Fallal körülzárt szigetek - interjú Fehér Boldizsárral

Publikálás dátuma
2019.03.03. 09:30

Fotó: Draskovics Ádám / Népszava
„Nagy lépés lenne egy békésebb és boldogabb ország felé, ha elfogadnánk, hogy a világ nyitottabb hely annál, mint ahogy azt mi Magyarországról elképzeljük” – mondja Fehér Boldizsár a bruttó nemzeti boldogság esetleges hazai bevezetését firtató kérdésünkre. Az írót első regénye, a Vak majom kapcsán kérdeztük.
A felelősségvállalás komoly témája mellett nagyon komolyan veszi a humort is a regényében, kiket tart e tekintetében mestereinek?  A Tom és Jerry-rajzfilmek cinizmusa maradandónak bizonyult – számomra felejthetetlen, hogy miközben valaki a Figarót áriázza a színpadon, arcon lövik egy WC-pumpával. Szeretem a burleszket, a Chaplin-filmeket, illetve Woody Allen is nagy idolom. Irodalmi humorban Kurt Vonnegut és Joseph Heller állnak hozzám a legközelebb, de szerintem Franz Kafka is nagyon vicces. Annak ellenére, hogy sokan nyomasztónak tartják az írásait, ne felejtsük el, hogy mikor barátai körében felolvasta az Átváltozást, könnyesre nevette magát. Nekem Rejtő Jenő Vesztegzár a Grand Hotelben című regénye és a szerkezet miatt némi Aga­tha Christie is felsejlett, van valós hatásuk, vagy ezek csak az én olvasói preferenciáim?  A krimis párhuzamon őszintén meglepődöm, mert ha van műfaj, amit nem szeretek, az a krimi. A Rejtő-regény kapcsán értem, hogy nála is, nálam is jelen van a humor, mind a két történet hotelben játszódik, de más, valódi összekötő elemet nem látok. Félek, hajlamosak vagyunk a rejtői jelzőt rásütni minden olyan írásra, ami humorosabb egy kenyérpirító használati utasításánál… A humor forrása után akkor nézzük, honnan fakad a boldogság. A regénybeli szállodában két tudós közgazdász a Nobel-díját a boldogság mérésének kutatása miatt kapta. Íróként önnek mi jelentene boldogságot?  Ha nem kéne mást csinálnom az íráson kívül, ha meg tudnék élni mint regényíró. Igazából ez a célom. Ha valamiért érdekel, mennyire fogy jól a könyvem, az azért van, mert arra vágyom, hogy ne kelljen vele törődnöm, mennyire fogy jól. Ne az legyen a legnagyobb küzdelmem, hogy a fejemet valahogy a víz fölött tartsam, hanem elég időm legyen a regényírásra. Magánemberként?  Engem a munkám tesz boldoggá, szeretnék minél többet utazni, nagyon érdekel a világ. Fontosnak tartom, hogy aki írni akar, az minél többet lásson, és a lehető legtöbbet tapasztaljon. Csak így lehet hitelesnek maradni. Hemingway szövegein is látszik, hogy mikor már Kubában letelepedett, hiába írt még mindig a korábbi témáiról, a bikaviadalokról, a bokszról, a vadászatról, már nem volt meg a novelláiban az a plusz, mint amikor még valóban járta a világot, és jelen volt ezeken az eseményeken. Ahogy a regényében is olvasható, Bhutánban a GDP növelése mellett a bruttó nemzeti boldogság figyelembevétele is a vezető feladata – a magyar társadalom esetében milyen intézkedések okoznának boldogságot?  