A színészektől lop érzelmet - interjú Philippe Godeau rendezővel

Publikálás dátuma
2019.03.02. 10:30
Szenegálban a gyerekek nagyobb önállóságra kényszerülnek
Fotó: IMDB
A 9. Frankofón Filmnapok keretében mutatják be először az Omar Sy főszereplésével készült Yao című drámát. Philippe Godeau rendezővel – aki a ma esti vetítés díszvendége – még Párizsban beszélgettünk.
A neves francia rendező-producer, Philippe Godeau biztosra ment. Legújabb filmje, a Yao forgatókönyvének írásakor folyamatosan az Életrevalók egyik főszereplője, Omar Sy járt a fejében. Így nem véletlen, hogy a Yao főszereplője a francia sztár lett, de nem ez az egyetlen kötődés, hiszen Sy kvázi önmagát alakítja a filmben: egy Seydou Tall nevű – szenegáli bevándorló szülőktől származó – francia filmcsillagot, aki a történet szerint épp Dakarban turnézik a frissen megjelent könyvével. A mese szerint, ezt a hírt meghallva egy fiatal fiúcska, Yao útnak indul az észak-szenegáli kis szülőfalujából, hogy lássa a nagy embert. Több mint háromszáz kilométert tesz meg, és amikor a színész ezt meghallja, akkor úgy dönt: maga kíséri vissza a fiút otthonába. Talán mondanunk sem kell, ez egy életre szóló élmény lesz mindkettőjüknek, hiszen Yao a példaképével lehet, míg Seydou felfedezi a saját gyökereit.
„Nem Omar személye miatt készítettem el a filmet, hanem azt szerettem volna, ha a nézők kapnak némi bepillantást arról, milyen, ha Afrikába utaznak – mondta a Népszavának Philippe Godeau, aki elismeri azt, hogy a film az ő számára is egyfajta hazatérés. Elmesélte: édesapja gyermekkorában Maliban dolgozott, ő meg rendszeresen látogatta. Ezek az utazások pedig nagy hatással voltak rá. Ami a főszereplő személyét illeti, nem omlott volna össze a projekt, ha például Omar Sy nem vállalta volna a főszerepet, mert a rendező szavai szerint elsősorban nem feltétlenül színészt keresett, hanem olyan világsztárt, aki afrikai származású, de még sosem járt ott. Ez pedig, lehetett volna akár egy híres futballista. A nehezebb dolga a Yao alakító fiatal gyerek megtalálása volt: ha itt hibázik, akkor úszott volna az egész film. Innen nézve érthető, miért tartott több mint egy éven keresztül a casting, amelynek keretében mintegy hatszáz gyerekről készült próbafelvétel. A befutó végül Lionel Louis Basse lett, aki nagyon szegény keresztény családban nőtt fel, korábban soha nem szerepelt semmiben.
Arra a kérdésünkre, miért éppen Szenegálban játszódik a történet, Philippe Godeau elmondta: Szenegálban olyan ország, ahol probléma nélkül lehet forgatni és tökéletesen megfelelt annak az elképzelésnek, hogy ott félig fikciós, félig dokumentarista stílusú művet készítsen. Godeau mindig is fontosnak tartotta, hogy egy színésznek valós kapcsolata legyen az általa megformált karakterrel: a 2009-es A javulás útján című – egy elvonóban játszódó – drámájának főszereplője például, Francois Cluzet korábban valóban alkoholproblémákkal küszködött. (Egyébként Cluzet volt Omary Sy partnere az Életrevalókban.) Azon érdeklődésünkre, pontosan mit jelent az, hogy könnyű forgatni Szenegálban, rövid válasz érkezett: ott kedvesek az emberek. Hogy pontosan értsük: Szenegálban teljesen másképpen tekintenek a privát szférára, az emberek nem zárkóznak be, hanem mindenbe beavatnak. Példaként Godeau elmondta: többen mondták a film bemutatóin, nem értik, hogyan lehetséges, hogy egy kisgyerek megtesz egyedül több mint háromszáz kilométert. „A gyerekek Szenegálban sokkal nagyobb önállóságot kapnak, már egészen korán” – húzta alá Philippe Godeau. Mivel az elmesélt történetben túlteng az érzelem, kíváncsiak voltunk, hogy Philippe Godeau szerint mi az a határ, ameddig filmkészítőként e téren el lehet menni. A direktor szerint erre a kérdésre azért nem lehet igazi választ adni, mert minden néző más. Lesz, aki nem érez semmit a látottakból, míg más giccset fog kiáltani a film miatt. Egy alkotó előtt több lehetőség áll az érzelemkeltés terén: egyrészt lehet közeli képekkel és a vágási technikával elérni ezt a hatást, a másik viszont, ha hagyja az ember a színészt játszani és tőle lopja el az érzelmeket. Godeau elismerte: az ő módszere sokkal inkább az utóbbi, és készülő filmjeinek ő maga a feltételezett nézője. Azaz: csak abból tud kiindulni és arra tud támaszkodni, amit ő maga érez egy-egy forgatási jelenet során.

