Törvénytelen hadjárat

A kormány a CEU ügyében alkotmány- és nemzetközi jogsértések garmadáját követte el azzal a szabályozással, amely miatt a CEU költözni volt kénytelen. Pedig nem kellett volna.
2004 áprilisában az akkori miniszterelnök, Medgyessy Péter nemzetközi megállapodást kötött a kormány nevében New York Állam akkori kormányzójával, George Patakival a Közép-Európai Egyetem budapesti létrehozásáról és működéséről. Ez a megállapodás a szerződések jogáról szóló, Bécsben, 1969. május 23-án aláírt Egyezmény alapján nemzetközi szerződésnek minősül. (Ezt az egyezményt az 1987. évi 12. törvényerejű rendelet ratifikálta.) Ez a nemzetközi megállapodás jelenleg is él és hatályos. És ezt a megállapodást a magyar Országgyűlés 2004 májusában a 2004. évi LXI. törvénnyel jóváhagyta, amely ma is létezik. Csak a kormány nem tekinti annak.
De a felsőoktatási törvénynek a CEU-ra írt szabályozása is többszörösen alkotmánysértő. Ugyanis ezen törvény megalkotásakor sem tartották be a jogalkotásra vonatkozó alkotmányos szabályokat, feltételeket, azok nem teljesültek. Egy törvény alkotmányos létezéséhez elengedhetetlen követelmény, hogy a megalkotása is az alkotmányos előírásoknak megfelelően történjen. Ezért ez a szabályozás erre tekintettel alkotmányjogi értelemben nem létezik.
Ez a törvénymódosítás lényegében „személyre szóló" módosítás, ezért ebből a szempontból is alkotmányellenes. A jogalkotásnak össztársadalmi érdekeket kell szolgálnia, nem pedig egy intézményre vonatkozóan léteznie. Ez esetben pedig egy konkrét (jogi) személyre lett a szabályozás szabva. Ilyet a jogalkotás keretében jogszerűen nem lehet tenni. Ráadásul ez a törvénymódosítás visszamenőleges hatályú, mivel utólag nem hozhatnak az eredeti működési jogra visszamenőlegesen új feltételeket. Az Alkotmánybíróság fogalmazta meg korábban (amikor még szakmai alapon működött), hogy egy jogszabály nemcsak akkor ütközik a visszamenőleges hatály tilalmába, ha azt visszamenőlegesen léptették hatályba, hanem akkor is, ha a hatálybalépés ugyan nem visszamenőleges hatállyal történt, de a törvény joghatálya kihat a hatályba lépése előtt keletkezett jogviszonyokra. Ez esetben pedig ez történt, ezért ez a törvénymódosítás a visszamenőleges hatály tilalmába ütközik.
Ez a szabályozás mindemellett elvonta a bírósághoz fordulás jogát, ezáltal a védekezéshez és a jogorvoslathoz való jogot. De sérti a tisztességes és a rendeltetésszerű joggyakorlás elvét is. Diszkriminatív, mert nem azonos esélyeket és feltételeket biztosít az egyes felsőoktatási intézmények számára, ezen belül különösen a CEU-t hozza joghátrányos helyzetbe. Valamint sérti a kiszámíthatóság elvét is. A 2004-es nemzetközi megállapodás ugyanakkor jelenleg is joghatályos, ezért olyan törvénymódosítást nem hozhat egyoldalú döntéssel az Országgyűlés, amely ezt a megállapodást bármilyen tekintetben érinti. Jogszerűen új jogszabályt csak a megállapodást aláíró másik fél beleegyezésével és hozzájárulásával lehet csak hozni. Ez pedig ez esetben nem történt meg. Erre tekintettel szintén alkotmánysértő.