Ehhez főleg felfogásbeli változások kellenének. Örökölt hagyományunkat, a tipikus magyar ügyeskedést én annak tudom be, hogy az évszázados hódoltság, megszállások miatt az emberek mindig azt érezték, csak magukra számíthatnak a saját boldogulásuk tekintetében. Még most is mindenki csak magával van elfoglalva, fallal körülzárt szigetek vagyunk, individuumként és társadalomként is. Nagy lépés lenne egy békésebb és boldogabb ország felé, ha elfogadnánk, hogy a világ nyitottabb hely annál, mint ahogy azt mi Magyarországról elképzeljük. Ahhoz, hogy ez változzon, először egyénenként kell felismernünk: a másik is számít, egyedül semmi esélyünk nincs. Jó lenne felnőni a feladathoz. A regénye önnel egyidős főszereplőjének sem megy könnyen, nevelődése a felelősségvállalás, a döntésmeghozatal terén eléggé kitolódik az időben – nemzedéki probléma lenne ez?  Ahogy a mondás tartja: akinek van választása, nehéz lesz döntenie. A mai fiataloknak nem feltétlenül a felelősségvállalással van problémájuk, inkább a döntések meghozatalával, mert rengeteg lehetőségük van, miként merre induljanak el az életükben: külföldre menjenek vagy itthon maradjanak, melyik egyetemi szakra felvételizzenek? Vajon tényleg reklámprojekt-menedzser legyek egy életre, mikor még húsz másik szakma közül választhatok? Nehéz úgy dönteni, ha közben folyton látjuk, miből maradunk ki. A felelősségvállalás kérdése inkább a döntés meghozatalával kapcsolatos: nem lehet másra bízni. Ha nem döntünk, és 30 évesen is a szüleinkkel lakunk, az is egy döntés, persze. A regény címéül választott három bölcs majom egyike, a vak majom mit jelképez?  A szellemi vakságra utal, az emberek döntések előli menekülésére, hogy azt szeretnék, inkább mások mondják meg nekik, mit tegyenek, és így felmentést kapjanak a valóság tudomásul nem vételének vétsége alól. Miközben ha nem is veszünk tudomást a valóságról, a valóság még tudomást vesz rólunk.  A már említett tudósok szállodai kísérletükben bizonyítják: az irracionalitás legyőzi a racionalitást, a hit a logikát – evolúciós előny mindez vagy hiba?  Sokáig evolúciós előny volt, mert a közös hie­delmek szervezték a társadalmakat. Ezek adták azokat a sokszor irracionális szabályokat és erkölcsöket, amelyek együttműködésre kényszerítették az embereket. Ezáltal erősebbek és ellenállóbb közösségek jöttek létre. Ma már azonban olyan pluralizált világban és társadalomban élünk, hogy az irracionális hiedelmek nem egyesítik, hanem inkább egymással szembenálló egységekre szaggatják az embereket. +1 kérdés  Mielőtt regényírásra adta a fejét, forgatókönyveket (pl. #sohavégetnemérős c. Wellhello-film), rádiójátékokat, kabarékat is írt. E téren hol mit láthatunk, hallhatunk, olvashatunk a közeljövőben öntől?  A Jurányi Házban most fut a Litkai Gergellyel és a bátyámmal, Gáspárral közösen írt Magyar nátha című produkció, mely körképet ad a magyar nép zivataros századaiból. Év végén kezdenek forgatni egy karácsonyi vígjátékot, amit szintén forgatókönyvíróként jegyzek. Az NKA ösztöndíját elnyerve pedig márciustól végre belekezdhetek az új regényem megírásába.
