Mindenki azt gondolja, hogy ez vele biztosan nem eshet meg

Publikálás dátuma
2019.03.03. 10:13

Fotó: SZŰCS ÉDUA RAJZA
„Jogállamban élünk, vagy mi” – mondja az ember magában. Elég egy szabályosan eladott autó, egy figyelmetlen hivatalnok vagy egy életszerűtlen jogszabály, és egyetlen pillanat alatt pokollá lesz az életünk.

Első történet: Kafka Budapesten

„Valaki megrágalmazhatta Josef K.-t, mert noha semmi rosszat sem tett, egy reggel letartóztatták.” Így kezdődik a világirodalom egyik legabszurdabb és legszomorúbb története, Franz Kafka A per című regénye. (Főhősét, ő sem tudja, miért, letartóztatják, rejtélyes per folyik ellene, végül elítélik és kivégzik.) „Karácsony előtt kaptam egy levelet a végrehajtótól, hogy azonnal fizessek be 72 ezer forintot, különben levonják a nyugdíjamból” – meséli Vera. Az asszony természetesen megpróbálta kideríteni, miről is van szó, de a megadott telefont nem vették fel vagy egész nap foglaltat jelzett. Másnap elment arra a címre, amit a levélben olvasott, de nem került sorra. Kará­csony lévén, két héttel később jutott el ismét a végrehajtóhoz, ahol elmondták neki, hogy egy parkolási ügye jutott ebbe a stádiumba, másodfokú bírósági határozat van ellene, nem tehetnek mást. Sőt: kiderült, hogy a végrehaj­tó már át is küldte a fizetési meghagyást a nyugdíjfolyósítónak. „Mikor történt a dolog, és milyen autóról van szó?” – kérdezte Vera. „Egy ilyen és ilyen rendszámú Suzukiról – mondta az ügyintéző kedvesen –, az eset pedig 2009-ben történt.” „De hát miféle emberek ezek? Miről beszélnek? Milyen hatósághoz tartoznak? K. elvégre jogállamban él, mindenütt béke van, érvényben minden törvény, ki merészel rátörni a lakásában?” „De hiszen azt az autót én 2003-ban eladtam!” – képedt el Vera, és úgy gondolta, hogy akkor nincs is semmi baj, tévedés történt, mindjárt szólnak, hogy korrigálják a hibát. A végrehajtási ügyintéző azonban közölte, hogy ezt a felszólamlást csak akkor vehetik figyelembe, ha Vera behozza annak a gépkocsinak az adásvételi papírját. A papír természetesen nem volt meg, Vera az azóta eltelt 15 évben több autót vett és eladott, de az ügyintéző biztatta, hogy semmi gond, az okmányirodában potom 1250 forintért kiállítják a szükséges papírt, feltéve persze, hogy Vera annak idején bejelentette a tulajdonosváltást. Szerencséje volt, nemcsak ő, hanem a vevő is megfelelően járt el 2003-ban, úgyhogy egy héttel később már a papírral felvértezve ment vissza az ügyintézőhöz. Ahol majdnem minden rendben ment, kivéve, hogy nem működött éppen a számítógép, ezért nem tudták felvenni a jegyzőkönyvet, de megnyugtatták: menjen haza, és levélben elküldik neki a papírokat. Így is lett. A levélben az állt, hogy a kérelmét befogadták, és jogos, és 15 napon belül intézkednek. „K.-t telefonon értesítették, hogy a következő vasárnap egy kis vizsgálatot tartanak ügyében. Felhívták rá a figyelmét, hogy ezek a vizsgálatok rendszeresek lesznek, s ha talán nem is minden héten, de elég sűrűn követik majd egymást.” De nem intézkedtek. Vera viszont kapott egy levelet a nyugdíjfolyósítótól, hogy a következő hónaptól kezdve levonják a megfelelő összeget a nyugdíjából. Vera ekkor visszament a végrehajtóhoz, hogy számon kérje a dolgot, de az ügyintéző széttárta a karját, hogy ők valószínűleg időben elküldték a papírokat, de hát így alakult. „Forduljon bírósághoz, és perelje vissza a pénzét” – tanácsolta a jó szándékú ügyintéző. Vera ekkor érezte szükségét először, hogy ügyvéd tanácsát kérje. Az ügyvéd pedig azt tanácsolta, hogy menjen el a másodfokú határozatot meghozó bíróságra, ahol működik egy úgynevezett jogsegélyiroda. Ott adja be a papírjait, és segíteni fognak neki. El is zarándokolt oda, megmutatta a papírjait, de a jó szándékú, fiatal bírósági fogalmazó észrevette, hogy túl vannak a 15. napon, és visszaküldte Verát a végrehajtóhoz. Ekkor jött meg a januári nyugdíj (75 ezer forint, eredetileg), amiből levonták a 32 500 forintot. Vera másnap visszament, hogy beszéljen a végrehajtóval. Azt nem lehet. A végrehajtó igen elfoglalt ember, és különben sincs bent. „Tessék levelet írni neki” – mondta a korábban jó szándékú ügyintéző. Ekkor fordult az újsághoz. Az újságíró kérdésére, az elmúlt kilenc év alatt észrevette-e, hogy eljárás folyik ellene, Vera határozottan nemmel felelt. „A végrehajtói irodában azt állították, hogy valamikor 2015-ben (sic!) kapnom kellett egy levelet, de nem kaptam. Kértem, mutassák meg a tértivevényt vagy bármit, ami igazolja, hogy átvettem a levelet, de azt mondták, egyelőre nem tudnak ilyet mutatni.” „Egyetlen akta sem vész el, a bíróság nem felejt. Egy napon – senki se várja – valamelyik bíró figyelmesebben veszi kezébe az aktát, észreveszi, hogy ebben az esetben a vád még érvényes, és elrendeli az azonnali letartóztatást.” „Bármilyen rosszul hangzik is, a végrehajtó ebben az esetben csak a munkáját végzi” – mondja a Visszhangnak Sándor Zsuzsa. Az egykori bíró, publicista szerint nem egyedi eset, hogy egy ilyen ügy, akár a jogerős határozatig, végigmenjen anélkül, hogy az érintett tudna róla. A kulcskérdés – mondja – az, hogy került elő Vera neve a parkolási társaságnál, amely a büntetést kiszabta, majd – mivel azt behajthatatlannak ítélte – a bírósághoz fordult. „A bíróság a felperestől kapott címre kézbesíti az idézéseket. Ha kétszer nem veszi át, azt a törvény értelmében kézbesítettnek kell tekinteni, és megindítani a pert, akár az alperes távollétében is. A bíróságnak nincs módja nyomozni.” Márpedig Vera többször költözött az elmúlt években. És bár az új címe sosem volt titkos – hiszen a végrehajtó meg is találta –, előfordulhatott, hogy a hivatalos iratok (például egy bírósági idézés) nem találták meg a korábbi címén. Levelet írtunk a parkolási társaságnak. Szerettük volna megtudni, milyen adatbázisból halászták elő Vera nevét kilenc évvel ezelőtt. Azt válaszolták, utánanéznek. Még egy hét, és a postás újra hozza Vera nyugdíját. Mínusz 32 500 forint. Az ügyvéd egyébként azt tanácsolta Verának, forduljon bírósághoz.

