Mindenki azt gondolja, hogy ez vele biztosan nem eshet meg

„Jogállamban élünk, vagy mi” – mondja az ember magában. Elég egy szabályosan eladott autó, egy figyelmetlen hivatalnok vagy egy életszerűtlen jogszabály, és egyetlen pillanat alatt pokollá lesz az életünk.

Első történet: Kafka Budapesten

„Valaki megrágalmazhatta Josef K.-t, mert noha semmi rosszat sem tett, egy reggel letartóztatták.” Így kezdődik a világirodalom egyik legabszurdabb és legszomorúbb története, Franz Kafka A per című regénye. (Főhősét, ő sem tudja, miért, letartóztatják, rejtélyes per folyik ellene, végül elítélik és kivégzik.) „Karácsony előtt kaptam egy levelet a végrehajtótól, hogy azonnal fizessek be 72 ezer forintot, különben levonják a nyugdíjamból” – meséli Vera. Az asszony természetesen megpróbálta kideríteni, miről is van szó, de a megadott telefont nem vették fel vagy egész nap foglaltat jelzett. Másnap elment arra a címre, amit a levélben olvasott, de nem került sorra. Karácsony lévén, két héttel később jutott el ismét a végrehajtóhoz, ahol elmondták neki, hogy egy parkolási ügye jutott ebbe a stádiumba, másodfokú bírósági határozat van ellene, nem tehetnek mást. Sőt: kiderült, hogy a végrehajtó már át is küldte a fizetési meghagyást a nyugdíjfolyósítónak. „Mikor történt a dolog, és milyen autóról van szó?” – kérdezte Vera. „Egy ilyen és ilyen rendszámú Suzukiról – mondta az ügyintéző kedvesen –, az eset pedig 2009-ben történt.”

„De hát miféle emberek ezek? Miről beszélnek? Milyen hatósághoz tartoznak? K. elvégre jogállamban él, mindenütt béke van, érvényben minden törvény, ki merészel rátörni a lakásában?”

„De hiszen azt az autót én 2003-ban eladtam!” – képedt el Vera, és úgy gondolta, hogy akkor nincs is semmi baj, tévedés történt, mindjárt szólnak, hogy korrigálják a hibát. A végrehajtási ügyintéző azonban közölte, hogy ezt a felszólamlást csak akkor vehetik figyelembe, ha Vera behozza annak a gépkocsinak az adásvételi papírját. A papír természetesen nem volt meg, Vera az azóta eltelt 15 évben több autót vett és eladott, de az ügyintéző biztatta, hogy semmi gond, az okmányirodában potom 1250 forintért kiállítják a szükséges papírt, feltéve persze, hogy Vera annak idején bejelentette a tulajdonosváltást. Szerencséje volt, nemcsak ő, hanem a vevő is megfelelően járt el 2003-ban, úgyhogy egy héttel később már a papírral felvértezve ment vissza az ügyintézőhöz. Ahol majdnem minden rendben ment, kivéve, hogy nem működött éppen a számítógép, ezért nem tudták felvenni a jegyzőkönyvet, de megnyugtatták: menjen haza, és levélben elküldik neki a papírokat. Így is lett. A levélben az állt, hogy a kérelmét befogadták, és jogos, és 15 napon belül intézkednek.

„K.-t telefonon értesítették, hogy a következő vasárnap egy kis vizsgálatot tartanak ügyében. Felhívták rá a figyelmét, hogy ezek a vizsgálatok rendszeresek lesznek, s ha talán nem is minden héten, de elég sűrűn követik majd egymást.”