Szerző

Szántó T. Gábor: Megtanulni egyedül lenni, 1973

Anyu, anyu, rosszat álmodtam! Mit álmodtál, Mikikém? Az iskolába bejön két fekete bőrkabátos ember, becsuknak mindenkit, és én menekülni próbálok előlük. Rohanok a lépcsőn, kiabálnék, de nem jön ki hang a torkomon. Csak egy rossz álom, szívem. Verd ki a fejedből! Anyu bocsánatot kér, nem akart a múltkor megijeszteni, amikor kidobta az ennivalót, amit a szobámban eldugtam a radiátor mögé, hogyha netán nem lesz mit ennünk, akkor meg tudjam menteni magunkat, de a nevelőpapája egyszer romlott joghurttól ételmérgezést kapott, ki kellett mosni a gyomrát, és ezért félt a romlott ételektől. Azt is elmondja, hogy a nevelőpapája rossz ember volt, el is vált tőle a nagyi, és akkor mindenféle nőket vitt fel a lakásba, ők pedig látták, mert a szomszédban laktak a leválasztott lakásban. Én nem szeretem ezt hallani, hogy elvált a nagyi, mert az valami borzasztó dolog lehet. És azt se értem, hogy az a bácsi, akitől elvált, aki ott lakik a nagyi lakása mellett, és aki mindig mosolyog és integet nekem, akkor most a nagypapám vagy kicsoda? Nem kéne legalább bemutatkoznom neki? Mert ha ő volt a nagyi férje, akkor ő a nagypapám, nem? És akkor hogy lehet, hogy meghalt a háborúban? Vagy az nem ő volt? Jó volna, ha ő lenne a nagypapám, mert az azt jelentené, hogy mégse halt meg. Lehet, hogy csak azért nem mondják meg, hogy ő az, mert ő a magyar hadseregben harcolt, de véletlenül a rossz oldalon, a szovjetekkel szemben, akik felszabadítottak bennünket, de mivel magyar katona volt, titokban kell tartanunk, hogy túlélte, nehogy valaki bántsa. Lehet, hogy most is bujkál. Azt pedig végképp nem értem, hogyha mi, magyarok vagyunk, akkor hogyhogy a szovjetek szabadítottak fel bennünket? Biztos nem bíznak bennem, hogy meg tudom tartani a titkot. Én pedig nem árulom el senkinek, hogy él a nagypapám, mert nem akarom, hogy elvigyék. Meg azért sem, mert szégyellem, hogy nem értem, pontosan hogy is van ez. Olyan félelmetes és bonyolult az egész. Nekem különben két levegőnagypapám is van, merthogy tulajdonképpen egy sincs. Olyasmit is szoktam játszani, hogy kitalálok valakit vagy valamit, ami levegőből van, és akkor vele játszom vagy beszélgetek. Mert ha nekem úgy van két nagypapám, hogy nincsenek is, akkor lehet olyan barátom is, aki levegőből van. Igazi barátom úgy sincs. Néha az apu is levegőből van. Mert ott van, de azt mondja, hogy most játsszam azt, hogy ő nincs ott, és próbáljak egyedül ellenni. Én viszont nem tudok igazából levegővé válni, mert úgy folyton unatkozom. Ha egy idő után nem válaszol az újságja mögül, hiába beszélek hozzá, igazából is olyan, mintha levegő volna ő is meg én is. Biztos csak meg akar tanítani arra, milyen az, amikor az embernek nincs apukája. Mert minden apa megtanítja a fiát azokra a dolgokra, amiket ő tud, például arra, hogy milyen egy jó apa, hogy a fiából is jó apa legyen. De mert az én apukámnak nem volt apukája, mert tényleg levegővé vált, merthogy eltűnt, ezért apu is csak arra taníthat meg, milyen egy jó apa, amikor nincs. Azért játszik ő is keveset velem, hogy szokjam, milyen az, amikor majd nem lesz, és azért szigorú, mert a világban egyedül kell megállnom majd a helyem mindenkivel szemben, akik ellenségesek lesznek, ezért is kell egyedül aludnom, hogy megszokjam, milyen az, amikor majd ők nem lesznek, és mindig mindent tudnom a leckémből, hogy ne tudjanak túljárni az eszemen, hanem én járhassak túl mások eszén. És legfőképpen meg kell tanulnom egyedül ­lenni, és nem bízni senkiben, mert az ember mindig magára van utalva és soha senkiben sem ­bízhat. Ezt különben mondani is szokta.

A túlélés sincs megígérve - Interjú Zoltán Gáborral

Publikálás dátuma
2019.03.02. 16:00

Fotó: Lakos Gábor / Népszava
„Én is utálnám, ha kötelező olvasmány lennék” – mondja Zoltán Gábor, aki a korszak történetének két legmegrázóbb és legigazabb könyvét írta meg. A 2016-ban megjelent Orgia tűpontosan ábrázolja 1944–45 telének tragédiáját, a nyilasok ámokfutását, az áldozatok szenvedését és a cinkosok félrenézését. Egy évvel később írott esszéregényéből, a Szomszédból pedig megtudtam, amit egyébként mindig is sejtettem: sokkal veszélyesebb a szomszéd, mint az idegen katona, mert ő a bőre alatt viseli az egyenruháját. Ma is.
