Előfizetés

Nem korrupt

Szijjártó Péter Közgázt végzett, akár érthetne is a közgazdaságtanhoz. Ezzel az erővel azt is mondhatnánk persze, hogy éveken át a Fidesz és Orbán Viktor szóvivője volt, tehát akár tudhatna is hihetően hazudni. (A kormánypárt dedikált embereket tart a füllentésre, aztán ha az érintettek megfáradtak, és elveszítették a szavahihetőségüket, akkor más fontos megbízatást kapnak. Így került Szijjártó a Külügybe.) A jelek szerint azonban egyikhez sem ért - a ma Corvinus néven futó egyetem tetszőleges vizsgájáról minden bizonnyal kivágták volna azért a minapi mondatáért, amely szerint „ha egy országban rendszerszintű korrupció működik, akkor nemzetgazdasága nem tud olyan adatokat produkálni, mint amilyen adatokat a magyar gazdaság produkált az elmúlt nyolc esztendőben”.
A külügyi és külgazdasági miniszter nem kevesebbet állított, mint hogy amennyiben egy állam korrupt, akkor ott nem lehet gyors a gazdasági növekedés. Ami, ha igaz lenne, mindenképpen jó hír lenne a világ fejlődése szempontjából, hiszen azt jelentené, hogy Líbiában, Etiópiában, Ghánában, Elefántcsontparton, Örményországban, Törökországban, Bangladesben, Szenegálban Tádzsikisztánban, Romániában, Kínában, Indiában, sőt Panamában is megszűnt a korrupció – merthogy az itt felsorolt országok mindegyikében magasabb a gazdasági növekedés, mint a Szijjártó Péter szerint nem korrupt Magyarországon. Nem is kevéssel: a polgárháború után éledező Líbiában 64, Etiópiában 10,8, de még Panamában is 5,3 százalékos volt 2017-ben a gazdaság bővülése, szemben a soványka magyar 3,9 százalékkal. 
Akit a politikai nyilatkozatokon túl a tények is érdekelnek, annak érdemes egy pillantást vetnie a széles körben elfogadott korrupciós rangsorokra, összevetve azokat a növekedési indexekkel. A gazdasági bővülési listán Magyarország előtt és mögött a világ legkorruptabb országai közé tartozó Malawi és Kazahsztán van – ők tehát nagyon durva korrupció mellett tudnak ugyanolyan növekedést produkálni, mint mi, ami már önmagában is cáfolja Szijjártó tételét. Még szomorúbb, hogy a hozzánk hasonló korrupciós szinten lévő országok közül a legtöbben gyorsabban nő a gazdaság, mint nálunk – ez lefordítva annyit jelent, hogy az ottani elitek még a közösből ellopott pénzt is sokkal hatékonyabban használják föl, mint a magyar korrupció haszonélvezői. 
Talán a fentiekből is kiderül: olyan összefüggést, hogy a korrupt államban nem lehet látványos növekedés, a közgazdaságtan nem ismer. A két változó között nem fordított arányosság van, sokkal összetettebb a viszonyuk. Hogy Szijjártó Péter is megértse: a GDP szempontjából rövid távon mindegy, hogy az uniós támogatásból falusi focistadion épül, vagy iskola – netán nem is betonba öntik a pénzt, hanem korszerű tananyagba és tanerőbe. A korrupció ott jön a képbe, hogy ahol olyan korrupt a rendszer, mint nálunk, ott sokkal nagyobb eséllyel költik a közjavakat olyan projektekre, amelyekből - bár a GDP-t növelik - az állampolgárok közössége helyett csak egy szűk hatalmi kör profitál.

Wellness

Nem úgy van ám az, hogy a NER-társak meg a saját lábukon álló családtagok alaposan bevásárolnak, dagad a cekker a sok szállodától, aztán meg áll üresen az a temérdek szoba, mert ha randa az idő, a magyar juszt se megy wellnessezni a Balatonhoz. Egy jó ötlet ilyenkor aranyat ér, és persze az sem árt, ha kéznél van mondjuk egy milliárd, amit sebtiben el lehet költeni. 
Ötletnek pedig egyenesen kitűnő, hogy képezzük ki '56 történetéből a nemzet napszámosait. Az élethosszig tartó tanulás igazán nemes cél, a tanárok pedig, addig is, amíg türelmesen várják a már megint beígért harminc százalékos béremelést, nyugodtan élvezhetik egy kicsit a jacuzzit meg a svédasztalt. Nyáron, amikor nekik kéne kifizetni a szállodai számlát, úgyis legfeljebb felszolgálóként vagy takarítóként láthatnak majd ilyet közelről. 
Mi vagyunk az utolsók, akik sajnálják ezt a kis kikapcsolódást a pedagógusoktól, és szívből reméljük, hogy nem jön rájuk a lábrázás, amikor kiszámolják, egyhavi bérüket költi Schmidt Mária alapítványa arra, hogy ők is megtudják, Dózsa Lászlót kiskorában Pruck Pálnak hívták. Egye fene, két lávaköves masszázs között az ember simán végighallgatja '56 újmódi értelmezését, amelyben a ciki kommunisták helyett a fotogén pesti srácok játszották a főszerepet - ha majd magára csukja az osztályajtót, még mindig nem tilthatja meg neki senki, hogy a valóságról beszéljen.  
De azért mégiscsak van ebben az egészben valami nagyon megalázó. Nyolc éve trappol szöges bakancsban a Fidesz keresztül-kasul az oktatáson; a felelős és önálló értelmiségi cselekvés lehetőségét is megtagadja a tanároktól, egész nemzedékek sorsát építi egy nagymellényű szaniteráru-kereskedő hagymázos fantazmagóriáira. És amikor felhorgad a jogos indulat, egyszerűen elfelejt időben válaszolni a sztrájkot kezdeményezőknek, sőt még vissza is kérdez, hogy ja, nem gondoltam, hogy ez maguknak olyan fontos. 
Ugye, legalább nem gondolja senki, hogy annak az ötezernek a szemében, aki most elmegy wellnessezni, ezzel jóvá van téve bármi is?

