Fogd a cso!

Négy milliárd repülőutazás során mindössze két millió csomag nem ér a céljához, ami igazán jó statisztika. Mégis, az utazás legboldogabb pillanata az, amikor az utas újra megpillantja csomagját az egyhangúan körbeforgó gumiszalagon. Mert ha már szinte mindenki megragadta a magáét, amikor ő még mindig csak reménykedik, már tudhatja: elveszett. Pontosabban nem veszett el, csak éppen egy másik repülőtéren vár a sorára. 
Egyszer egy kétnapos, hivatalos utazásra mentem Dublinba, átszállással Londonban. Persze mint valamikori repülőtéri dolgozó, tudtam, hogy minden átszállás kockázatos, ám más választás a nyolcvanas években még nem volt. Álmos, fiatal ügyintéző ült az „Elveszett és Megtalált Csomagok” pultjánál, nem élete álma lehetett kedvetlen utasok panaszait hallgatni. Gépiesen kérdezett, gépiesen válaszoltam. Az akkori szabályok szerint a kártérítést a csomag súlya határozta meg, gyorsan kiszámoltam, hogy akkor sem járok nagyon rosszul, ha a bőrönd végleg eltűnik, leszámítva az ajándékokat, amelyeket helyi partnereimnek hoztam. Ráadásul mialatt csomagom a maga útját járta, én még Londonban vettem magamnak egy skót szíverősítőt.
- Holnap értesítjük – mondta az ügyintéző, és átadta a kitöltött nyomtatványt. Másnap reggel csakugyan értesítettek. - A csomagot megtaláltuk – mondta telefonban egy vidám női hang. – Londonban van, délután elküldjük a szállodájába. A csomag azonban nem érkezett meg, így tárgyalásaim végeztével hívtam a repülőteret. Hosszas utánananézés következett. - Sajnos a járat, amivel küldtük volna a csomagot, kimaradt, de holnap reggel az első géppel megy. Már intézkedtünk, felcímkéztük, semmi gond. - Igazán köszönöm, de én holnap délben már elhagyom a szállodát, legjobb lenne, ha a csomag egyenesen visszamenne Budapestre. Újabb hosszas gondolkodás. - A mi rendszerünk szerint csak az lehetséges, ha Londonban marad a csomag, és azzal a járattal megy Budapestre, amivel ön is hazatér. - Nekem ez is megfelel – feleltem. 
Rövid sétát tettem a környéken, két igazi ír kocsmát is találtam. Másnap reggel a dublini repülőtéren közölték, hogy a Londonba induló gép jelentős késéssel indul, ezért engem a frankfurti járatra írtak át, onnan pedig délután lesz csatlakozás Budapestre.
- Csak az a gond, hogy a csomagom Londonban vesztegel. - Ezt megoldjuk, uram – mondta az ír tisztviselő hölgy meggyőzően. Egy pillantást vetett a számítógép képernyőjére. – A csomag még délelőtt Frankfurtban lesz, könnyedén eléri az ön járatát. 
Budapestre érkezve azonban megint ott álltam magányosan a gumiszalagnál. A csomagom sehol. Az ügyintéző az „Elveszett és Megtalált Csomagok” pultjánál készséges volt, mintha neki élete álma lenne kedvetlen utasok panaszait hallgatni. Tíz nap múlva pedig megérkezett a bőrönd: járt közben Izlandon, Dániában és Lugano cseppnyi repülőterén is. Kínai gyártmányú, barna műbőr darab volt, márkaneve „Hosszú menetelés”. Most már értettem, miért.
Szerző
Odze György
Frissítve: 2019.03.04. 10:06