A Szomszédban azt írja, lejárta az utat a Városmajortól az óbudai téglagyárig. Úgy gondolta, nem elég a tudás, a tapasztalás is kell az áldozatok szenvedésének megértéséhez?  Az Orgia előtt általában saját élményekből dolgoztam, nehezen is tudtam elképzelni, hogyan megy az, amikor valaki történelmi forrásokból dolgozik. Hogy az hogy válik személyessé. Ehhez a munkához sem úgy kezdtem neki, hogy mindenfélét elolvasok, kutatok, és abból összeáll, hanem hogy felidézem a saját gyerekkoromat, fiatalkoromat, és ezt megtámogatom olyan anyagokkal, amiket hozzá lehet olvasni. De aztán kiderült, hogy nincs összegyűjtve, nincs minden leírva, amit tudni lehet vagy tudni érdemes arról, mi történt 1944–45 telén a Városmajorban, miket műveltek ott a nyilasok meg a többiek. Egyszer csak azt vettem észre, hogy levéltárakban ülök, forrásokat hajszolok és jegyzetelek. Kezdtek gyűlni az adatok, a történetek, mindegyik azokhoz a házakhoz kapcsolódott, amik között nap mint nap járkáltam. Utcanevek és házszámok kaptak új, másféle jelentést, mint ami addig társult hozzájuk. Akkor kezdtem sétálni, fényképezni a házakat, olvasni a névtáblákat, amelyek néha a mai napig ugyanazok, mint akkor voltak. Akkoriban jöttem rá, mennyit számít a távolság. Amikor végigvezetik az embereket az egykori lakóhelyüktől a pártházba vagy a sváb-hegyi Gestapo-épülettől a Duna-partra. Még ha a körülmények mások is, azzal, hogy végigjárom ezt az utat, megtudom, mi az ott végigmenni. Nem árt tudni, nem árt látni, hogy mi mellett haladnak el. Érdekes, ez most leleplező, az előbb jelen időre váltottam, számomra jelenné vált ez a dolog. Hogy mi történik azokkal az emberekkel, akiket kiemelnek az életük keretei közül, bevisznek egy nyilasházba, megkínoznak, aztán viszik a téglagyárba, deportálják, Dunába lövik. Mi adta a bátorságot ahhoz, hogy valódi nevükön nevezze a szereplőit? Ez szakmai kérdés volt. Évekig kutattam ezt az anyagot, és közben ezernyi név, adat, életút került elém. Ekkor szembesültem azzal, milyen sokat elárul valakiről a puszta neve. A származásáról, a kapcsolatrendszeréről, az életútjáról. És ezt nem tudtam volna reprodukálni, helyettesíteni valami kitalált névvel. Mégis különbséget tett a nyilasok és az áldozataik között. Utóbbiaknál megváltoztatta a neveket.  Az áldozatoknál megváltoztattam a neveket akkor is, ha ez hátrányára vált a szövegnek, mégpedig azért, mert Vas István szavával élve, amit az egyik akkoriban írt versében használt: az ő haláluk szégyenhalál volt. Nem egyszerűen megölték, hanem előtte a legváltozatosabb módokon megszégyenítették őket. Ha én felidézem valakinek a borzalmas, szégyenteljes sorsát, és ott van a neve is, akkor tulajdonképpen megismétlem azt a kínzást, amiben egykor része volt. Nem köthetem ezt össze. Az elkövetők viszont szabad akaratukból tették, amit tettek. Dönthettek volna úgy is, hogy ezt nem csinálják. A lehetséges rizikók között az is ott volt, hogy az utókor nem áldó imádság között fogja szent neveiket elmondani, hanem akként, amik voltak. Kínzókként, tolvajokként, gyilkosokként. Én ott éltem, és ma is ott élek a Városmajorban, és így utólag visszagondolva, mindig volt bennem valami rossz érzés, egy ködös sejtés el nem mesélt történetekről. Aztán Lábass Endre, aki nagyon