Falcsik Mari versei

még megvan a szemünk szilánkos jéghanggal reccsen a gerinc visszhangzik a bokrokba taposás rebbennek a fészektelenek ott riadnak az őzikeszegények amott a bármivel megjelöltek itt futunk mi látók még megvan a szemünk nincsen kétség a vadászat elkezdődött egység stabil békét találok lassan bár csak önmagammal igaz ebben legalább a másokhoz szükséges szent szeretethazugság a legkevesebb test-ámen csak most jutott eszembe így a testem: és ha belül még mindig feszes volna? ha a gyilkos kor külsőmön túl nem hatolna? ha már az kénytelen – végig hűen nyűvődő viharköpenyem – túltenni magát a támadó időn azt se tudom igazán mikor kezdtem hogy romlásom holmival burkolászom – hisz mi mást szolgál ez a csinos csíkos vászon vagy az ujjpántos berber saru és a barnuló alkaron a tenger- türkiz túlhangsúlyos plasztikkarkötőm ó mennyi csel! és túlzásba sem vihettem még a hajam se festem ez az a barna amivel születtem és a has kar comb ereszkedni is csak – ha nyilván is – még nemrég… bár mintha ezzel meg nagyon is igyekeznék mint ifjú stréber aki előre köszön  folyamatos nyócker az édeskés dögszag délutánra elviselhetetlenné vált a melegben pedig addigra valaki arrébb vonszolta a fekete zsákot a köbméternyi rothadó nyers hússal véres-bűzös csíkot húzva a Szeszgyár utcán ami pedig már rég csak bitorolja a nevét: az üzemek mióta letarolva a kémény is milyen régen robbant már alá sőt már a rossz szellem a cefreszag is eloszlott és nem tudtak annyit hugyozni a férfiak kutyák a csatornacső-tövekbe hogy igazán beteljék vele az utca légtere ez a nagy véres nyershúsadag kellett hozzá hogy most megint elöntsön mindent a rothadás édes szaga – ez itt valamiért mindig így lesz
Szerző
Témák
irodalom vers