Ez a törvénymódosítás nemzetközi szerződésekbe, egyezményekbe is ütközik. Ugyanis egy állam sem hozhat saját hatáskörben olyan szabályozást, amellyel – még ha csak közvetett vagy áttételes módon is – egy másik államot valamely államhatalmi ténykedésre késztet. Az, hogy a CEU-nak New York államban legyen működő campusa, csak úgy volt lehetséges, hogy New York államnak valamilyen jogi szabályozást kellett hoznia, hogy ezt biztosítsa, vagy valamilyen közjogi, hatósági intézkedést kellett megtennie. Enélkül a campus indítása nem volt lehetséges. Amikor a magyar törvénymódosítás előírta, hogy a CEU New York államban működő campusszal rendelkezzen, akkor ezzel New York államot államhatalmi intézkedés megtételére kényszerítette. Gyakorlatilag kötelezettségként írta elő New York államnak, hogy beindítsa az állami gépezetet. Mindez pedig nemzetközi joggal ellentétes. Saját jog- és hatáskörben hozott szabályozással egyetlen egy állam sem kényszerítheti rá az akaratát egy másik államra. Magyarország pedig ezt tette New York állammal szemben.
A magyar kormány következetesen azt deklarálta, hogy egyetlen oktatási intézmény sem tarthat igényt kiváltságra. Miközben a 2011. évi CXXXII. törvénnyel külön, egyedi szabályozást alkotott a Nemzeti Közszolgálati Egyetemről, benne több különböző kiváltságot biztosítva ennek az intézménynek. Hogy két ilyet említsek: egyrészt ők nem tartoznak a felsőoktatási törvény hatálya alá (legfeljebb a nem szabályozott kérdésekben), másrészt amíg valamennyi felsőoktatási intézményben van a kormány képviseletében kancellár, addig az NKE-en nincs. 
És a csattanó: mindenki számára nagyon egyértelmű és világos üzenet(értékű) volt, csak a kormány nem vette a lapot: mind az új amerikai nagykövet, David Cornstein, mind pedig Manfred Weber Budapestre érkezése után a legelső útjaként a CEU-t látogatta meg. Azzal pedig, hogy a néppárti frakcióvezető még érdemi segédkezet is nyújtott, félreérthetetlenné tette a konklúziót: nem a CEU vált törvényen kívülivé, a kormány akarta a törvényt CEU-n kívülivé tenni.
Frissítve: 2019.03.19. 09:00

A Húsvét-sziget meséje

Azt mondják, az emberiség fejlődése sohasem lineáris, nem egy végtelenségbe futó, fölfelé tartó egyenes vonal, sokkal inkább egy vargabetűkkel tarkított, hepehupás út. Mi csak reménykedhetünk abban, hogy olyan világban élünk, amely a valós időben már túljutott a vargabetű legalján, és fölfelé tart a gödörből. A bajt tetézi, hogy az emberi emlékezet nem hord túl messzire. Többnyire nem is az hagyja a legmélyebb nyomokat benne, amit az iskolában tanult. Sokkal inkább a szülői, nagyszülői adomákba sűrített tapasztalat, olykor a barátok ötletei jelentik az origót a gondolkodásunkban dolgokról, eseményekről, történelemről, múltról, így determinálva a jelent és a jövőt. 
Ez a jelenség különösen veszélyes azokban az időkben, amikor még két világnézet birkózik egymással: az összefogásban esélyt látó liberális, és a bezárkózó, csak saját magában bízó illiberális. Vajon melyik világnézet kínálta út ad több lehetőséget a túlélésre?
Ha a Húsvét-szigetre gondolunk, nyilvánvaló. Mert mi is történt a Földnek azon a kicsiny darabkáján? Nem elég, hogy a zárt közösségben élők felélték lakóhelyük majd’ minden természeti erőforrását, de a baj bekövetkezte után ahelyett, hogy összefogva közösen kerestek volna a kiutat, inkább „hosszúfülű” és „rövidfülű” közösségekbe tömörültek, hogy azután az emberpusztító vallási fanatizmus jegyében irtsák egymást egészen addig, amíg még írmagjuk is alig maradt, és csak akkor békéljenek meg egymással, amikor már majdnem végleg megpecsételődött a sorsuk. Vagyis a mából visszatekintve ők az illiberális utat választották.