sokat tud a budapesti házakról, egyszer hallotta, hogy hol lakom, és azt mondta, hogy nagyon nem szereti azt a környéket. Hogy rettenetes dolgok történtek ott. Egyre jobban rám nehezedett ez az egész, és úgy gondoltam, rendben van, akkor már a konkrét tudás jobb, mint a homályos utalgatások. Így aktív résztvevővé válok, nem hagyom, hogy körüllengjenek a múlt árnyai. Úgyhogy most már annak a megtisztító, felszabadító hatását érzem, hogy tudom a dolgokat, feltárulnak előttem az összefüggések. Sokan érzik úgy, hogy feltámadnak a múlt árnyai, és ha nem vagyunk tisztában azzal, mi vezetett azokhoz a borzalmakhoz, amelyekről ír, bármikor újra megtörténhetnek velünk. Osztja ezeket az aggodalmakat?  Nagyon jelenvalóvá vált a múlt. Feléledt. Az, ami ’44–45-ben történt, és mindaz, ami előkészítette, a ’20-as évektől kezdve, az a rendszerváltás után szépen egyre erősödőn megjelent az életünkben. Ez a helyzet. Nem akkor kezdődött, de számomra akkor vált nyilvánvalóvá, amikor Morvai Krisztina egy Amerikában élő és őt bírálni merészelő zsidó fiatalembernek írt nyílt levelében úgy fogalmazott, hogy az olyanok, mint ő, „szabadidejükben aprócska metélt farkincájukkal játszadoznának” az ő gyalázása helyett. Nagyjából akkoriban kezdtem el olvasni a régi sajtót. Lapokat a ’20-as évekből, a ’30-as, ’40-es évekből. Mellbetaszító a hasonlóság a fogalmakban, a stílusban. Ettől kezdve úgy működött a dolog, mint a kígyóméregnél vagy a veszettség bacilusánál: a méreg és az ellenméreg ugyanaz. Nem állítom, hogy meggyógyultam, viszont életben tartott. Mostanáig. És mivel ismerem a méreg természetét, hiszen ezt adagolom magamnak évek óta, kimondhatom, hogy amit a nemzeti oldal művel, az ugyanaz a mérgezés, amit az ő szellemi elődeik csináltak ezzel az országgal. Ezért aztán meg kell írni, amíg meg lehet írni?  Igen. Én akkor, 2010 környékén láttam, hogy tulajdonképpen mindennek vége. De még van egy kis idő, ez a bizonyos gondolatnyi csend, ahogy Kertész Imre megírta, amíg „a kivégzőosztag újratölt”. Voltak szerény megtakarításaim. Volt szabadidőm. Volt egy témám. Ezen akkor dolgozhattam, és úgy is éreztem, hogy dolgoznom kell. De a felismerés, az nagyon kemény. Hogy nincs megígérve az ígéret földje, akár csak a puszta túlélés sem. Ezzel szemben mi van megígérve? Az, amit Bayer Zsolt mint az uralmon lévő párt és egy egész oldal hiteles képviselője ír és mond, hogy tudniillik elhúzhatunk erről a földről. Ha nem húzunk el magunktól, majd tesznek róla. A regényben nem véletlenül idézem fel azt a megtörtént esetet, amikor Bokor Dénes, az egyik XII. kerületi nyilasvezér, mielőtt elviszik „megúsztatni” a foglyaikat, többségükben zsidókat, de nem csupa zsidót, szóval mielőtt viszik őket kivégezni, letérdepelteti őket, és megcsókoltatja velük a földet, és felszólítja őket, hogy mondják utána: „most elbúcsúzom ettől a földtől, mert ezen a földön nekem semmi keresnivalóm nincs”. A hatalmon levő párt vezetője soha egyetlen szóval nem jelzi, hogy minden magyar állampolgárnak a miniszterelnöke akarna lenni. Ő csak az ő táborának a vezére. És a többi tényleg elhúzhat. Nagyon keményen fogalmaz. Nem gondolja, hogy „ezen a térfélen” is lesznek olyanok, akik azt mondják majd, hogy rémeket lát?  