Tisztelettel: Orbán Viktor

Nem szeretnék dicsekedni, de én már kedden, az elsők között megkaptam a miniszterelnök levelét. Látszik, hogy fontos vagyok neki. Megadta a módját az aláírásnak is: „Tisztelettel: Orbán Viktor, Magyarország miniszterelnöke”. Utóbbi azért fontos, mert ha kormányfőként szól hozzám, akkor tuti, hogy én fizetem a postaköltséget, mármint az én adómból van. Miért ne? Amikor a kisfiam táborozni járt, akkor is én vettem meg neki előre a bélyegeket, és mégis hogy örültem, ha a postás meghozta a levelet: „Mama, jól vagyok, küldj még pénzt és kekszet!”! Hasonló szöveget a Fidesz hívei szoktak kapni, tőlük már januárban kérte az elnökük sárga csekken a hozzájárulást a kampányhoz. Kekszre nem tartott igényt. Sajnos minden levelét nem tudtam megjegyezni, annyi volt már. Én még ennyit ifjú koromban sem kaptam senkitől, hát még, amióta inkább az sms a divat, a sok szöveg helyett szmájlival vagy más hangulatjelekkel. Megjegyzem, ha a miniszterelnök nem volna ennyire tisztelettudó, ő is megúszhatná sms-ekkel. Pár jelbe ugyanilyen jól beleférne a mondandója: a kis piktogramok közül az a dühös vörös rémpofa csakis Sorost jelezheti, a könnyező fancsali ábrázat a keresztény és nemzeti hagyományaitól megfosztott, haldokló Európát. Létezik egy visszataszító, sugárban hányó fejecske is, a mostani levélből megértettem, hogy az nyilvánvalóan az undormány brüsszeli bürokratákra utal. Három szmájli, és összeáll az egész világkép. Így legalább nem merülne föl olyan félreértés, hogy itt számít a mondatok igazságtartalma. Ugyan már. Az Európai Bizottság szokás szerint ebből egy kukkot sem ért. Az ostoba polkorrekt nyelvükön udvariasan kerülgetik, hogy a levél hét pontja egytől egyig szemenszedett hazugság: „a magyar kormány állításai rossz esetben tényszerűek helytelenek, és a legjobb esetben is erősen megtévesztők.” Becsületes magyar ember, akinek ami a szívén, az a száján, ezt a finomkodást meg sem érti: semmi hazaárulózás, semmi G betűvel kezdődő szó? Szerencsétlenek adatokkal, tényekkel, racionális érvekkel akarják cáfolni a blőd rágalmakat. Mondom, nem értik. A levél csak arra jó, hogy az EP-választás előtt felidézze az érzelmi hívószavakat. Az egyik oldalon „mi, magyarok”, mármint a címzettek és a miniszterelnök, akik a levél igealakjai szerint többes szám első személyben „úgy döntöttünk”, „nem akarjuk”, „kerítést építettünk”, védjük a határainkat”. Nekünk van „hazánk”, „biztonságunk”, „keresztény kultúránk”. A „mi”-vel szemben újra kijelölésre kerül az „ők”, az ellenség. Nem hívják Európának, még Európai Uniónak sem, mert a fafejű magyarok fülében ez a legújabb közvéleménykutatás szerint még pozitívan cseng, (sőt, az elátkozott Európai Parlamentben jobban bíznak, mint az itthoniban), hanem Brüsszelnek. „Ők” állnak az egyik oldalon, a másikon „mi”, honfi- és levelezőtársak, a Nemzet és az Első Ember. Kit érdekel, hogy amit állít, az nem úgy van? Kicsi, savanyú, hazudik, de a miénk. Olvassuk sorait. Intim pillanat. Személyesen hozzánk szól, ezért a levélforma a szórólap helyett, ezért nem elég a plakát. A vezér közvetlen kapcsolatban van népével, jobban mondva azt imitálja, ezért hívják ezt az egész politikai metódust populizmusnak. Nincs szükség gondosan tagolt intézményrendszerre, érdekképviseletekre, fékekre, ellenőrző szervekre, az egész demokratikus hóbelevancra. Minek? Anélkül is értjük egymást. ”Ketten vagyunk most,/ Lenin meg én,/ Lenin mint fénykép/ szobám falán.” Bocsánat, ez még szegény Majakovszkij, helyesen: Orbán mint levél szobám asztalán. A többi stimmel. „Ön itt van vélünk./ Az Ön nevével, a szívével szívünkben/ eszmélünk, lélegzünk, verekszünk, élünk.” Főleg verekszünk, ezért is kell az ellenség. Persze jó egy kis változatosság, egy-két friss ötlet, új borzongás, hogy ne lanyhuljon az érdeklődés. Most például a sátáni Soros mellé lépett a politikai szellemvasút szörnyei közül a „brüsszeli bürokrata”. Ez aztán igazi rémség, brüsszeli is, bürokrata is! Ezért kellett az ismert Soros-vigyor társaként a plakátra Juncker is, a bürokraták főnöke. Soros démoni összeesküvő, a „brüsszeli bürokrata” inkább érzelemmentes, papírszagú, életidegen idióta. Lélektelen, ezért hazátlan és vallástalan is, hát persze, hogy nem érti a magyar szívet. Sorosban azért nincs semmi emberi, mert ő maga az ördög, a brüsszeli bürokratában azért nincs, mert nem ismer értékeket,kötődéseket, nemzeteket, csak merev, elavult doktrínákat. Ahogy Soros a zsidó összeesküvés ősképét testesíti meg, a „bürokrata” is régi negatív klisére épít. Korábban Pók Attila írt tanulmányt a bürokrácia klasszikus bűnbak-szerepéről. Ők azok, akik a nagyralátó politikusok, népvezérek útjában állnak, „élő emberek helyett csak aktákat és paragrafusokat látnak”. Normákat és szabályokat kérnek számon az uborka görbületén és a demokrácia kínzóbb görbeségein. Kész nevetség! Ezt nem tűrhetjük. A miniszterelnök véres kard helyett leveleket hordoztat körbe. De az üzenet ugyanúgy háborúba hív,   
Szerző
Lendvai Ildikó
Frissítve: 2019.03.02. 10:14