Névjegy

Philippe Godeau francia rendező-producer. A Pan-Européenne gyártó- és forgalmazócég tulajdonosa, amely elsőfilmes sikerek gyártásától kezdve a legnagyobb nevekkel is dolgozik. A francia filmes szakma nagy öregje, filmjeit az ötlet megszületésétől a bemutatóig kézben tartja. Producerként olyan műveket jegyez, mint a Largo Winch – Az örökös, vagy a belga zseni, Jaco Van Dormael rendezte A nyolcadik nap és a Mr. Nobody. Godeau rendezőként 2009-ben debütált A javulás útján című drámával.

Témák
film

Felkiáltójelek tegnap és ma - Szalay Zoltán fotói az Átrium Galériában

Publikálás dátuma
2019.03.01. 16:58

Fotó: Szalmás Peter / Népszava
Hétköznapi történéseket, politikai és kulturális múltunk kitörölhetetlen nyomait őrzik Szalay Zoltán fekete-fehér fotográfiái, amelyek aktualitása megkérdőjelezhetetlen.
Az ABC Csemege felirata már megkopott, és az ötöslottó nyerteseit sem ismerjük már arcról, mégis számos hasonlóságot és ismerősnek tűnő mozzanatot fedezhetünk fel Szalay Zoltán fotóin. A két éve elhunyt fotográfus előtt tisztelgő kiállítás az Átrium Galériában huszonöt képpel idézi fel a hatvanas-hetvenes évek vidéki és budapesti mindennapjait. A fekete-fehér pillanatok azonban akkor is ismerősek lehetnek, ha még nem éltünk abban a korban – érvényességük messze túlnyúlik az idő szabta határokon. A Pulitzer-emlékdíjas és Táncsics Mihály-díjas fotográfus munkáit a sokszínűség jellemezte: az ötvenes években igazolványképek készítésével kezdte tevékenységét, majd országos lapok munkatársa, rovatvezetője, képszerkesztője lett. Portréit több hazai és külföldi kiállításon is bemutatták. A Magyar Sajtófotó Pályázat és Kiállítás ötletgazdája és harminc évig a kiállítások rendezője volt. Munkáinak jelentősége megkérdőjelezhetetlen: a társadalomábrázolás, a politika- és kultúrtörténet fontos dokumentumai. „A képek zavarba ejtőek, mert minden igazi valóság zavarba ejtő. Olyanok, mint a felkiáltójelek” – emelte ki Alföldi Róbert a kiállítás megnyitóbeszédében, Szalayt fotográfiai stílusa alapján ősmesterként méltatva. S hogy e képek mennyire felkiáltójelek valójában, azt nem csupán az olyan történelmi szereppel bíró fotók mutatják, mint a Varsói Szerződés Politikai Tanácskozó Testületének budapesti ülésén Kádár Jánost vagy az 1987-es május elsejei hangulatot megörökítő, hanem a mára már ismeretlen foglalkozássá vált kemencejavítók munkáját, és a krémfagylaltot két forintért árusító táblát dokumentáló alkotások. A művész lencséje nem tett különbséget a miskolci fizetésnap, a vidék és Budapest között ingázó nők és férfiak, a számkivetett, utcára került alkoholisták, valamint a berlini Marx és Engels szoborpárosra felfújt graffiti között. Ahogy képei a hatvanas évek balatoni nyarainak életérzését, a mozgó könyvtár intézményét vagy a parkőr által megbüntetett csínytevő fiúk hátratett kezeit is mozdulatlanná merevítve őrizték meg. S bár az édesség ára már nem két forint, mégis ugyanolyan hosszú sor áll nyáron a jó fagylaltozók előtt, ahogy a fizetésnap sem vált kisebb ünneppé a legtöbbünk számára. A kiállítás azonban mégsem a nosztalgiáról, és nem is egy letűnt kor mára már elavulttá vált jelenségeiről szól, sokkal inkább szegez a nézőnek olyan kérdéseket, amelyek napjaink Magyarországának is jelenlévő problémáira világítanak rá. A képek a tegnapi napból tartanak tükröt a mának, s a feltüntetett dátumokat könnyedén kicserélhetnénk 2019-re is. Ugyanabban a világban élünk. Infó: Feketén fehéren: kiállítás Szalay Zoltán fotóiból, ingyenesen látogatható április 30-ig az Átrium Galériában. A kiállítás anyagát Alföldi Róbert válogatta a 2004 májusában megjelent Ilyenek voltunk, Magyarország elmúlt ötven éve című magyar, angol, német nyelvű albumból. Szalay Zoltán hagyatékának feldolgozását a Fortepan végzi.  
Életérzés (1964) és Rendnek kell lenni még a játszótéren is (1957)
Fotó: Szalmás Péter / Népszava
Szerző