Második történet: Ellentmondás

Használt autót nemcsak venni, hanem eladni is igen kockázatos vállalkozás. Magyarországon. Mert hiába jelenti be az eladó az előírásoknak megfelelően, időben az okmányirodában, hogy túladott a kocsiján, ha az államapparátus lassan mozdul, és még hónapokig ő szerepel tulajdonosként az adatnyilvántartásban. Ha pedig összejön a lassú állam-kókler vevő páros, máris kész a baj – ezt saját bőrén tapasztalhatta meg az öreg, kicsi autóján túladó főhősünk.

Bizonyítási kényszer

A vevő közvetlenül az üzlet megkötése után többször elfelejtett fizetni a parkolásért. Meg az autópálya-használatért. Meg elmulasztotta átíratni a kocsit. Mivel így a tulajdonosváltást hosszú hónapokig nem vezették át a nyilvántartásban, rendre az eladónak postázták a bírságok soráról szóló leveleket. Hősünk, nevezzük Andrásnak, jó ideig türelmesen álldogált a postán kígyózó sorokban, hogy átvegye a hivatalos küldeményeket, és lelkiismeretesen járta az ügyfélszolgálatokat, ahol újra meg újra igazolta az adásvételi szerződéssel: nem, már rég nem ő a kocsi tulajdonosa. Úgy három hónappal lehetett túl az eladáson, amikor megelégelte, hogy még mindig neki kell bizonygatnia az igazát, csak azért, mert sem a vevő, sem a hivatal nem tartja be a szabályokat. Nagy levegőt vett, széttépte a legutolsó bírságról szóló levelet és kidobta a kukákba. Pórul is járt rögtön. Nemsokára ugyanis már nem a parkolási társaság, hanem egy közjegyző kereste: fizetési meghagyást küldött neki, mert nem fizette be a legutolsó parkolási bírságot és a járulékos költségeket. Vörös fejjel hívta a közjegyzőt, hogy elmondja: nem ő volt az autó tulajdonosa a büntetés idején. A közjegyző pökhendi ügyintézője azonban kioktatta: ők nem nyomoznak, nem vizsgálódnak, ha kifogásolja a fizetési meghagyást, akkor „terjesszen elő ellentmondást”, és bizonyítsa a bíróságon, hogy tényleg nem volt már az övé a kocsi a büntetés idején. „Én bizonyítsam?” – hüledezett az eladó. „Végtére is maga kifogásolja a büntetést, vagy nem?!” – vágott vissza az asszisztens. Emberünk dühöngött még egy sort, majd „ellentmondást terjesztett elő”, hogy aztán néhány héttel később hitetlenkedve olvassa a bíróságtól kapott levelet: keresetet kell benyújtatnia, ha bizonyítani akarja az igazát, ellenkező esetben auto­matikusan a parkolási társulás a nyertes.  

Pontosan tudják

Főhősünk eltökélten vonult a bíróságra, ahonnan azonban lógó orral távozott: harmincoldalas paksamé­tát nyomtak a kezébe, és rögtön kiderült, a jogi szaknyelv nem segíti elő a helyes kitöltést. Hogy például a bírságcédula, az „dokumentum”, „csatolmány” vagy „bizonyíték”? Jobb a békesség, gondolta András, és ügyvéd segítségét kérte. A mű végül elkészült, aláírta, csatolta a csatolnivalókat, iktattatta, amit iktatni szükséges, és várta a pert. Ami a hosszas csaták után váratlanul gyorsan véget is ért: a parkolási társulás elegáns öltönyt, méregdrága karórát viselő fiatal ügyvédje már a bíróság folyosóján jelezte, nem kell aggódni, elállnak a pertől, hiszen ők is pontosan tudják, más a tulajdonos. Főhősünkben ebben a pillanatban megállíthatatlanul törtek fel az emlékek a postai sorokban töltött órákról, a gyomorgörccsel átvett hivatali levelekről, az egyre dagadó bírság és járulékos kiadások miatti aggodalomról, az elvesztegetett időről, felesleges költségekről, de nem volt ideje igazán dühbe gurulni. Mire felocsúdott, már bent volt az apró, csupasz falú, nyomasztó tárgyalóteremben. Némi elégtételt jelentett, hogy az elcsigázott bíró gyorsan, határozottan, érthetően szolgáltatott igazságot az autósnak – nem is kicsit. Az eredetileg 15 ezer forintos büntetés ugyanis a bírósági tárgyalás napjára a késedelmi pótlék, a közjegyzői díjak és más tételek miatt 160 ezer forintra hízott. Ez csak leheletnyivel volt kisebb összeg, mint amennyiért valamikor hónapokkal korábban elkelt a kicsi, öreg autó. Egyébként tanulsága van a két történetnek. Több is. Egy: ne vegyünk autót. Kettő: ne adjuk el. Három: ne költözködjünk, csak bajt okoz. Négy: bízzunk a jogállamban! Hiszen értünk van.

