Ausztria utolérésének hete

Azt állította Orbán Viktor (a Kereskedelmi és Iparkamara rendezvényén, amelyen többek között arról beszélt, hogy folyton Ausztriához mérjük magunkat), hogy „a fokos és a rizsparóka mérkőzésében én a fokos oldalán vagyok, és a kisnemesi udvarházakat is jobban szeretem, mint a Kaiser palotáját.” Ezzel szemben a tény az, hogy a fokos és a rizs- (helyesen: rizsporos) paróka nem helyettesíthető és nem is állítható szembe egymással, míg a kisnemesi udvarház és a Kaiser palotája kétségtelenül igen. Így már értem, miért költözött Orbán Viktor fokossal az oldalán a budai Vár egyik szerény, kisnemesi udvarházába. Azt is állította Orbán (ugyanott), hogy a magyar modell a gazdaságban először is azt jelenti, hogy a pénzügyeknek mindig rendben kell lenniük. Ez Európában nem egy általánosan követett magatartás. Ezzel szemben a tény az, hogy de igen. Sőt jóval inkább követik Európában, mint az állítólagos „magyar modell”-ben. 2018-ban a magyar államháztartás hiánya körülbelül 2 százalék volt, az euróövezet hiánya viszont mindössze 0,7 százaklj. A különbség nemcsak a számokban van, hanem abban is, hogy ezt nem nevezik európai modellnek. Azt állította Matolcsy György, a Magyar Nemzeti Bank elnöke (szintén a Kereskedelmi Kamara rendezvényén), hogy a kormány 2030-ig végre tud hajtani egy olyan versenyképességi programot, amellyel megközelítőleg utol tudjuk érni Ausztriát. Ezzel szemben a tény az, hogy eddig nemhogy megközelíteni, de közelíteni sem tudtuk. Ausztriában 2010-ben 35 400 euró volt az egy főre jutó GDP, 2017-ben pedig 37 200, Magyarországon 9 900, illetve 11 800 euró. Vagyis nálunk 1900, az osztrákoknál 1800 euróval emelkedett az összeg. Másképpen összevetve: vásárlóerő-paritáson Ausztria az uniós átlag 126 százalékán állt 2010-ben, míg Magyarország 65 százalékon. 2017-ben a helyzet úgy változott, hogy mindkét ország 2 százalékot javult. Olvassa egyáltalán Matolcsy az Eurostatot? Azt állította Szijjártó Péter külügyminiszter (a BBC-ben) arra a riporteri kérdésre, hogy miért kezdett a kormány hirdetési kampányt az Európai Unió ellen, hogy azért, mert választási kampány van. Ezzel szemben a tény az, hogy nincs, az majd hivatalosan csak április 6-án kezdődik. De azután se lenne szabad a kormánynak kampányolnia, ezzel ugyanis közpénzt használ föl a kormánypártok politikai propagandájának terjesztésére. A Népszava-olvasók pénzét többek között. Szélesen mosolyogva, ahogy Szijjártó teszi. Azt állította Szili Katalin miniszterelnöki megbízott (az Erdélyi Magyarok Egyesületének budapesti rendezvényén), hogy a civil szervezeteknek a magyar nemzeti érdeket és az ahhoz tartozó közjó szolgálatát kell megvalósítaniuk. Ezzel szemben a tény az, hogy a civil szervezetek dolga a civil társadalom egyes csoportjainak, érdekeinek és az egyének jogainak védelme, képviselete. Ha ehelyett az úgynevezett magyar nemzeti érdeket kell szolgálniuk, akkor kialakul a pártállami rendszer, amelyben mindenki szem a láncban. Szili is, a civil szervezetek is.
Szerző
Bolgár György
Frissítve: 2019.03.02. 10:16