Itt tart az esztétikai korszellem, avagy szelfikompatibilis cukiságcunami

Publikálás dátuma
2019.03.01. 09:45
A korzó korlátjára ültetett Kiskiráylány
Fotó: Akane
A bulvár a köztereken is hódít. Tömeges megjelenése viszont gyakran párosul a nem minőségi vizualitással. Bulvárszobrokat szemléltünk Budapest bel- és külvárosában.
Szelfikompatibilis = lehessen vele közösen fotózkodni. Cukiságcunami= közhelyes és kedélyeskedő, pontosabban közhelyesen kedélyeskedő zsánerszobrok lepték el Budapestet.  Mielőtt ekézni kezdeném őket, álljon itt rögtön egy relativizáló érv: a mindenki számára könnyen értelmezhető bulvárszobrok legalább nem az ismeretlen kerületi hírességek mell- és a komor tekintetű, valahai államférfiak egész alakos szobrainak regimentjét gyarapítják. De a bulvár teljesen nyilvánvalóan betört a közterekre is, tömeges megjelenése viszont sajnálatosan jár együtt a silány vizuális megjelenéssel.    

LENGE

Legutoljára Sisi borzalmas bronzszobrának megjelenése akasztott ki – és nem csak engem. Ráadásul éppen az időtlenül grandiózus Madách tér bejáratához sikerült pottyantani, ezt a Romy Schneiderből és a mai bulvárcelebekből összehozott alakot, akiből éppen az a királynői méltóság hiányzik legjobban, ami az egykori Erzsébet királynét jellemezte. Valamiért magas talapzatra állították – ezzel egyben a bulvárszobrok egyik lényeges ismérvétől is megfosztották, miszerint legyen közös fotózkodásra alkalmas szelfipont -, de sajnos lentről is látni túlméretezett, mosónői jobb kezét illetve tökéletesen kifejezéstelen tekintetét. (Az már csak hab a tortán, hogy a híresen szigorú fűzőiről és abroncsszoknyáról ismert királynét szobrásza egy mai lenge ruhába öltöztette, a szoborrendelő önkormányzat pedig az egészet nem is ide tervezte, hanem a körúti Polgármesteri Hivatala elé - de ott 1985 óta már állt egy szökőkút szobor, aminek áthelyezéséről elfelejtették a szobrász özvegyének engedélyét megkérni.) 2019-ben járunk, jelenleg itt tart az esztétikai korszellem. Nem, mintha a szocializmus évtizedeiben a kisebb – nagyobb lakótelepi parkokat - előbb esztétizált munkáslányokkal, majd a művészetek lyráját vagy hárfáját pengető, melles – faros modell nimfák esztétikáját jobban értékelte volna az istenadta nép, de legalább még hatékonyan működött a szakma és szakmaiság által uralt fővárosi szobor zsűri. Különböző fürdőző és/vagy vízhordó lánykáktól a Körút és a Krúdy utca sarkán álló, híres Csirkefogó szoborig persze már 90-100 éve is álltak itt-ott hasonló jó és főleg rosszabb zsánerszobrok – igaz, a cukiságfaktor akkor még nem volt ilyen erős. Az átpolitizált emlékművekhez képes ezek legalább díszítő jellegű alkotások, nem akarnak feltétlenül valamilyen ideológiai állítást ránk erőltetni, szoborként viszont többnyire közepes vagy rossz szobrok, amelyek annyira hangsúlyozottan akarják az utca emberét megszólítani, hogy abból esetleg nyolc napon belül gyógyuló, vizuális környezetszennyezés lesz.   