Dermedt nyúl az úttesten

Magyarország az unió átlagát két százalékkal meghaladó növekedést akar elérni a jövőben, tavaly 4,8 százalékkal nőtt a gazdaság. Szuper hír ez, alább mégis inkább lelomboznánk a nyájas olvasót. Nem mintha a növekedés nem lehetne cél, de mondunk egy jobbat: például heti pár napos munka, mindenkinek.
Húszéves fennállásához közeledik a nemnövekedés- (degrowth) mozgalom. Ez annyiban nem jó hír, hogy több idő telt el az alapítása óta, mint amennyi hátra van a régi világrendből azoknak a természettudósoknak az előrejelzése szerint, akik a globális felmelegedés miatt 2030-ra visszafordíthatatlan folyamatokat vizionálnak. Ehhez képest ismerjük a világhatalom elnöke, Donald J. Trump hozzáállását, aki az Ovális Iroda szőnyege alá gyömöszölte e problémát az általa fake newsnak nevezett tartalmak közé. Mert könnyebb növekedni, s ezzel népszerűséget szerezni és Fehér Házat (vagy bármely színű házat) megtartani, mint visszafogni a károsanyag-kibocsátást, s ezzel a gazdaságot. De hogy ne menjünk ilyen messzire, magyar kollégája, Orbán Viktor a migráció ellen folytat háborút, pedig az ENSZ szerint az embertömeget összehasonlíthatatlanul nagyobb mértéken a globális felmelegedés, semmint a terrorizmus fogja élhetőbb földrészek felé hajtani. Tavalyi adatok szerint a gazdasági növekedésből adódó haszon 82 százalékából a leggazdagabb 1 százalék profitált, míg az emberiség fele egy centet sem látott ebből. Vagy: Magyarországon tavalyelőtti adat szerint a munkavállalók 65 százaléka keresett annyit, mint a felső 10 százalék.  

Ideológiai pesszimizmus

Valami nagyon nincs rendben a gazdasági világrenddel, amit Thomas Malthus anglikán pap, az angol klasszikus közgazdaságtan képviselője már 1798-ban jelzett a népesedésről és a szegénységről írott művében. A negatív utópisztikus Szép, új világot jegyző Aldous Huxley 1928-ban pedzegetett hasonlót, de „áttörést” A növekedés határai című dolgozat hozott 1972-ben. A népesség, az iparosodás, a környezetszennyezés és a javak elosztásának egyenlőtlenségét felvető mű lendületet adott a fenntarthatóságról való felelős gondolkodásnak. Jellemző, egyúttal áthallásos, hogy amíg az ENSZ üdvözölte a fejleményt, addig a Szovjet Kommunista Párt ideológiailag veszélyesen pesszimista szélsőségként borzadt el rajta. Fájdalmas tény, hogy az emberiség ötven évvel később is a köldökét nézegeti, esetleg a reményteli növekedési íveket. Köves Alexandra ökológiai közgazdász, a Corvinus Egyetem adjunktusa a két évvel ezelőtti budapesti nemnövekedés-konferencia egyik szervezőjeként javíthatatlanul optimista, és van magyarázata az emberek hitetlenkedésére. Robert Gifford pszichológust idézi, aki a tétlenség sárkányainak hívta azt a 36 kognitív pszichológiai tényezőt, pszichés gátat, amitől az emberek leblokkolnak a környezeti kérdések hallatán. Mint a nyulak az úttesten, amikor ref­lektor világít a szemükbe. Az emberiség is látja, közeledik a baj, de csak áll és néz dermedten. „Érezzük a felelősségünket – mondja a közgazdász –, de bonyolultnak tartjuk a problémát és kicsinek a mozgásterünket. Amikor döntéseket hozunk, akkor a távoli jövővel nem tudunk mit kezdeni. Status quo-torzításnak nevezik, amikor utáljuk a változásokat, és mindent megteszünk annak érdekében, hogy ne kelljen szembenézni velük.”  