De hát minden példa pusztán annyit ér, amennyit abból tanulságként a következő nemzedék megfogad. Mégis gondolkodjunk el egy pillanatra. Lássuk be, földünknek lassan föléljük minden természeti erőforrását. Ha a jelen kor politikai irányítói közül a bezárkózó, illiberális szemléletűek győznek, az biztos, hogy húsvét-szigetihez hasonló tragikus végkövetkezményhez vezet. És akkor nem csak az épp csatát vívó felnőtt lakosság sorsa pecsételődik meg, hanem a következő, az azután következő nemzedéké is.
Lehet, hogy végül az óriási tragédia után a lassan magához térő emberiség a vargabetű legmélyebb pontjáról elrugaszkodva megpróbál újra összefogni, nyitni a másik felé, egymás segítésével beindítani újra a fejlődé motorját, de nem kéne ehelyett inkább már most a Húsvét-sziget tragédiájából tanulnunk? Csak hogy elkerüljük a vargabetű legalját!
Szerző
Millei Ilona

Vevők a politikai piacon

Ma Pesten az (alsó)középosztály nyugdíjasai alkotják az aktuális politikai osztályt. Ők szavaznak, tüntetnek, nagyobbrészt még mindig ők vásárolják a politikai lapokat, ők fizetnek a pártperselyekbe is. 
Voltak radikális reformerek, akik azt hitték, ez a vevőkör 1989 után a régi rendszerrel együtt kihalt, jöhetnek a forradalmárok. De utcai tiltakozóból még ma sincs sok, a dühös fiatalok néhány ezres csoportjai néhány hónaponta feltűnnek, azután rendre elolvadnak. Áttöréseket inkább csak véletlenszerűen generálnak. 
Furcsa módon eközben a rendszerváltás hivatásos politikusai gyorsan elkoptak. S habár az ellenzéki pártvezetések – kevés kivétellel - valóban megújultak, a színre lépő új hősök sehol sem újították meg a politikai kommunikációt a rendszerváltás valamikori elitjeihez képest. Nem jelent meg itthon semmiféle élesen új “európai” nyelv a poszt-89-es után. Úgy tűnik hát, hogy míg a 89-es nemzedék a politikai elitben nagyon gyorsan megkopott, az akkori közönség megmaradt, és még mindig keresi magának a követhető színpadi hősöket. S mert még mindig úgy teszünk, mintha amiben élünk, az egy poszt-1989-es rendszer lenne, mindebből következően nem a politikusok, hanem ez az idősebb közönség biztosítja a rendszer folyamatosságát.
Persze, az időskor kulturális kategória, és nem biológiai. Szélesebb értelemben az elmúlást megelőző életszakaszról van szó, de bennünket itt elsősorban rokoni hálózatok, gazdasági meghatározottságok és értékvilágok érdekelnek, és nem a lemeztelenített biológia. Az idős városi ember nyugdíjasként meghatározó módon az államtól függ, ugyanakkor a modern pénzgazdaságban él. A politika úgy tud hatni ezekre a szegmensekre, hogy árnyalja, irányítja, befolyásolja a mindennapi élethelyzeteket. Ezért különösen fontos, képesek vagyunk-e eddig szokatlan módon legalább beszélni ezekről az életszakaszokról. Megjelennek-e új kommunikációs  helyzetek, reakciók a mi időseinknél? Mintha az ilyesmi most alapvetően hiányozna, és az alternatív politika sem tud itt megrendelő lenni. 