Van itt egy óriási értelmezési vita az úgynevezett liberális értelmiség körében. Hogy mi is az, ami itt formálódik? Nevezhető-e valamiféle fasizmusnak vagy sem? Az értelmiség eleve hajlamos arra, hogy ne álljon be a sorba, mindent vitasson, hogy újabb és újabb koncepciókkal álljon elő. Nyilván sokkal egyszerűbb lenne megnevezni, hogy mi történik Magyarországon, és az ellen küzdeni. Ahogy a nemzeti oldal csinálja. Ők nagyon jók a megnevezésekben. Őket nem érdekli az, hogy hogyan defi­niálja magát valaki, elnevezik helyette is. Baloldalinak, bukott baloldalinak, panelprolinak, nyuggernek, libsinek, metélt farkincájúnak, tökéletesen gátlástalanul. És aztán fegyelmezett kórusban zengik ezeket a remek megnevezéseket. Olvasva az Orgiát, de különösen a Szomszédot, felmerült bennem, hogy egy normális országban egy ilyen könyv megjelenése elindít valamiféle együttgondolkodást közös dolgainkról. Hogy ha már ez az író szembesített minket azzal, mit tettek az elődeink, mi ne menjünk végig még egyszer ugyanezen az úton. Ehhez képest – eltekintve a dicsérő kritikáktól és néhány komoly interjútól – szinte visszhangtalan maradt. Mit gondol, miért? Azért én árnyalnám a képet. A könyveim – a reakciókból legalábbis ez tűnik ki – néhány embernek segítettek, erőt adtak, egyfajta terápiás hatást gyakoroltak rájuk. Magyar viszonylatban elég jól is fogynak: az Orgia a negyedik kiadásnál tart. Másfelől akik beszélnek ezekről a könyvekről, ha három mondatot mondanak, akkor az egyik az, hogy „azért ez nagyon kemény, ez engem nagyon megviselt”. Sokan, akik megtudják, hogy van ilyen könyv, eleve eldöntik, hogy nem fogják elolvasni. Amiért én nem kárhoztatok senkit. Ha valaki megtudja azt, hogy voltak koncentrációs táborok, és oda embereket, olyan embereket, mint ő maga, meg az anyja, vagy a gyereke hurcoltak el, és neki meg kellene értenie, hogy olyan embert, mint ő, meg olyan gyereket, mint az ő gyereke, csak úgy elvittek oda, hogy a világ olyan, hogy ez megtörténhet, az sokkoló. Akkor, ha ezt igazán megérti, meglehetősen nehéz azt a napot végigcsinálnia. Vagy a következő napot. Mert akkor tulajdonképpen mi is a létezésünk? Miért csináljuk ezt? A legtöbbünk nem hisz Istenben, nem hisz olyan módon, hogy meglenne a bizonysága. Hogy ilyesmik történnek ugyan, de azért van valami végső nagy rend, ami értelmet ad az egésznek. Én is így voltam vele, tudom, hogy az ember létezése rendül meg attól, hogyha ezzel szembesül. Hogy itt téli napokon levetkőztetett embereket kísértek végig a budapesti utcákon, levezették őket a Duna-partra, és ott lelőtték őket, és beleestek a Dunába. Hogy ha ezt így tudjuk, komolyan vesszük, ott vagyunk ezeken a helyszíneken, egyáltalán nem magától értetődő, hogy élünk tovább. Kivéve természetesen azokat, és ők is elég sokan vannak, akik azt gondolják, hogy ez így rendben is volt, merthogy megérdemelték. Sose felejtsük el, hogy nagyon sokan vannak, akik így gondolják.

Zoltán Gábor

Budapesten született 1960-ban, Bródy Sándor-, Déry Tibor-, Füst Milán- és Látó-nívódíjas író, szerkesztő, rendező. 1980-tól 2011-ig dolgozott a Magyar Rádióban rendezőként és dramaturgként. Kötetei: Vásárlók könyve (1997), Erények könyve (1999), Szőlőt venni (2001), Fekete bársony (2008), Orgia (2016), Szomszéd – Orgia előtt és után (2018). 

Szerző