De nem intézkedtek. Vera viszont kapott egy levelet a nyugdíjfolyósítótól, hogy a következő hónaptól kezdve levonják a megfelelő összeget a nyugdíjából. Vera ekkor visszament a végrehajtóhoz, hogy számon kérje a dolgot, de az ügyintéző széttárta a karját, hogy ők valószínűleg időben elküldték a papírokat, de hát így alakult. „Forduljon bírósághoz, és perelje vissza a pénzét” – tanácsolta a jó szándékú ügyintéző. Vera ekkor érezte szükségét először, hogy ügyvéd tanácsát kérje. Az ügyvéd pedig azt tanácsolta, hogy menjen el a másodfokú határozatot meghozó bíróságra, ahol működik egy úgynevezett jogsegélyiroda. Ott adja be a papírjait, és segíteni fognak neki. El is zarándokolt oda, megmutatta a papírjait, de a jó szándékú, fiatal bírósági fogalmazó észrevette, hogy túl vannak a 15. napon, és visszaküldte Verát a végrehajtóhoz.

Ekkor jött meg a januári nyugdíj (75 ezer forint, eredetileg), amiből levonták a 32 500 forintot. Vera másnap visszament, hogy beszéljen a végrehajtóval. Azt nem lehet. A végrehajtó igen elfoglalt ember, és különben sincs bent. „Tessék levelet írni neki” – mondta a korábban jó szándékú ügyintéző.

Ekkor fordult az újsághoz. Az újságíró kérdésére, az elmúlt kilenc év alatt észrevette-e, hogy eljárás folyik ellene, Vera határozottan nemmel felelt. „A végrehajtói irodában azt állították, hogy valamikor 2015-ben (sic!) kapnom kellett egy levelet, de nem kaptam. Kértem, mutassák meg a tértivevényt vagy bármit, ami igazolja, hogy átvettem a levelet, de azt mondták, egyelőre nem tudnak ilyet mutatni.”

„Egyetlen akta sem vész el, a bíróság nem felejt. Egy napon – senki se várja – valamelyik bíró figyelmesebben veszi kezébe az aktát, észreveszi, hogy ebben az esetben a vád még érvényes, és elrendeli az azonnali letartóztatást.”

„Bármilyen rosszul hangzik is, a végrehajtó ebben az esetben csak a munkáját végzi” – mondja a Visszhangnak Sándor Zsuzsa. Az egykori bíró, publicista szerint nem egyedi eset, hogy egy ilyen ügy, akár a jogerős határozatig, végigmenjen anélkül, hogy az érintett tudna róla. A kulcskérdés – mondja – az, hogy került elő Vera neve a parkolási társaságnál, amely a büntetést kiszabta, majd – mivel azt behajthatatlannak ítélte – a bírósághoz fordult. „A bíróság a felperestől kapott címre kézbesíti az idézéseket. Ha kétszer nem veszi át, azt a törvény értelmében kézbesítettnek kell tekinteni, és megindítani a pert, akár az alperes távollétében is. A bíróságnak nincs módja nyomozni.”

Márpedig Vera többször költözött az elmúlt években. És bár az új címe sosem volt titkos – hiszen a végrehajtó meg is találta –, előfordulhatott, hogy a hivatalos iratok (például egy bírósági idézés) nem találták meg a korábbi címén.

Levelet írtunk a parkolási társaságnak. Szerettük volna megtudni, milyen adatbázisból halászták elő Vera nevét kilenc évvel ezelőtt. Azt válaszolták, utánanéznek.

Még egy hét, és a postás újra hozza Vera nyugdíját. Mínusz 32 500 forint.

Az ügyvéd egyébként azt tanácsolta Verának, forduljon bírósághoz.

Második történet: Ellentmondás

Használt autót nemcsak venni, hanem eladni is igen kockázatos vállalkozás. Magyarországon. Mert hiába jelenti be az eladó az előírásoknak megfelelően, időben az okmányirodában, hogy túladott a kocsiján, ha az államapparátus lassan mozdul, és még hónapokig ő szerepel tulajdonosként az adatnyilvántartásban. Ha pedig összejön a lassú állam-kókler vevő páros, máris kész a baj – ezt saját bőrén tapasztalhatta meg az öreg, kicsi autóján túladó főhősünk.