Nem csak fakanállal bohóckodik - interjú Gimesi Dórával

Publikálás dátuma
2019.03.10. 13:38

Fotó: Lakos Gabor
Azt mondják róla, ő a magyar bábszínházi látásmód egyik megújítója, aki új rangra emelte a színpadi szöveget. Emellett ifjúsági és gyerekkönyveket, valamint forgatókönyveket ír. Áprilistól egy nemcsak gyerekeknek szóló Verne-átiratot láthatunk a dramatizálásában, a Bábszínházban: 80 nap alatt a Föld körül – Gimesi Dórával. Ezúttal arra voltunk kíváncsiak, mibe fog, amikor éppen nem ír.
Körbeutazná a világot, ha tehetné? – Naná! Karácsonyra kaptam egy olyan világtérképet, amelyen minden ország aranyszínű, de ha lekaparjuk a felső réteget azokról a helyekről, ahol jártunk már, alatta színes lesz. Kaparás közben jöttem rá, hogy bár sokfelé megfordultam, az a világnak csak egy töredéke. A bakancslistám egy dologból áll: szeretném, ha életem végére több lenne ezen a térképen a színes folt, mint az arany. Ahogy a 80 nap alatt beharangozójában mondja Kuthy Ágnes rendező, én is végiglátogatnám a különböző országokat az Egyenlítőn innen és túl, megismerném a sokszínű kultúrák varázslatos lakóit, a változatos épületeket, a színes tájakat és az illatokat, ízeket, mosolyokat. Kipróbálnám az összes lehetséges régi utazási eszközt: gőzhajóval utaznék Hongkongba, az Orient expresszről bivalycsordát néznék, elefántháton barangolnék az indiai őserdőben, lóháton pipázgatnék a sziú indiánokkal, és végül léghajóval repülnék vissza Londonba… És útitársnak természetesen csakis Phileas Foggot választanám. – Volt már olyan esetleg, hogy valamelyik szereplőjétől kapott ihletet? Vagy hogy a saját hobbija mentődött át a történeteibe?      – Az enyémet nem, de apukám hobbiját már megírtam. Ő ugyanis szabad­idejében ásványgyűjtő, van egy több mint 3000 darabból álló csodálatos gyűjteménye. Gyerekkoromban nagyon sokat jártunk kirándulni, ásványokat gyűjteni szerte az országban, így én is megszerettem a szebbnél szebb köveket. Az Istipisti és a kővirágok című mesém (amely a Csomótündér kötetben jelent meg) egy olyan királyfiról szól, aki beszél a kövek nyelvén és végül geológus lesz belőle.  – Úgy hírlik, ön is nagy gyűjtő, és hogy hatalmas gyerekkönyvgyűjteménye van… – A gyerekkönyvek ismerete és szeretete a szakmámhoz tartozik, de én az utóbbi időben már nem csak gyerekeknek szóló képeskönyveket gyűjtök. Külföldön ez egy nagyon erős irányzat, gyakorlatilag bármiről lehet szebbnél szebb képeskönyveket találni, nehéz témákról is. Bábszínházi dramaturgként is sokat lehet tanulni belőlük, hogy miképp mesélnek a képek nyelvén, kevés szöveggel történeteket. Egészen más az ember befogadói attitűdje, hiszen a kép másképp hordoz információt, mint a szöveg. Az egyik első ilyen könyvem Shaun Tan ausztrál illusztrátor több díjjal elismert, 2006-ban megjelent The Arrival („Érkezés”) című műve volt: ebben egy családapa a hazájában dúló háború elől egy olyan országba menekül, amely minden elemében más, mint az övé, mások a tárgyak, a formák, az ételek, a járművek. A történet arról szól, hogyan ismeri és szereti meg végül ezt a másik világot, ahová a végén a családja is megérkezik. Vastag könyv, bonyolult és szívszorító a történet, sokrétűek a karakterek és közben egyetlen mondatnyi szöveg sincs benne. Engem, a szavakkal dolgozó embert ez igazán lenyűgöz. Itthon valamiért nagyon ragaszkodnak az olvasók a szöveghez és ezért a kiadók is csak ritkán merik bevállalni a silent book műfaját. Pedig csodálatos illusztrátoraink vannak. A legújabb szerzeményem egy üdítő kivétel: Rofusz Kinga Otthon című képeskönyve. Gyönyörű, lírai könyv. – Külföldön a bábszínházat sem csak gyerekeknek szóló műfajként tartják számon… – Ez így van. Elképesztő szélmalomharcot folytatunk, nonstop olyan előadásokon, projekteken munkálkodunk, amelyek a nagyobbaknak szólnak, hogy minél több embert meg­győzzünk a sztereotípia ellenkezőjéről. Hogy a bábszínház nem csak abból áll, hogy fakanállal bohóckodunk, a gyerek nagyokat rötyög, miközben a felnőtt a telefonját nyomkodja meg az óráját nézi. Hogy esetleg a felnőtt is kaphat itt valamit, és hogy ez egyáltalán nem ciki. – Van olyan, hogy az írás mellett, esetleg helyette, annyira magával ragadja valami, elsodorja a szenvedély, hogy nehezen lát neki a munkának? – Ha írnom kell, nem szabad elkezdenem egy új regényt vagy sorozatot. Az olvasás és a sorozatnézés is olyan, amit nem tudok apránként, jól beosztva csinálni. Muszáj végigolvasnom/végignéznem az egészet (sokszor hajnalig), mert olyankor alámerülök egy történetbe és nem akarok kijönni, amíg nincs vége. És a csendben levés is magával tud ragadni, de azt tudatosan csinálom. Nekem nagyon kell néha a teljes csend. Amikor nem jönnek e-mailek, telefonok, amikor senki nem akar tőlem semmit. Ezt viszonylag ritkán engedhetem meg magamnak, de nyaranta mindig van egy hét, amikor át­megyek remeteüzemmódba, és az nagyon jó.

