Nem valami újnak a reményében, inkább valaminek a végét jelezve.
A drótkötelek jönnek ezután, amelyik használható, azt kötegelik, a túl rozsdásokat kisebb darabokra vágva egy zsákba teszik, elfér otthon a többi kacat között, hátha jó lesz még egyszer valamire.
Ott állnak csupaszon a tőkék, védtelenül.
Látta gyerekkorában, amikor telepítették, s azt is, ahogy az első hajtásokat babusgatja az öregapja. Nem jó szőlőt termett ez a vidék, sose vetekedhetett az igazi, zamatos fajtákkal, inkább a szilvafák szerették az erdő-közeli dombokat, s abból főzött majdnem mindenki pálinkát errefelé. A bor egyfajta úri huncutságnak számított, nem is igen van az ő falujában négy-öt rendes pincénél több, azokban is leginkább krumplit meg karalábét vermelnek manapság. Aki bort akar mégis, és büszkén mondani, hogy a magáé, negyven kilométert utazik szüretkor, mustot vesz, azzal bíbelődik, s kínálgatja majd húsvét után boldognak, boldogtalannak. Errefelé nem is talpas pohárból isszák, túl ingatag az a vaskos férfikezeknek, elég egy-két hevesebb mondat, s dőlnek szerteszét. Dupla falú vizespohár való ide, méretben sem kicsi, még csak nem is közepes.
Reccsennek a negyvenéves tőkék, fordítja ki őket egyenként a gép. Nézi a szétterülő gyökereket, amik ebben a homokos, szedett-vedett talajban igyekezték túlélni a mindennapokat, s elindultak szanaszét, élelem, tápanyag után. Küzdöttek akkor is, amikor a málna, a fekete ribizke már rég feladta, s az egres is csak minden harmadik évben hozott értékelhető mennyiségű termést, amiből kis lábasnyi szószt lehetett varázsolni a főtt marhahús mellé. A szőlő lábon maradt, s tovább élt akkor is, amikor már senki sem akadt, hogy kigazolja az alattuk elterülő gyomot, felkapálja a sorok közötti talajt, kötözze a hajtásokat, s tavasszal ritkítsa kicsit a zöld leveleket, hogy jó helyre menjen az a kevés fény, ami errefelé, a hegyek között adatik.
Fekszenek egymás mellett a kidöntött tőkék, ember adta, ember vette el az életüket. Ha kiszáradnak kissé, fűtőanyagnak pakolja majd fel a lovaskocsis szomszéd, hogy utoljára még jót tegyenek valakivel, aki fával régóta nem tüzel már.
Maradnak a vastag oszlopok, pár hétig még tartásukkal üzenve, itt élet volt valaha, de jön majd egy másik munkagép, egy másik brigád, és a végén már csak a csupasz föld marad, amíg be nem növi azt is újból a gaz.