Bizonyítási kényszer

A vevő közvetlenül az üzlet megkötése után többször elfelejtett fizetni a parkolásért. Meg az autópálya-használatért. Meg elmulasztotta átíratni a kocsit. Mivel így a tulajdonosváltást hosszú hónapokig nem vezették át a nyilvántartásban, rendre az eladónak postázták a bírságok soráról szóló leveleket. Hősünk, nevezzük Andrásnak, jó ideig türelmesen álldogált a postán kígyózó sorokban, hogy átvegye a hivatalos küldeményeket, és lelkiismeretesen járta az ügyfélszolgálatokat, ahol újra meg újra igazolta az adásvételi szerződéssel: nem, már rég nem ő a kocsi tulajdonosa. Úgy három hónappal lehetett túl az eladáson, amikor megelégelte, hogy még mindig neki kell bizonygatnia az igazát, csak azért, mert sem a vevő, sem a hivatal nem tartja be a szabályokat. Nagy levegőt vett, széttépte a legutolsó bírságról szóló levelet és kidobta a kukákba.

Pórul is járt rögtön.

Nemsokára ugyanis már nem a parkolási társaság, hanem egy közjegyző kereste: fizetési meghagyást küldött neki, mert nem fizette be a legutolsó parkolási bírságot és a járulékos költségeket. Vörös fejjel hívta a közjegyzőt, hogy elmondja: nem ő volt az autó tulajdonosa a büntetés idején. A közjegyző pökhendi ügyintézője azonban kioktatta: ők nem nyomoznak, nem vizsgálódnak, ha kifogásolja a fizetési meghagyást, akkor „terjesszen elő ellentmondást”, és bizonyítsa a bíróságon, hogy tényleg nem volt már az övé a kocsi a büntetés idején. „Én bizonyítsam?” – hüledezett az eladó. „Végtére is maga kifogásolja a büntetést, vagy nem?!” – vágott vissza az asszisztens.

Emberünk dühöngött még egy sort, majd „ellentmondást terjesztett elő”, hogy aztán néhány héttel később hitetlenkedve olvassa a bíróságtól kapott levelet: keresetet kell benyújtatnia, ha bizonyítani akarja az igazát, ellenkező esetben automatikusan a parkolási társulás a nyertes.

Pontosan tudják

Főhősünk eltökélten vonult a bíróságra, ahonnan azonban lógó orral távozott: harmincoldalas paksamétát nyomtak a kezébe, és rögtön kiderült, a jogi szaknyelv nem segíti elő a helyes kitöltést. Hogy például a bírságcédula, az „dokumentum”, „csatolmány” vagy „bizonyíték”? Jobb a békesség, gondolta András, és ügyvéd segítségét kérte. A mű végül elkészült, aláírta, csatolta a csatolnivalókat, iktattatta, amit iktatni szükséges, és várta a pert. Ami a hosszas csaták után váratlanul gyorsan véget is ért: a parkolási társulás elegáns öltönyt, méregdrága karórát viselő fiatal ügyvédje már a bíróság folyosóján jelezte, nem kell aggódni, elállnak a pertől, hiszen ők is pontosan tudják, más a tulajdonos.

Főhősünkben ebben a pillanatban megállíthatatlanul törtek fel az emlékek a postai sorokban töltött órákról, a gyomorgörccsel átvett hivatali levelekről, az egyre dagadó bírság és járulékos kiadások miatti aggodalomról, az elvesztegetett időről, felesleges költségekről, de nem volt ideje igazán dühbe gurulni. Mire felocsúdott, már bent volt az apró, csupasz falú, nyomasztó tárgyalóteremben. Némi elégtételt jelentett, hogy az elcsigázott bíró gyorsan, határozottan, érthetően szolgáltatott igazságot az autósnak – nem is kicsit. Az eredetileg 15 ezer forintos büntetés ugyanis a bírósági tárgyalás napjára a késedelmi pótlék, a közjegyzői díjak és más tételek miatt 160 ezer forintra hízott.

Ez csak leheletnyivel volt kisebb összeg, mint amennyiért valamikor hónapokkal korábban elkelt a kicsi, öreg autó.

Egyébként tanulsága van a két történetnek. Több is. Egy: ne vegyünk autót. Kettő: ne adjuk el. Három: ne költözködjünk, csak bajt okoz. Négy: bízzunk a jogállamban! Hiszen értünk van.