Az állam elsősorban az egészségügyi igazgatáson keresztül tudhatna valahogy az idős élethelyzetekre reagálni. Tulajdonképpen az egészségügy látható, észlelhető hétköznapi minőségén keresztül lehet a kormánypárti vagy ellenzéki hangulatokat erősíteni, csökkenteni. Az ellenzéknek azokon a helyeken sincs igazán komoly játéktere, ahol egész városi ellátó rendszereket ellenőriz. De látható, hogy az állami irányításnak sincsenek - legalább helyenként - bátor ötletei. Épp itt nem tud az állam újraértelmezni, valami szokatlant ígérni. A sorban állások államosításán/láthatóvá tételén kívül nem ígér több igazságosságot sem a miniszter, sem az ellenzék. Pedig valahol itt lehetne több méltányosságot ígérni úgy, hogy az ne elkeserítsen, hanem legalább egy picit több hitet teremtsen.
Az időskor politikai helyi értéke nálunk folyamatosan csökken: az idős ember függése az államtól növekszik, jövedelmének használati értéke romlik. Ha azonban az idősek befolyása valóban növekedésnek indulna, akkor ez olyan körülményeket teremtene, amelyek között ezek az erősödő negatív hatások legalább kissé visszaszorulnának. 
Az utolsó években ezzel együtt nálunk is megjelennek az időskor pozitív elemei, illetve kísérő jelenségei. Jut itt szerep az aktivitásnak, az autonómiának, a mozgásnak, az önálló döntéseknek, a kézben tartott jólét elemeinek a leépülés, fonnyadás, lepusztulás helyett. Gondolhatunk az élettapasztalat és a bölcsesség felértékelésére, az öregellátás olyan szervezeti reformjaira, amelyek kényelmesebbé teszik az életvitelt. Végül előkerülhet számtalan helyen, konkrét ponton az egészségügyi ipar humanizálása. Ebből sok mindenhez pénz kell, máshoz emberiesség, de amiről most beszélek, az egy kis tisztelete a "vevőnek". Ami valami ilyesmit kikényszeríthet végül magának a politikai piacon is. 
Az utolsó másfél évtizedben számtalan ponton voltak problémáik az idős embereknek az állami szolgáltatásokkal és intézményekkel. De nálunk kormányzati fordulópontot (nevezzünk nevén: igen gyors bukást) csak egyszer, Gyurcsány idejében tudott ez kikényszeríteni: a fizetős háziorvosi szolgáltatás bevezetését törölte el az elégedetlenség.
De itt nemcsak politikai vagy gazdasági nyomásgyakorlásról kellene szót ejteni, hanem még ezek előtt a változó kulturális alapértékekről; az életkor újrahatározásáról, a rokonsági távolságok átfogalmazásáról és annak végiggondolásáról, mi a jó, vagy mi lehetne jó ma és itt. A kulturális logika átfogalmazására gondolunk: az ilyen helyzetek lehetséges kezeléséről vagy az azokkal való együttélésről. Ezt ma rendszerszerű profilaktikának, öregkori állapot menedzsmentnek, időskori karbantartásnak. Ez már nem biológia: valahogy elégedettnek kellene lenni azokkal az állapotokkal, amelyeket kihozhatunk magunkból. S ez nem csupán az időskori öncsalás technikája.
Végül is nem felesleges arról is gondolkodni, hogy ha valahogyan, legalább részben átfogalmazzuk az öregséget, akkor talán egy kicsit másként nézünk ebben a kulturális rendben arra is, ami szükségszerűen utána következik. Persze ez az egész nem csak szavazatok kérdése, de legalább ezen az egy ponton, ha már a többit nem tudjuk rendesen megfogalmazni, az idős politikai többségnek lehetne gyorsan kezelhető, egyszerű programokat kínálni. Hogy konkrétan valami kicsit ő is kapjon. 
Ez a történet mindenki számára más és más. Legalább ebbe ne keverjük bele a politikát - gondolják sokan. Mint bal- és jobboldalt, talán tényleg ne - de mint közösségi ügyet, nagyon is.