Falcsik Mari versei

még megvan a szemünk

szilánkos jéghanggal

reccsen a gerinc

visszhangzik a bokrokba taposás

rebbennek a fészektelenek

ott riadnak az őzikeszegények

amott a bármivel megjelöltek

itt futunk mi látók

még megvan a szemünk

nincsen kétség

a vadászat elkezdődött

egység

stabil békét találok lassan

bár csak önmagammal

igaz ebben legalább a másokhoz szükséges

szent szeretethazugság a legkevesebb

test-ámen

csak most jutott eszembe így a testem: és ha

belül még mindig feszes volna? ha a

gyilkos kor külsőmön túl nem hatolna?

ha már az kénytelen – végig hűen nyűvődő

viharköpenyem – túltenni magát a támadó időn

azt se tudom igazán mikor kezdtem hogy

romlásom holmival burkolászom – hisz mi mást

szolgál ez a csinos csíkos vászon vagy az ujjpántos

berber saru és a barnuló alkaron a tenger-

türkiz túlhangsúlyos plasztikkarkötőm

ó mennyi csel! és túlzásba sem vihettem még

a hajam se festem ez az a barna amivel születtem

és a has kar comb ereszkedni is csak – ha

nyilván is – még nemrég… bár mintha ezzel meg

nagyon is igyekeznék mint ifjú stréber aki előre köszön

folyamatos nyócker

az édeskés dögszag délutánra

elviselhetetlenné vált a melegben

pedig addigra valaki arrébb vonszolta

a fekete zsákot a köbméternyi rothadó nyers

hússal véres-bűzös csíkot húzva a Szeszgyár utcán

ami pedig már rég csak bitorolja a nevét:

az üzemek mióta letarolva a kémény

is milyen régen robbant már alá sőt

már a rossz szellem a cefreszag is eloszlott

és nem tudtak annyit hugyozni a

férfiak kutyák a csatornacső-tövekbe

hogy igazán beteljék vele az utca légtere

ez a nagy véres nyershúsadag kellett hozzá

hogy most megint elöntsön mindent a rothadás

édes szaga – ez itt valamiért mindig így lesz