Homo haszonmaximalista

Az ökológiai közgazdász komoly eredménynek tartja, hogy a téma már az Európai Parlamentben is felvetődött, amikor múlt év őszén öt pártcsalád képviselői beszéltek a növekedésmítosz utáni „post-growth” szemléletről. Az unió is kezdi érezni, hogy az a kényszerű növekedési pálya, amit a főáramú közgazdasági elméletek diktálnak, és amire a jóléti és szociá­lis rendszereinket, az értékrendünket, emberképünket, a munkavállalást építjük, nem folytatható tovább. „Tényleg homo oeconomicusok volnánk, önérdekkövető egyedek, akik képtelenek másra, mint hogy a lehető legkisebb befektetéssel a legnagyobb haszonhoz jussanak? Lehet azt mondani, hogy az ember alapvetően önző, és ha az összes társadalmi presztízst, elismerést, munkához való viszonyt erre alapozzuk, akkor azok lesznek sikeresek, akik ennek megfelelnek. De ha egyszer elkezdenénk építeni más tulajdonságokra is, akkor azok bontakoznának ki” – véli az egyetemi oktató. Szerinte az altruizmus (haszon ígérete nélküli önzetlenség a másik javára) működik társadalmi szinten is, de egyelőre csak akkor, ha nagy baj van. Például egy árvíz, mert akkor az emberek összekapaszkodnak, és mosolyogva dobálják a homokzsákokat. Ez az együtt és egymásért ténykedés kiveszett a mindennapjainkból. „De biztos, hogy meg kell várni egy katasztrófát ahhoz, hogy ezeknek az emberi tulajdonságoknak teret engedjünk? Ha egy kicsivel több eszünk lenne, akkor ezeknek az értékeknek teret engedhetnénk akár a gazdaságon belül is.” Ezen a ponton kincstári szkepszissel felvetettük, hogy a homokzsákot dobáló emberek bizony a másik kezükkel a tőzsdei árfolyamokat böngészik az okostelefonjukon, és jobbára csak akkor mennek utcára, ha az ő érdekeikbe gázol a hatalom. Köves Alexandra szerint fogadjuk el, hogy a többre törekvés bennünk van, és hogy ez szükséges hajtóereje az emberiségnek. „De miből is törekszünk a többre? Ha a társadalmi presztízst nem az anyagi javak jelentenék, hanem például a több szabadidő jobb lenne, mint a több munka, amivel a még több anyagi fogyasztást biztosítjuk, akkor más lehetne minden. Persze a nemnövekedés sem arról szól, hogy senki ne növekedjen, de van egy olyan pont, ahol a jóllét már nem nő az anyagi jóléttől.” 

Képviselet kontra részvétel

Az ökológiai közgazdász ezt az Easterlin-paradoxonnal támasztja alá. Richard Easterlin 1974-ben kimutatta, hogy a gazdasági előrelépés nem jár együtt a nemzeti boldogságérzések növekedésével. Japán 1964–1981 között 100 százalékkal dobta meg a GDP-növekedését, miközben az elégedettségszint már a ’70-es évektől csökkenni kezdett. Persze nekünk, magyaroknak nehéz mit kezdenünk ezzel, a legtöbbünk önként és dalolva vetné alá magát a „pénz nem boldogít” elnevezésű borzalmas emberkísérletnek. De ha egyszer ötven éve üldözzük Ausztriát, és a hazai unortodox gazdaságpolitika ismét ezt a versenyt hirdette meg 330 pontban, akkor nehéz átkódolnunk magunkat másik magatartásra. „Nem a lemondásról kell beszélni, hanem arról, hogyan tudunk másképpen jól élni – mondja a közgazdász. – A nemnövekedés-mozgalomnak ettől van relevanciája. Az embereknek számos olyan szükségletük van, ami most egyáltalán nem kap hangsúlyt: a kötődés, a közösséghez tartozás, az autonómia, az önrendelkezés, a kreativitás. Ezeket nem csak anyagi javakon keresztül lehet elérni. Lehet azt mondani, hogy a nemnövekedés utópia, de nincs olyan narratíva, amely fenntartható pozitív jövőképet adna bárkinek is. Az volna a pozitív jövőkép, hogy kiizzadunk magunkból csikorgó fogakkal még 3 százalék növekedést, ami sokkal nagyobb társadalmi egyenlőtlenségekhez vezet, mint eddig valaha?” A mozgalom hívei szerint az eredeti gazdasági logikának elképzelése, miszerint a növekedés lecsorog minden társadalmi réteghez, már most döcög. A növekedés hihetetlenül nyitja a társadalmi ollót és terheli a környezetet. Az ideális az volna, ha az emberek kritikus tömege a nagyhatalmak kormányainak lépéseivel együtt merné megkérdőjelezni azokat az alapvetéseket, amikről azt gondoljuk, a világ végezetéig érvényesek, és próbálnánk haladni egy környezetileg fenntarthatóbb és társadalmilag igazságosabb gazdasági berendezkedés felé. Négyes válságról beszélnek, és azt mondják, a gazdasági, a társadalmi és a környezeti mellett a képviseleti demokrácia válsága is része a képletnek. Ezt előbb-utóbb meg kell haladnunk ahhoz, hogy valamivel normálisabb társadalmat építhessünk. Ha az emberiség jó irányba indul, akkor harminc év múlva részvételi, deliberatív demokráciában fogunk élni. Most nincs meg az a megértés, hogy ha valamit teszünk vagy a közösből elveszünk, akkor az a másik három embernek mit jelent. A döntések felelősségét ledelegáltuk tőlünk nagyon messze lévő emberekhez, képviselőkhöz. Megjegyzem, az illiberális demokráciák mintha nem éppen jó irányba haladnának. Erre Köves Alexandra úgy felel: a képviseleti demokráciának nem az illiberális, hanem a részvételi demokrácia az alternatívája. Szerinte a hazai illiberális demokrácia is megpróbál részvételi elemeket belevinni a politikába, például a nemzeti konzultáció intézményével. Az állam felismerte azt az igényt, hogy emberek részei akarnak lenni a döntéseknek, de hogy milyen módon és milyen célra használja ezt, az már egy másik sztori. Más módszerekkel, más eszközökkel, de ilyesmire lehetne építeni úgy, hogy a célt, és a mögötte lévő moralitást komolyan vesszük. 

Derűre háború?