KRIMI

Na, de a bulvárszobrok szabatos körülírásához válasszunk egy iskolapéldát: a Szent István körút és a Falk Miksa utca sarkán öt éve felállított Columbo szobrot. Columbo = Peter Falk, Peter Falk a Falk Miksa utca sarkán. Hiába a sejtetett egybeesés, az egyik Falknak semmi köze a másik Falk családjához és ez a bulvárzsáner egyik fő jellemzője: elvileg bárhol állhatna, mert nem helyspecifikus. Az ilyen szobor továbbá mindig életnagyságú, mert esetében nem a messzebbről rálátás a fontos, hanem hogy az ismert embert/figurát felismerő turista vagy járókelő rögvest átkarolhassa, másik kezével pedig szelfizhessen egy jót. A bulvárszobrok tehát helytől és jelentéstől függetlenül léteznek, és tényleg nem is akarnak üzenni vagy jelenteni semmit azon túl, hogy kellemesnek, azaz közérthetően szerethetőnek akarnak látszani. Szinte minden fenti ismérv jellemző az Október 6. utcában álló Pocakos rendőrre is. Egy turistának sem az esetleges egykori botütések jutnak eszébe a ki tudja miért, de az 1945 előtti egyenruhát viselő, kedélyesen svejki figuráról. Nosztalgikus – jelentsen az bármit, nyugalma valami meghatározhatatlan, boldog békeidőt idéz fel, nagy hasát pedig zsánerszerepének megfelelően már rég fényesre simogatták a vele szelfizők. (Természetesen talapzat nélkül, az utca közepén áll.)   
Columbo, vagyis Peter Falk életnagyságú szobra a Falk Miksa utca sarkán – elvileg bárhol állhatna
Fotó: Diego Fiore

ZSÁNER

A józsefvárosi Teleki térre rögtön négy hasonló, mai zsáner került. Egyik rögtön a névadó Teleki Lászlóé, aki egy padon ülve ún. emberközeli politikus (figyelem a bulvárszobrok egyik kedvenc mellékszereplője a pad – de helyettesítheti ezt, ahogy majd látni fogjuk kedélyfokozó kutyus, létra focikapu stb. is!), a létrához tartozó Lámpagyújtó és egy természetesen kedélyes Ószeres. A cukiságcunami egyik első jelentős alakja a Hild téri játszótér bejáratánál álló Rikkancs, aki még a Blikk celeb Rogán Antal polgármestersége alatt kerül ide, és hiába iramlik neki nosztalgikusan régies ruhában, a kezében egészen véletlenül mégis egy csak 1994 óta létező Blikket szorongat. Ha még mindig csak a Belvárosban járunk, mindenképpen meg kell emlékezni a legújabb kori fővárosi zsánerek őskirálylányáról, a Korzó korlátjára ültetett Kiskirálylánytól, de van itt a favédő beton szélére kuporodó kutyás lánytól egy Ungvárról idekerült életnagyságú festőig szinte mindenki. Persze egymástól időben, térben és minőségben különbözve, különböző anyagokból és stílusokban, amiről megint csak eszünkbe juthatnak azok a városi vezetők (már a szakma megkérdezése nélkül), akiknek hirtelen ötletére / ízlésére / praktikus megfontolásaira alapozva mindez köztérivé válhatott.   