Szuper lesz

A miniszterelnök, ahogyan azt az  első kormányzása óta tudjuk, szereti a párhuzamos struktúrákat, ahol versengő koncepciók harcolnak az ő kiismerhetetlen jóindulatáért. Most éppen a hatalomra kerülése kilencedik évében észrevett egészségügyi csődtömeg eltakarítására készíttetett két különböző, csupán minimális átfedést mutató reformjavaslatot. Az egyiket Kásler Miklós jegyzi – ez a drágább, az intézményközpontúbb és a bizonytalanabb. A másik, a Magyar Nemzeti Bank munkája – legyünk őszinték - nagyságrendekkel jobb, mint Kásleré. Reálisan számba veszi a problémákat, értelmes célokat tűz ki, és a finanszírozásra is racionális javaslatot tesz. Onnan indul, ahonnan a világban az összes működőképes egészségügyi reform startolt – vagyis a megelőzés, a korai felismerés, az egészségtudat és az életmód megváltoztatása felől - nem vasbetonról szól (a szuperkórház kifejezés például egyszer sem szerepel benne; a „szuper” szó az egész jegybanki tanulmányban –, aminek az egészségügy csak az egyik fejezete – csupán egy helyen, a szupergyors internet kontextusában fordul elő), hanem emberekről, és nagyjából annyiba kerülne, amennyit a kormány 2010 óta a focira költött. Tehát nagyon sokba, de talán érezzük, hogy ez a pénz a jelenlegi magyar viszonyok között azért kiszorítható, ha olyasmiről van szó, amit a hatalom igazán fontosnak tart. Az elsőként lapunk tegnapi számában ismertetett Kásler-javaslatban van minden, mint a búcsúban: kórházépítési hullám, az orvosegyetem fejlesztése, szakosított országos gyógyító intézmények létrehozása – irdatlan mennyiségű forint olyan épületekre, pozíciókra, rendszerekre, amelyektől esetleg egyszer a betegeknek is jobb lesz. És persze ott vannak a miniszter programjában a népegészségügy megújítására, a népbetegségek megelőzésére irányuló jámbor szándékok is, jobbára a hozzájuk rendelt forrás, illetve annak fedezete nélkül. Aki már régóta nézi az Orbán-mozit, az pontosan tudja, hogy a két elképzelés közül melyikre bólint majd rá az egyszemélyes zsűri: egyikre sem. 2010 óta ebben az országban egyetlen szektor modernizációja valósult meg (részben): a labdarúgásé. Ott is volt két rivalizáló vízió – az értelmesebbikből, Dárdai Páléból nem lett semmi, a másikból (amelyet nehéz lenne egyetlen névhez kötni, de kétségkívül létezett, illetve létezik) meg született ugyan egy csomó fenntarthatatlan stadion, de amúgy a magyar foci pontosan ott tart, ahol tíz éve tartott. Az egészségügyben annyival rosszabb a helyzet, hogy folyamatosan csúszunk lefelé minden ranglistán (már nem sokáig: Európában talán ketten vannak még mögöttünk), de a kormánypártnak láthatóan jó így. Az embereket ugyan zavarja, de nem eléggé: a kiszolgáltatottságot egyelőre könnyebb hatalomra váltani, mint az akut társadalmi problémák megoldását, és amíg így van, addig a hamarosan távozó Kásler is, meg az egy időre még a posztján hagyott Matolcsy is csak az asztalfióknak tervezget. A szuperkórházat ettől persze még megépítik - majd az EU kifizeti.

Zavaró tényező

Az elmúlt években több olyan hatalomváltás is történt szerte a világban, mely Orbán Viktor politikai túlélését segítheti közvetlenül vagy közvetett módon. A migrációs hullám az olasz kormány tagjai közé sodorta azt a Matteo Salvinit, aki már-már nem is csinál titkot abból, hogy mintegy a Mussolini-éra feltámasztójaként tekint saját magára. A londoni törvényhozásban a népfelség elvére előszeretettel hivatkozó, Európa-ellenes brexiterek szereztek hegemóniát. Az Egyesült Államok elnökének általános meglepetésre a magyar miniszterelnök favoritját választották az amerikai „rozsdaövezet” lakói; hogy némi orosz segédlettel-e, az már a közeljövőben kiderül a Mueller-bizottság munkájának jóvoltából. Orbán illiberális elvbarátja, a török államfő pedig a Kemal Atatürk örökségéhez ragaszkodó katonatisztek elvetélt puccskísérletét követően gyakorlatilag teljhatalmat szerzett hazájában. Csupán ezek a kiragadott példák is arra a következtetésre indíthatnak bennünket, hogy a külpolitikai helyzet pillanatnyilag kedvező a Nemzeti Együttműködés Rendszerének fennmaradása szempontjából. Éppen az „örök városban” történt azonban az a hatalomváltás, mely a magyarországi rezsimet igencsak kedvezőtlenül érintette. A merev, dogmatikus Joseph Ratzinger lemondását követően egy elkötelezett reformista került Szent Péter trónusára. I. Ferenc pápa, aki egyházfői nevét is az assisi remete nyomán választotta, hadat üzent a Vatikán közéleti tevékenységét közel két évezreden át meghatározó integrista ideológiának. Ferenc fundamentalista abban az értelemben, hogy a krisztusi örökség letéteményeseként mindenekelőtt a legelesettebbek szószólójának bizonyult. Már Buenos Aires érsekeként a helyi szegények helyzetének javítását célzó intézkedéseket léptetett életbe, egyházfőként pedig a részvétlen római kabinettel is vállalja a konfliktust, amikor a Földközi-tengeren keresztül érkező menekültek érdekében emeli fel a szavát. És dacolva az öreg kontinensen járványszerűen terjedő iszlamofóbiával, a legfőbb muszlim vallási méltóságokkal együtt ír alá egyezményt mindennemű erőszak elítéléséről. Hogy ez az örvendetes változás a Szentszék hozzáállásában miért rossz Orbán Viktornak és autokratikus rendszere működtetőinek? Mindenekelőtt azért, mert a NER egyik talpköve „trón és oltár szövetsége”; tömegbázisát részben az Orbánhoz hagyományosan lojális klérus képezi, melynek tagjai a szószékről folytatnak agitációt híveik politikai befolyásolásának céljából. A papoknak azonban nem egyszerű a migránsellenes kormánypropaganda visszhangozása, ha egyszer Róma püspökének állásfoglalása azzal homlokegyenest ellentétes. Vannak persze javíthatatlanok, mint a Vas megyei Hegyfalu plébánosa, aki a rasszizmus gyanúját felvető plakáttal üzeni meg híveinek, hogy májusban a Fidesz listájára adják voksukat. De akadnak, akik itthon is megértették az idők szavát: Beer Miklós váci püspök például nem restell megszólalni, ha a honi kabinet részéről szociális érzéketlenséget tapasztal. Ha a „demens vénember” által képviselt irányvonal tartósnak bizonyul, az hosszú távon az Orbán-rezsim erodálódásához is hozzájárul.   
Szerző
Beck Tamás
Frissítve: 2019.03.01. 09:22