Gimesi Dóra

Bábszínházi dramaturg, rendező, író – számtalan ifjúsági színdarab, mese és regény, többek között a Csomótündér, a Macskaherceg és A tündér csizmája szerzője, valamint az Időfutár társszerzője. Magáról fontosnak tartja, hogy szeret olvasni, a bolhapiacon bogarászni és Shakespeare-t meg Rejtőt idézni. Szereti a Lear királyt, a Csillagok háborúját, Neil Gaiman képregényeit (a Coraline-t bábszínházra is dramatizálta nemrégiben), a színes cipőket és a tejberizst eperlekvárral.

Szerző

Cecelia Ahern: A nő, akit egy kacsa etetett - részlet

Publikálás dátuma
2019.03.10. 11:00

Ebédidőben minden hétköznap a parkban ül a padon: mindig ugyanabban a parkban, ugyanazon a tóparti padon. Hideg a deszka. Elmormol egy szitkot, majd feláll, lejjebb húzza a kabátot a hátsóján, és visszaül. Így, hogy egy kicsit kipárnázta a padot, már nem fázik annyira. Kicsomagolja a sonkás-sajtos bagettjét, ölébe teríti az alufóliát. Csatakos a bagett, hiszen beleszivárgott az összenyomódott paradicsom leve. A nő ettől kiborul. – A kurva anyját ennek a kibaszott, szar paradicsomnak! Az elviselhetetlen kollégáit elviselte. Sőt a mellette ülő ocsmány fickót is elviselte reggel a buszon, pedig egész úton túrta az orrát, és az ujjai között sodorgatta a fikát, mintha nem látná senki. Hanem az a paradicsom… Az a kibaszott paradicsom föltette az i-re a pontot. Ő csak sajtot meg sonkát kért a bagettjébe, amely ettől a kis kéretlen, szükségtelen plusztól homogén, pépes, ragacsos trutymóvá változott. Az összenyomódott sajt úgy tapadt rá a kenyérre, hogy le sem lehet vakarni róla… – Rohadt, kurva paradicsom! – morogja a nő, majd földhöz vágja a bagettet. Legyen a kacsáké. Ebédidőben mindig ellátogat a parkba. Közel van a cég irodája. Értékpapír, adok-veszek, egy rakás seggfej. Ez a legnyugisabb pad, itt jó messze van mindenkitől. Kacsát etetni jár ide, és magában motyogva szidalmazza mindazokat, akik fölhúzták. Itt ereszti ki a gőzt, ha kiakasztja az agyhalott faszkalap főnöke, ha felidegelik a téveszmék rabságában vergődő kollégái vagy a viharos tőzsdepiaci ármozgások. Olyan ez a kacsaetetés, mintha bokszzsákot püfölne. A legtöbb kollégája az edzőteremben tölti az ebédszünetét: kifutják magukból a problémáikat, majd háromnegyed óra múlva totál magabiztosan, aktív zuhanygél- és dezodorillatot árasztva, tesztoszterontól túltengve ülnek vissza az asztalukhoz. Ő viszont, ha esik, ha fúj, többre tartja a friss levegőt és a nyugalmat. Szüksége van arra, hogy fröcsögve-szitkozódva kizsörtölődje magát: minden egyes kenyérdarabbal, amit a tóba dob, kiiktat egy problémát, így apránként el is illan a frusztráltsága. Csak éppen arról nincs teljesen meggyőződve, hogyan is működik a dolog. Néha azon veszi észre magát, hogy már-már habzó szájjal dühöng, miközben ott kavarog a fejében mindaz, amit mondania kellett volna: az abszolút korrekt meglátások, érvek, amelyeket sajnos nem az irodában mondott ki. Most a földre dobott, elázott bagettet bámulja. Néhány kacsa viaskodik érte egy kicsit. Csipkedik, csipkedik, de utolsó töltényig tartó, véres küzdelemre nem kerül sor, pedig ő arra számított. Ez is mutatja, hogy milyen gusztustalan az a nyomorult bagett… – Kisebb darabokra kellett volna törnöd – zökkenti ki