Köves Alexandra szerint a fenntarthatóság kérdései akkor is megkerülhetetlenek, ha nem a növekedés, a környezet vagy az egyenlőtlenségek, hanem a technológiai fejlődés felől közelítünk. A robotizáció gyors változást hoz, sok ember munkája válik feleslegessé. A jövő változásainak a megértéséhez a társadalomtudósoknak el kell men­niük az érthetőség, az alkalmazhatóság irányába szerinte. Közte a közgazdászoknak is, akik ritkán gondolnak magukra társadalomtudósként, mert imádnak a számok között bolyongani, de igazából társadalomtudományról van szó. „El kell kezdenünk nyitni az emberek, a szakpolitikák, az értelmezhetőség felé. A tudósoknak le kell jönniük az elefántcsonttoronyból, és kézzelfogható, alkalmazható, érthető válaszokat kell adniuk a jelenkor problémáira” – mondja az egyetemi oktató. Kérdés: kimondják-e valamikor jó hangosan, hogy ha nem változik valami a világrendben, a tőkefelhalmozás, a tőzsdék és bankok működésében, akkor a történelem folytatásaként a háborúk fogják megoldani, kinek a birtokában lesz elegendő víz, termőföld? Az ökológiai közgazdász azt mondja erre, az ő köreiben ezt minden­nap kimondják. De ez a téma is arra vár, hogy egyéni szinten elérjen egy kritikus tömeget, amikor már foglalkozik vele a média. Talán majd, ha az anyák felteszik a kérdést: „A gyerekem vajon milyen világban fog élni?” Talán lesz egy plakátkampány, ami erről szól. Remélhetőleg 2030 előtt.  

Radically, avagy van megoldás

Ha radikálisan belenyúlnánk a rendszerbe, és kivennénk a növekedést mint központi elemet, az minden területen borítaná a meglévő intézményeket, mondja a változások kimenetéről Köves Alexandra. A kutatási terület és a mozgalom dolgozik a lehetséges beavatkozásokon minden szektort érintően. Van néhány igen provokatív megoldási javaslatuk is: munkaidő-csökkentés, feltétel nélküli alapjuttatás, jövedelemplafon bevezetése, zöldadó-rendszerek, helyi pénzek és a barter-kaláka együttműködések jogi rendezése, hitelelengedés, szabadkereskedelmi egyezmények felülvizsgálata, spekuláció és tőzsde megadóztatása, adóparadicsomok megszüntetése.

Nemnövekedéssel a jólét felé

A nemnövekedés politikai, gazdasági és társadalmi elmélet, melynek alapját környezetvédelmi, fogyasztásellenes és antikapitalista eszmék alkotják. A mozgalom a 19. századi antiindusztrialista irányzatban gyökerezik, melyet többek között Hanry David Thoreau és Lev Tolsztoj képviselt. Serge Latouche közgazdász írta később: „Ha valaki azt hiszi, hogy egy véges világban létezhet végtelen növekedés, annak vagy elment az esze, vagy közgazdász.” A 2000-es években az élénkülő diskurzus hívei Párizs, Barcelona, Velence és Lipcse után három éve Budapesten rendeztek konferenciát. Egyik vezetőjük, a francia Vincent Liegey ideje nagy részét Magyarországon tölti. Szerinte a legminimálisabb gazdasági növekedésnek is komoly ára van: „az ország eladósodik, a természet pusztul, miközben elidegenítő munkákat végzünk rogyásig”.

Szerző

Otthon, drága otthon - Egyre nehezebb helyzetbe kerülnek, akik nem jogosultak támogatásokra

Publikálás dátuma
2019.03.02. 12:00

Fotó: Andy Bridge /
Öt év alatt megduplázódtak az ingatlanárak Budapesten és a nagyvárosokban, miután minden tényező, köztük a kormány családpolitikai intézkedései is áremelkedéshez vezetett.
„Két éve szeretnénk nagyobb lakásba költözni, azóta böngésszük a lakáshirdetéseket. A kétszobás lakás, ahol most élünk, megduplázta az értékét – 2010-ben még 14 millió forintért vettük, most akár 30-nál többet is kaphatunk érte. Eleinte azt gondoltuk, legfeljebb 50 millió forintért szeretnénk olyan helyre költözni, ahol bővülhet a család, és bár már ez is egy vagyonnak tűnik, a budai kínálatban nem számít sok pénznek. Mindig vártunk egy szebb, jobb ingatlanra, de egyre lepattantabb, rossz elosztású, felújítandó lakások hirdetései jöttek szembe. Most már egy jelentősebb hitel felvételével akár 60 millió forintot is kifizetnénk egy 70 négyzetméternél nagyobb lakásért, de egyszerűen nem találunk olyat, ahova szívesen mennénk” – érzékelteti egy fiatal, családalapítás előtt álló házaspár, hogy még az sincs ma könnyű helyzetben, aki már „elindult”, és nem élete első lakásához próbál hozzájutni, csak nagyobba költözne. Ráadásul a fiatal házasok éppen abba a körbe esnek, akiket a kormány különböző eszközökkel minél több gyerek vállalására próbál rávenni, így akár még nyertesei is lehetnének a „családvédelmi” felbuzdulásnak. Mégsem bizakodóak, mivel családi kötelékeik Budapest, így az ország egyik legdrágább városrészéhez kötik őket, az utóbbi évek kormányintézkedései pedig csak még inkább felhajtották az egyébként is meredeken emelkedő lakásárakat. Budapesten és a megyeszékhelyeken az elmúlt 5 évben csaknem megduplázódtak az ingatlanárak. A válságot követő mélyrepülés után a drágulás 2014 végén indult meg, mivel a kedvezőtlen gazdasági környezetben sokan elhalasztották a vásárlást biztonságosabbnak tűnő időkre. Ez az évekig visszafogott kereslet pedig öt évvel ezelőtt kezdett ismét rázúdulni a piacra. A rákövetkező évben már átlagosan mintegy 17 százalékos áremelkedést tapasztalhattak a lakásvásárlók. Emellett a kormány az ingatlanpiacon keresztül szándékozta felpörgetni a gazdaságot, ekkor vezették be a családok otthonteremtési kedvezményét (csok) is. A lakosságnál ennek köszönhetően megjelenő pluszforrások tovább növelték a keresletet, s egyben az árakat is. A lendületes drágulásban a csökkenő jegybanki alapkamat is szerepet játszott, hiszen egyre könnyebb volt hitelből vásárolni. Ez egy idő után azonban inkább kényszer, semmint választás lett: a magas ingatlanárak miatt ma már a lakásvásárlások felénél hitelt is felvesznek a vevők.  