Reformkor

Orbán Viktor láthatóan unatkozik. A 2010-es hatalomváltás előtt elhatározott országfoglalási feladatokat rég kipipálta, Magyarország viszont a belátható jövőben nem válik (legalább) regionális középhatalommá, mint ahogy ő maga is hamarabb lesz politikai pária, mint köztiszteletben álló európai államférfi, hiába szeretné az ellenkezőjét elhitetni velünk a pártsajtó. Kell hát neki valami más elfoglaltság, ami leköti az energiáit – így jutottunk el, jobb híján, az ún. nagy alrendszerek reformjáig. Kilenc év alatt csak félbehagyott meg szándékosan visszafordított félreformokra futotta, negatív eredménnyel - indokolt lenne tehát a szerénység, különösen annak a miniszterelnöknek a részéről, aki 2010-ben írásba adta, hogy az oktatástól az egészségügyig, a közösségi közlekedéstől a lakásszektorig mindent rendbe rak. De ha már nem szerény, legalább reális lehetne, és kezdhetné a reform-sort az MTA helyett egy kisebb falattal, mondjuk a vonatközlekedéssel, amit térségünkben több helyen, például Romániában és Szlovákiában is sikerült egyenesbe hozni. A tudománnyal nem csak az a baj, hogy a tudósokon kívül kevesen értik, hanem az is, hogy a magyar kormányfő nem tartozik e kevesek közé. A tudástermelés infrastruktúrájában legalul az alapoktatás van, legfelül pedig az akadémiai kutatóintézet-hálózat. Hogy mi történik, ha a kormányt ráeresztjük erre a bonyolult rendszerre, azt már láthattuk az oktatásügyben: hónapok alatt elérték, hogy legalább fél évszázada ismeretlen problémák jelentkezzenek újra (nincs kréta, nincs papír, nincs tanár, nincs tankönyvválaszték – nincs semmi, amitől a magyar iskola vonzó, korszerű és a jövőre nyitott lenne). És most azt kellene elhinni, hogy ez a kormányzat, ezekkel a képességekkel alkalmas arra, hogy a legfelső szintet, amihez garantáltan kevesebbet ért, mint az alapoktatáshoz, megreformálja. Nem akarunk tanácsokat adni Lovász Lászlónak – aki viszont ért hozzá –, de a kutatóintézetekben koncentrált tudás addig van biztonságban, amíg nem engedi a közelébe Orbánékat.
MTA
Frissítve: 2019.03.02. 10:17