PÁRDUC

Újabb ugrás ezúttal a Szabadság térre. A szovjet Felszabadulási (sic!) emlékmű mögött az utcán sétáló Reagan elnök ugyan a politikából származó célszemély, de nem véletlenül lett egy az utcaszinten, szinte velünk együtt kedélyesen sétálgató alak. (Egy pillantással felmérhetjük a mai bulvár és valahai patetikus közti különbséget, ha Reaganét a nem messze, magas piedesztálra állított Bandholtz tábornok szobrával vetjük össze: előbbi mosolyogva közülünk való, utóbbi szigorú tekintettel az Örökkévalóság horizontját fürkészi.) Külön fejezetet képeznek a kétezres évek óta szaporodó focista szobrok, amik már kiléptek a stadionokból Albert Flóri, Sándor Csikar, Grosics, Czibor – és persze Puskás Öcsi minden mennyiségben. Öcsi külföldön is jól fut, eddig Amerikától Ausztráliáig négy különböző nagyvárosban hivatott a magyarok renoméját fényesíteni – szülőhazájában, Kispesten csak egy mellszobrot kapott, Óbudán viszont egy olyan kényszerű szoborcsoportot, amit az önkormányzati döntnökök két különböző pályázatból vontak össze: így dekázgat öltönyben három lemerevedett kiskölyök között. Ráadásul egy statikusan álló alak a bulvár szabályai szerint nem lehet labdarúgó: ahhoz akció kell – olykor még egy egész focikapu is, ha már az Aranycsapat volt kapusának, a Fekete Párduc Grosics Gyulának kell emléket állítani. (Ahogy a 11. kerület tette ez tavaly a Bikás parkban.) A finom csel, a Csikar-szögből eleresztett lövés vagy éppen az esetlenül gyűrődő dressz azonban sokszor kifog az alkotókon – akiket fedjen most a névtelenség jótékony homálya. „ Olyan, hogy közönség nincs. Nem létezik… A művészet történetének számos fontos, progresszív alkotása nem születhetett volna meg, ha a közönség dönthetett volna…Más területeken ugyanez a helyzet: ha a közönség dönt, csak Kálmán Imre van és Bartók Béla nincs! Ne legyen illúziónk: a közízlés a művészetben soha nem lehet mérvadó. A nagy baj az, hogy a döntéshozók, a megrendelők is a közönséghez tartoznak „ – ezt Wehner Tibor művészettörténész mondta egy konferencián néhány éve, és ő csak tudja, hiszen évtizedek óta a köztéri szobrok egyik szakértője.  
Grosis Gyulának állít emléket focikapuval együtt a Bikás parkban látható alkotás, ebben az esetben a futballista akció közben, a
Fotó: Újbuda Facebook

DÍSZMAGYAR

Hogy ne csupa fanyalgással végződjön ez a szöveg, jöjjön egy - egy igényes vagy izgalmas köztéri zsáner vállalkozása. A Március 15. tér Duna utcai szélénél áll Boldi Rollerező című szobra, aminek vaskos figurája finom ellentétben áll anyagával, a simára polírozott sötét márvánnyal. A másik kedvenc Kolodko Mihály, akinek apró szobrai gerillamódszerrel, meglepetésszerűen kerültek ki a város tetszőleges pontjaira. A nagy ho-ho-ho horgász Főkukaca a Battyány térnél a rakpart mellvédjén, a Muppet Show Brekije a Szabadság téren, vagy éppen Mekk Mester miniszobra a Széll Kálmán téren (néhány lépésnyire onnan, ahol az eredeti bábfigura megalkotója, Koós Iván lakott – ezekben a közérthető utalás, a geg és a szerethetőség is ott van egyszerre. És ha már a Széll Kálmánnál járunk. Több mint száz éve annak, hogy Marcel Duchamp Párizsban kiállította legendás palackszárítóját, amivel - megfosztva misztikus aurájától- a műtárgy pozíciójába egy hétköznapi, ready made (talált) tárgyat helyezett, de 2019-ben a döntéshozó hatalom nálunk mégis inkább a figurális akadémizmust és cuki zsánereket favorizálja. Ja, és április végén a Széll Kálmán tér is megkapja névadója szobrát, egy egész alakos Széll Kálmánt, aki díszmagyarban és egy homokfújt acéllapra árnyékot vetve áll majd a 4-6-osnál.  
Széll Kálmán szobrának terve: az alkotás egy homokfújt acéllapra árnyékot vetve áll majd a róla elnevezett téren
Fotó: Látványterv
Témák
szobrok Budapest