gondolataiból egy férfihang. Meglepetten kapja fel a fejét, és néz körül. Nincs ott senki. – Ki az? – Én. Tekintete a vadkacsára vándorol, amely egyedül, a bagettet, valamint egymást csipkedő társaitól elkülönülve álldogál. – Üdv – mondja a kacsa. – Azt olvasom le az arcodról, hogy hallasz engem. A nő eltátja a száját. Torkán akad a szó. A férfihangon beszélő kacsa elneveti magát. – Hát, jól eldumáltunk – mondja, és totyogva, azaz kacsázva elindul a tó felé. – Várj! Gyere vissza! – kiáltja a nő felocsúdva a sokkból. – Adok neked kenyeret. – Nem kell, kösz – mondja a kacsa, de azért odatotyog. – Tudod, a kacsáknak nem kéne kenyeret adnod. Ugyanis a meghagyott kenyér kémiai és bakteriológiai változásokat idéz elő a vízben, és ez növeli a madarakra veszélyes betegségek kockázatát, ráadásul csekély a tápértéke. A kacsák ajánlott eledele a kiolvasztott mirelit borsó, a kukorica, a zab meg effélék. A nő szóhoz sem jut: meredten bámulja a kacsát. – Azért ne sértődj meg, kedves tőled, hogy etetsz bennünket, de a fehér kenyér a lehető legrosszabb választás: annak aztán semmi tápértéke nincs. Hallottál már az angyalszárnybetegségről? – A nő megrázza a fejét. – Gondoltam. A kiegyensúlyozatlan táplálkozás okozza a kacsáknál. Deformálódik tőle a szárnyunk, úgyhogy csak nehezen tudunk repülni vagy egyáltalán nem, ami, hát hogy is mondjam, elég szar ügy. – Te jó ég, nagyon sajnálom! Ezt nem tudtam. – Semmi baj – mondja a kacsa, majd fürkész tekintettel figyeli a nőt. Nem tud úrrá lenni a kíváncsiságán. – Nem baj, ha ideülök melléd? – Nem hát, gyere csak! A kacsa felröppen a padra. – Megint a munkád miatt vagy lelombozódva? – Honnan tudod? – Onnan, hogy mindennap itt vagy. Kurva Colin, kurva Peter, kurva világpiac. Meg kurva Slimming World-diéta. Meg kurva paradicsom. – Ti ezt mind halljátok? – Hogy halljuk-e? Érezzük. Ha halljuk, hogy jössz, már húzzuk is fel a páncélruhát. Úgy tüzelsz ránk azokkal a kenyérdarabokkal, mintha gránátot dobálnál. – Bocs – mondja ajkába harapva a nő. – Semmi gond. Tudjuk, hogy neked ez jó, még ha olykor ki is lősz egy-egy kacsaszemet. – Köszönöm, hogy ilyen megértőek vagytok. – Emberek volnánk, vagy mi – feleli a kacsa. A nő döbbenten néz rá. – Egy kis szárnyaló humor – kuncog a kacsa. – De most komolyan, mindenkinek kell egy búvóhely, ahol elengedheti magát. Ahol biztonságban van. – A kacsa tekintete a távolba ­réved. Most a nő méregeti fürkész tekintettel. – Neked van ilyen helyed? – Hát persze, az a klassz szenegáli folyóvölgy, ahol telelek. Ott szoktunk találkozni egy bájos kis nyílfarkú récével. Nézzük a napfelkeltét meg a naplementét, és együtt lógunk a folyónál. Az az én helyem. – Csodaszép lehet. – Szép bizony. Egy darabig csendben üldögélnek. – Mi lenne, ha cserélnénk? – kérdi aztán váratlanul a férfihangon beszélő kacsa. – Én repüljek el Szenegálba? Nem biztos, hogy a kis nyílfarkú récéd esete lennék. A kacsa jót nevet. – Az etetésre gondoltam. A nő elvihogja magát. – Meg akarsz dobálni kenyérrel? – Olyasmi. De inkább egy kis szellemi táplálékot vágnék hozzád. – Oké. – Nem az én dolgom, hogy ezt elmondjam neked, ezért nem is mondtam eddig, de ma nyitottabbnak tűnsz a dologra, hiszen hallod, hogy beszélek, meg minden. Szóval úgy tűnik, hogy dühös