Mindenkinek nehéz

Bár a szakértők is azt szokták mondani, hogy a jelenlegi helyzet azoknak kedvez, akik eladnak, majd részben a korábbi ingatlanukért kapott pénzből költöznek másik lakásba, a továbblépéshez a legtöbb esetben még így is egyre nagyobb hitelekre van szükség. „Három éven belül most éppen másodszorra veszünk új otthont úgy, hogy az előzőt eladjuk. Tudom, hogy sokkal jobban jártunk volna, ha várunk öt évet, mert most összesen 3 millió forintnyi adót és illetéket kell kifizetnünk az államnak. De ebben a helyzetben nem lehetett várni, mindenki azzal riogat, hogy az árak még feljebb mennek, muszáj volt lépni” – meséli Sári, aki férjével összesen három gyereket nevel, ezért sokáig tartott, mire a minden igényt kielégítő otthont megtalálták, közben sokszor kényszerültek lakásbérlésre. Az előző lakásukat, amiben nem fértek el, kiadták, és ők is béreltek. De megunták a főbérlőknek való kiszolgáltatottságot, hogy nem alakíthatják a lakást a saját ízlésük szerint, és nem utolsósorban az egyre feljebb kúszó bérleti díjakat, ezért inkább megvették álmaik lakását. Mivel mozaikcsaládjukat egyik kormányzati intézkedés sem támogatja, nem az első házasságukban élnek, nem minden gyerek hozzájuk van „bejelentve” és elmúltak negyvenévesek, semmilyen támogatásra, kedvezményes hitelre nem jogosultak. Így több mint 30 millió forint hitelt kellett felvenniük a banktól, hiába sikerült az előző lakásukat jelentős nyereséggel eladniuk. Az államkassza pedig jelentős összegeket nyer minden gyors (kényszerűségből meglépett, elkapkodott vagy átgondolatlan) tranzakción – ha valaki 5 éven belül vásárol, majd ad el ingatlant drágábban, mint amennyiért vette (ez a jelenlegi helyzetben szinte biztos), az illetékek mellett személyi jövedelemadót is kell fizetnie. Ennél is rosszabbul jár valaki, ha elad, de egy éven belül nem talál új lakást – ilyenkor a teljes összeg után 4 százalék vagyonszerzési illetéket kell fizetni. Már az is nagyon sokat számít, ha egy ingatlan eladása és a másik megvásárlása között néhány hónap eltelik, ennyi idő alatt is milliókkal kúszhatnak feljebb az árak. Az utóbbi években már rendre 15-20 százalékkal emelkedtek a nagyvárosi ingatlanárak, Budapesten pedig ma már 600 ezer forintot is elkérnek egy négyzetméterért. A községekben eközben jóformán stagnáltak az árak. Az ingatlanpiac kettészakadt, a megyeszékhelyek és a községek lakásáraiban három-négyszeres különbségek tapasztalhatók, a fővárosi lakások pedig ötször-hatszor drágábbak a falvak ingatlanainál. 

Aratnak a befektetők

A kisebb településekről ugyanakkor egyre többen a nagyvárosokba költöznek a munkalehetőségek, valamint a jobb, elérhetőbb oktatási és egészségügyi intézmények miatt: ez szintén felhajtja az árakat. Ezt a tendenciát feltehetően a „falusi csok” sem fogja megváltoztatni, hiszen nem életszerű, hogy valaki olyan vidéken vásároljon lakóingatlant, ahol nincs munkalehetőség. Nem feltétlenül közvetlenül persze, hiszen a kistelepüléseken hátrahagyott ingatlanok árából a nagyobb városokban lehetetlen lakáshoz jutni. A falvak lakói nyilván nem a budai hegyekbe költöznének elsősorban, az ingatlanpiacon kialakult helyzetet azonban jól mutatja, hogy a Rózsadombon mindössze egyetlen négyzetméter megvásárlására elegendő összegből egy békési vagy egy baranyai községben akár egy családi házat is meg lehet venni. Ebben a helyzetben a nagyvárosba költözők számára első körben a lakásbérlés bizonyul járható útnak. Aki „nulláról indul”, vagyis élete első ingatlanát szeretné megvenni önerőből, szinte lehetetlen helyzetben van. Budapesten például már a legolcsóbbnak számító, külvárosi, lakótelepi egyszobás lakások is több mint 20 millió forintba kerülnek, ha jó állapotban vannak. Pedig ennél olcsóbb, de élhető alternatíva aligha van. Részben a vidékről „beköltözőkben” és a tőke híján bérlésre kényszerülőkben látnak jó lehetőséget azok, akik befektetési céllal vásárolnak lakást – ezzel is továbbemelve az ingatlanárakat. A zömmel a nagyvárosokban tevékenykedő Duna House adatai szerint a lakásvásárlások több mint fele mögött már befektetési szándék húzódik meg, az ingatlan.com adatai szerint „csak” 30-40 százalékos az arány. A jelentősebb megtakarítással rendelkezők olykor több tucat lakást, akár egész emeleteket is felvásárolnak, hogy azután – egy erre szakosodott cégen keresztül – kiadják őket. A belvárosban a turisták jelentik eme modern háziurak célközönségét, a lakóparkokban a karrierjük elején járó, jól kereső, de elköteleződni egyelőre nem szándékozó fiatalok bérelnek ily módon lakást. Utóbbiaknál az is előfordul, hogy van ugyan saját lakásuk, de kevésbé jó környéken. Így azt inkább kiadják a kevésbé tehetőseknek, némi pénzt még hozzátesznek, és úgy bérelnek egy jelentősen jobb környéken lévő, színvonalasabb lakást. Persze nemcsak a nagyban gondolkodók vesznek befektetési céllal lakást, hanem lényegében mindenki, akinek van megtakarítása. Az alacsony kamatkörnyezetben ugyanis nem érdemes a bankoknál elhelyezni a megtakarításokat, a lakáskiadás viszont évek óta jó hozamú befektetésnek számít. Ehhez még akár hitelt is megéri fölvenni, hiszen magasabb a hozam, mint a kamat. 

