Zavaró tényező

Az elmúlt években több olyan hatalomváltás is történt szerte a világban, mely Orbán Viktor politikai túlélését segítheti közvetlenül vagy közvetett módon. A migrációs hullám az olasz kormány tagjai közé sodorta azt a Matteo Salvinit, aki már-már nem is csinál titkot abból, hogy mintegy a Mussolini-éra feltámasztójaként tekint saját magára.

A londoni törvényhozásban a népfelség elvére előszeretettel hivatkozó, Európa-ellenes brexiterek szereztek hegemóniát. Az Egyesült Államok elnökének általános meglepetésre a magyar miniszterelnök favoritját választották az amerikai „rozsdaövezet” lakói; hogy némi orosz segédlettel-e, az már a közeljövőben kiderül a Mueller-bizottság munkájának jóvoltából. Orbán illiberális elvbarátja, a török államfő pedig a Kemal Atatürk örökségéhez ragaszkodó katonatisztek elvetélt puccskísérletét követően gyakorlatilag teljhatalmat szerzett hazájában. Csupán ezek a kiragadott példák is arra a következtetésre indíthatnak bennünket, hogy a külpolitikai helyzet pillanatnyilag kedvező a Nemzeti Együttműködés Rendszerének fennmaradása szempontjából.

Éppen az „örök városban” történt azonban az a hatalomváltás, mely a magyarországi rezsimet igencsak kedvezőtlenül érintette. A merev, dogmatikus Joseph Ratzinger lemondását követően egy elkötelezett reformista került Szent Péter trónusára. I. Ferenc pápa, aki egyházfői nevét is az assisi remete nyomán választotta, hadat üzent a Vatikán közéleti tevékenységét közel két évezreden át meghatározó integrista ideológiának. Ferenc fundamentalista abban az értelemben, hogy a krisztusi örökség letéteményeseként mindenekelőtt a legelesettebbek szószólójának bizonyult. Már Buenos Aires érsekeként a helyi szegények helyzetének javítását célzó intézkedéseket léptetett életbe, egyházfőként pedig a részvétlen római kabinettel is vállalja a konfliktust, amikor a Földközi-tengeren keresztül érkező menekültek érdekében emeli fel a szavát. És dacolva az öreg kontinensen járványszerűen terjedő iszlamofóbiával, a legfőbb muszlim vallási méltóságokkal együtt ír alá egyezményt mindennemű erőszak elítéléséről.

Hogy ez az örvendetes változás a Szentszék hozzáállásában miért rossz Orbán Viktornak és autokratikus rendszere működtetőinek? Mindenekelőtt azért, mert a NER egyik talpköve „trón és oltár szövetsége”; tömegbázisát részben az Orbánhoz hagyományosan lojális klérus képezi, melynek tagjai a szószékről folytatnak agitációt híveik politikai befolyásolásának céljából. A papoknak azonban nem egyszerű a migránsellenes kormánypropaganda visszhangozása, ha egyszer Róma püspökének állásfoglalása azzal homlokegyenest ellentétes. Vannak persze javíthatatlanok, mint a Vas megyei Hegyfalu plébánosa, aki a rasszizmus gyanúját felvető plakáttal üzeni meg híveinek, hogy májusban a Fidesz listájára adják voksukat. De akadnak, akik itthon is megértették az idők szavát: Beer Miklós váci püspök például nem restell megszólalni, ha a honi kabinet részéről szociális érzéketlenséget tapasztal. Ha a „demens vénember” által képviselt irányvonal tartósnak bizonyul, az hosszú távon az Orbán-rezsim erodálódásához is hozzájárul.