vagy. Stresszes és frusztrált. Az a benyomásom, hogy nem nagyon csíped a munkád. – Szeretem én a munkám. És ha nem lenne az irodában senki más, akkor egyenesen imádnám. – Hé, figyelj már, nekem mondod? Tudd meg, hogy az én életem is sokkal könnyebb lenne ám, ha én lennék az egyetlen kacsa ebben a tóban. De azért elvagyok. Azzal ütöm el az időt, hogy figyelem az embereket, téged így szúrtalak ki. Feltűnt, hogy nem boldogulsz valami jól az emberekkel. – Meg a kacsákkal sem, ugyebár – mondja a nő, és igyekszik leplezni a sértettségét. Mert mindig is úgy képzelte, hogy ő igenis jól kezeli az embereket. Hiszen senkinek nem áll az útjába, nem kérdez senkitől semmit, soha nem keveredett konfliktusba senkivel… – A kacsákkal mostantól jobban bánsz majd. Ami pedig az embereket illeti, szólhatnál Colinnak, hogy bíznia kellene a megérzéseidben. Mondd meg neki, hogy a Damon Holmes-ügylettel kapcsolatban igazad volt. Mert ahhoz, hogy az befulladt, neked semmi közöd. Ahhoz csak a japán földrengésnek volt köze. – A nő bólint. – Paulnak pedig mondd meg, hogy ne vágjon a szavadba a meetingeken. És szólj Jonathannek is, hogy nem viccesek a malac e-mailjei, és nem buksz a szamarakra. A Slimming World-ös Christine-nek is megmondhatod, hogy díjaznád, ha nem terjesztené rólad mindenhol, hogy a férjed volt az első barátja. Mert lehet, hogy a férjed szüzességét ő vette el, de a szívét te hódítottad meg. A férjednek pedig mondd meg, hogy nem szereted a paradicsomot. Azért tesz mindig a bagettedbe, mert érzékeli, hogy stresszes vagy. Így próbál belevinni egy kis pluszt, hogy érezd a törődést. Nem tudja, hogy ebédig elázik a szendvicsed, azt meg pláne nem, hogy ez ennyire zavar. A nő ismét bólint, rögzíti magában a hallottakat. – Ne bujkálj itt, azzal csak rontasz a helyzeten – folytatja a kacsa. – Csináld szemtől szembe, frontálisan és higgadtan! Állj ki magadért, beszélj az emberekkel! Légy felnőtt! Aztán gyere ki ide, de csak azért, mert szeretsz kacsát etetni. A nő elmosolyodik. – Zabbal, kukoricával, borsóval. – Az abszolút megfelel. – Köszi, kacsa. Köszönöm a tanácsot. – Ugyan – mondja a férfihangon beszélő szárnyas, majd leröppen a padról, és bekacsázik a tóba. – Sok sikert! – teszi hozzá, majd beúszik a víz közepére, ahol kis híján fejbe találja egy másfelől érkező kenyérdarab.                                                                                                                                                Szieberth Ádám fordítása

Cecelia Ahern édesapja az egykori ír koalíciós kormány elnöke volt – de az 1981-es születésű dublini írónő nem ettől (vagy ennek ellenére) híres, hanem a művei által. Harcosan feminista novelláskötetében harminc különleges, fantáziadús történetet olvashatunk, amelyekben nők küzdenek le ezernyi viszontagságot agyafúrtságuk, leleményességük és könyörületességük révén – egyikük bőrén vészjósló harapásnyomok jelennek meg, a másikat egy rémálomszerű prezentáció kellős közepén szó szerint elnyeli a föld, a harmadik pedig elhatározza, hogy visszaviszi megunt férjét a boltba, ahol annak idején beszerezte. Az Üvöltés című kötet az Athenaeum Kiadó gondozásában jelenik meg. A 2002-es Utóirat: Szeretlek című regény óta szinte minden kötete magyarul is olvasható.

Szerző