Mire elég a csok?

Mindezek együttes következményeként ma még a csokkal együtt is nehezebb lakáshoz jutni, mint a támogatás bevezetése előtt. A 2015 óta végbement áremelkedés ugyanis felemésztette az egy, illetve a két gyermek után járó támogatások összegét. A GKI Gazdaságkutató Zrt. elemzése szerint a csokkal valójában csak a háromgyerekes, tehetősebb családok jártak jól, akik új építésű ingatlan vásárlása esetén 10 millió forintos vissza nem térítendő támogatáshoz juthatnak. A drágulás azonban Budapesten még esetükben is elérte a támogatás kétharmadát. A háromgyerekes csok így a fővárosi új lakások árának harmadát fedezte csupán 2017-ben, a többi településen pedig a felét. Új építésű lakásból ráadásul nincs is túl sok a piacon (lásd keretes írásunkat). A használt lakásokra viszont kevesebb csok jár, amit szintén főként Budapesten darált be az áremelkedés. A GKI elemzése szerint a három gyerek után felvehető 2,2 millió forintos csok több mint háromszorosával, 7,2 millió forinttal nőtt egy átlagos, 60 négyzetméteres budapesti használt ingatlan ára (ráadásul ekkora lakás kifejezetten szűkös öt embernek). Ez egyben azt is jelenti, hogy még a legmagasabb összegű csok is kevesebb, mint tíz százalékát fedezi ezen ingatlanoknak, míg a megyeszékhelyeken a lakásár 18 százalékára elég. A városoknál és a községeknél az árnövekedés „csak” az egygyerekes, 600 ezer forintos kedvezményt emésztette fel, a három gyermek után igényelhető csok ezeken a településeken a használt lakás árának negyedét, harmadát fedezi. Ebben a helyzetben készül most a kormány több tízmilliárd forintot ráönteni a csok-programon keresztül a használtlakás-piacra. A csok mellé kedvezményes, fixen 3 százalékos kamatozású támogatott hitelt is fel lehet venni ugyanis. A gyermeklétszámtól függően 10 vagy 15 millió forintos hitelt azonban mindeddig csak új építésű lakások megvásárlásához lehetett igényelni. A tervek szerint július 1-jétől azonban a lehetőséget a használt lakásokra is kiterjesztik, ha pedig a családok az elnéptelenedő falvakban vásárolnak, akkor a csok összege itt a használt lakások esetében is megegyezik az új építésű lakások vásárlására adott nagyobb támogatással (ez lesz az úgynevezett falusi csok). A csokkal és a csok-hitellel együtt így egy kétgyermekes család összességében kapásból 11,43–12,6 millió, egy háromgyermekes család 17,2–25 millió forinttal vághat neki a lakáskeresésnek a használtingatlan-piacon. Ha pedig a jövőben megszületendő gyermekekre kínált kamatmentes hitelt is ideszámítjuk – márpedig szabad felhasználású lévén, az akár használt lakás vásárlására is elkölthető –, további 10 millió forinttal bővül a családok ingatlanvásárlásra fordítható, államilag támogatott alapja. Ennek politikai hozadéka nyilvánvalóan óriási, hiszen tíz vásárlóból kilenc használt lakást keres. A csok-program 2015-ös indulása óta megkötött csaknem 76 ezer csok-szerződés kétharmadát is használt lakások megvásárlása kapcsán kötötték, hiába jár nagyobb összeg az új építésű lakásokra. 

Tovább drágulnak

Az okok világosak: az amúgy sem túl nagy számban elérhető új lakások a családok jelentős részének még a támogatásokkal és a hitelekkel együtt is megfizethetetlenek. Igény tehát egészen biztosan van a csok-program bővítésére, kérdés, hogy az nem hoz-e majd magával további áremelkedést. Benedikt Károly, a Duna House elemzési vezetője szerint a támogatások bővítésének bejelentése után azonnal megugrott a lakások iránti vevői érdeklődés, holott február-március táján már inkább csökkenni szokott az év elején rendre felpörgő kereslet. Emögött vélhetően az áll, hogy azok, akik nem tudnak vagy nem akarnak részesülni az állami támogatásokból, próbálják előrehozni az ingatlanvásárlást, hiszen egyértelműen áremelkedésre számítanak. Balogh László, az ingatlan.com vezető gazdasági szakértője úgy látja: a már lassuló drágulás a nagyobb területű ingatlanoknál erősödhet fel ismét. A családok ugyanis zömmel „szintlépésre” használják a csokot: azaz a meglévő kisebb lakásokból költöznek nagyobbakba a támogatás segítségével. Ez valószínűleg a jövőben sem fog változni, várhatóan ezért a nagyobb alapterületű használt ingatlanoknál erősödik majd júliustól a kereslet, ami az árakra is hatással lehet. A kínálati piacon megjelennek majd ugyanakkor ezen családok lecserélni szándékozott kisebb méretű lakásai, így ezeknél a nagyobb kínálat mérsékelheti az áremelkedés ütemét. Egy azonban biztos: az ingatlan­árak belátható időn belül nem fognak csökkenni.