A sorok között

Sztálin halála után a szovjet Politikai Bizottság összes tagja – egy kivétellel – elment a Bolsoj Színházba a Hattyúk tava előadására. Nyugati kremlinológusok már másnap a hiányzó Berija politikai sorsáról cikkeztek, szinte egyhangúlag megelőlegezve a bukását. Egyedül a New York Post rukkolt elő azzal, hogy Berija esetleg meg volt fázva. Az is lehet, így a bulvárlap, hogy az akkori KGB-s főnök éppen a családjával volt elfoglalva. A cikk csattanója: Lehet, hogy Berija egyszerűen nem szereti a balettet?
Soha nem derült ki, hogy Berija valójában kedvelte-e a balettet vagy sem. Elvtársai ugyanis hamarosan kivégezték. Útban volt, hatalomra tört, a dossziék nála voltak. Az sincs kizárva, hogy a balettet szerette, de Csajkovszkijt nem találta eléggé pártszerűnek.
Ha valaki nem olvas a sorok között, vagy nem próbálja megfejteni a kávézacc jósló üzeneteit, ne legyen politikus, sőt ne is írjon a politikáról. Politológiát tanuló diákjaimnak azt is megsúgom, hogy tanulmányozzák a vízipólót. Ugyanis mind a politikában, mind a vízipólóban az igazi akció a víz alatt zajlik. Mint egykori bíró, jól emlékszem a trükkre, a színlelés taktikájára: két kéz a magasba, hogy a bíró lássa, a játékos ártatlan, de közben folyik az aknamunka a víz alatt.
Színlelés és kétszínűség jellemzi most a magyar-amerikai kapcsolatokat. Obama idején az USA elég gyakran kritizálta a magyar kormányt. Gyakorlati eredménye nem volt, de az ellenzék legalább érezte, hogy Washington szimpatizál a pluralista, azaz a liberális demokráciát támogató pártokkal és csoportokkal. A magyar kormány panaszkodott: hagyja abba Amerika a kritikát, beszéljünk csak a külpolitikai együttműködésről, minden rendben lesz. Obama után Washington elfogadta a magyar érvelést. Szijjártót magas szinten fogadták, jöttek-mentek a diplomaták és a hivatalnokok, az amerikai külügyminiszter, Mike Pompeo európai útján Budapest lett az első állomás. És a gyakorlatban mi történt? Semmi.
A két ország között most megújított 1997-es katonai egyezményt egyelőre nem ratifikálta a parlament. A magyar kormány még nem rendelt amerikai fegyvereket. Orbán nem módosította az osztrák semlegességet dicsérő kijelentését. Orosz érdekeket támogatva a magyar kormány továbbra is ellenzi a NATO Ukrajna politikáját. Ám Washingtonban azt is látják, hogy a mai Európa elleni propagandahadjárat már nem a valódi, befogadó judeo-keresztény értékek, hanem a kirekesztő, rasszista "keresztény" értékek állítólagos védelmét jelenti. 
Március 15-én David Cornstein amerikai nagykövet elment a hivatalos ünnepségre, de nem várta meg Orbán beszédét. Talán fájt a feje, vagy várta a felesége. Mit üzent a sorok között? Lehet, hogy észrevette: Manfred Weber is Budapesten járt, és első útja a CEU-ra vezetett, majd később a Dohány utcai zsinagógában válaszolt újságírók kérdéseire. Aztán átadta elvárásai három pontját a magyar kormánynak. Egyik üzenet a másikat követte, a kávézacc nem téved. A nyugati politikusok egy része észrevette, hogy Orbán Moszkvához fűzte Magyarország jövőjét. Csak azt nem értik, hogy miért.