A kínaiak váltak a budapesti lakáspiac legfontosabb külhoni szereplőivé, akik az új építésű lakóházakban is számos ingatlant vásárolnak meg – írta meg a Magyar Nemzet. Információik szerint Budapesten nem ritka az olyan társasház, amelyben a lakások harmadának ázsiai tulajdonosa van. Vannak olyan ingatlanközvetítők is, akik már kifejezetten az ázsiai, különösen a kínai ügyfelekre specializálódtak. A KSH adatai szerint 2017-ben a német és a román vásárlók mellett a kínaiak vették a legtöbb ingatlant – mintegy ezer lakást, kilencven százalékát Budapesten. Átlagosan 41,4 millió forintért vásároltak, ami kifejezetten magasnak számít, a francia vásárlók például 33 millió forintot költöttek átlagosan.

Hatalmasak a különbségek a budapesti kerületek négyzetméterárai között is: a csúcstartó a II. kerületi Hűvösvölgy, ahol az eladásra hirdetett lakások átlagos négyzetméterára 1,15 millió forint. Ezzel szemben a pest­erzsébeti panellakások átlagos négyzetméterára 405 ezer forint körül volt tavaly.

Kevés az új, elavult a használt

„Most nagyon pörög a piac, mindenki próbálja kihasználni még az utolsó pillanatokban a kedvezményes áfát” – mondja Miklós. A budapesti építési vállalkozó hozzáteszi, hogy a nagy sietségnek meg lehet a böjtje. A gyors munkában elvállalt építkezések egy része szinte biztosan kicsúszik a határidőből, és – úgy gondolja – rengeteg elszámolási vita lesz jövőre. 2020. január 1-jétől ugyanis újra 27 százalékos általános forgalmi adót kell fizetni a jelenleg 5 százalékos adókulcs alá tartozó új lakóingatlanok értékesítése után. (Csupán annyi engedmény van, hogy azokat az ingatlanokat, amelyek 2018. november 1-jéig megkapták az építési engedélyt, 2023 végéig még alacsonyabb áfával lehet értékesíteni.) Miklós szerint a másik gond a munkaerőhiány. A feszített tempójú építkezések egyrészt egymás elől szipkázzák el a munkásokat, másrészt felverik az amúgy is az egekbe szökő árakat. Ez a tendencia egyébként a használt lakások felújításánál is érződik: hiába vesz valaki most támogatott hitellel ilyen ingatlant, akár évekbe is telhet, mire felújíthatja. Vagy kifizeti a magasabb munkadíjat a felújításra, ami viszont tovább növeli az ingatlan árát. Az új ingatlanok áfájának növelése viszont szinte biztosan visszaveti majd az építkezési kedvet, pedig most sem épül elég új lakás – tavaly ugyan 17 ezer épült, ami 23 százalékos növekedést jelent, ám ennek fele saját célra készült, nem eladásra. Az ingatlanirodák kínálatába tehát még ebben a rekordnak számító évben is kevesebb, mint 10 ezer új lakás került be, ezek pedig gyakorlatilag már a tervezőasztalról elkeltek. Az arányokat jól jelzi, hogy az ingatlanpiacon évi 160 ezer adásvételt bonyolítanak le, de ezeknek csupán 10 százalékban tárgya egy új építésű lakás. Pedig a magyar lakásállomány jelentős része elavult. Nagyon sok a régi, rossz műszaki állapotban lévő ingatlan. A KSH adatai szerint a lakásállomány átlagos kora Budapesten a legmagasabb, meghaladja az 52 évet (ez a szám Pest megyében, jellemzően a budapesti agglomerációban mindössze 39,5). A fővárosban a történelmi belváros épületeinek kora a 100 évet is meghaladja, ami jelentősen emeli az ingatlanállomány átlagos korát. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a főváros állománya a legelavultabb lenne, a karbantartott százéves házak könnyen megelőzhetik akár egy elhanyagolt 30-40 éves ingatlan minőségét. Budapesten a legmagasabb az 1946 előtt épült lakások aránya, több mint 33 százalékos, míg a második helyen álló Tolna megyében csak 27. A magyar lakások csaknem kétharmada összkomfortos, 28 százalékuk komfortos, 2,1 százalék pedig félkomfortos. A lakások 3 százaléka komfort nélküli, 2,2 százaléka pedig szükséglakás. Fürdőszoba és WC nélküli a lakások 2,8-2,9 százaléka. Csatorna a lakások 13 százalékában nincs. A legrosszabb helyzetben a községek és nagyközségek lakásai vannak. Általánosságban elmondható, hogy minél nagyobb egy település, annál magasabb az összkomfortos lakások aránya, és csökken a kevésbé felszerelt ingatlanoké. Ingatlanhasznosítással foglalkozó szakemberek arra figyelmeztetnek, hogy a használt lakásokra is felvehető kedvezményes állami hitelek – az építőanyagok áfájának „visszaemelésével” – középtávon konzerválják a gyenge minőségű használtlakás-állományt. - K. P.