A nyolcvanhetes úton

Amit megkíván, ellophatja tőled a hatalom: legyen az magánnyugdíj, ökológiai mintagazdaság, egy kormányközeli üzletember által kinézett cég - ezt tanította a NER. Az önkormányzatokat szétverheti, iskoláikat, egészségügyi intézményeiket kisajátíthatja. A szociális ellátórendszert felszámolhatja, a szegényektől elvonhat, hogy a kiválasztott (felső-)középosztálynak juttasson - ezt is tanította a NER.

Az oktatási műhelyek autonómiáját felszámolhatja, a közoktatás színvonalát és módszertanát egységes központi akarattal olyan fokon teheti elavulttá, hogy gyerekek százezreitől veheti el a jövőt. A jogállami struktúrákat, az intézményi kontrollokat lépésről-lépésre felszámolhatja, erodálhatja, kijátszhatja, végső soron magát a joguralmat porrá zúzhatja.

Vedd el mások pénzét, amit a közjóra adnak, majd tömd a saját zsebedbe, végül alázd meg azokat, akik adják, az európai közösséget - ahogy a NER tanította. Számold fel a szabad sajtót, nyíltan és burkoltan használd arra a közpénzt, hogy totális médiauralmat alkoss, a sajtót tedd egyszólamúvá és a hatalomhoz az idiotizmusig lojálissá. Fojtsd el, személyükben lehetetlenítsd el a potens ellenzéki politikusokat, aktivistákat, kelts félelmet. Felvilágosító kampánynak, nemzeti konzultációnak álcázva költsd el az adófizetők pénzét, és használd a kormányzati infrastruktúrát a saját pártod pozíciójának erősítésére.

Mondd magad kereszténynek, de ne adj enni azoknak, akik háború, üldöztetés elől hozzád menekülnek - ez is a NER tanítása.

Fogadd el, hogy államkapitalizmus van, fogadd el, hogy mindenről a miniszterelnök dönt, ha nem tetszik, kussolj, különben veszélyben az iskolaigazgatói kinevezésed, a céged megrendelései, a személyed méltósága - amelyet egy perc alatt szétszed hazug vádakkal a közpénzből fenntartott lakájmédia.

A nyugat hanyatlik, tántorog a szakadék felé, mi saját, egyedi, magyar utunkon vágtázunk a soha nem látott sikerek felé, még ha ezt nem láthatod is, hidd el. A különböző keleti diktátorok a szövetségeseink, elnéző szimpátiával markolásszuk vértől iszamos kezüket, a nyugati demokráciák választott vezetői átkozott gazemberek - ezt tanította nekünk a NER.

Gyűlölj! Félj! Rettegj! De legfőképp gyűlölj, és mi majd megvédünk - ígéri a NER. És nem is sikertelenül: az ország fele őszintén Orbánnal van, a megfélemlítés is működik, és természetesen nem egy valódi diktatúrában élünk, hiszen például bárki elmehet innen, és mindenféle restrikciók mellett, de működhet az ellenzék.

Sokan, sokféleképp leírtuk, elemeztük azt a folyamatos állapotromlást, amelyet a Fidesz hozott az országra az elmúlt szűk egy évtizedben. Ennek káros hatásait - akár szakpolitikákra bontva - sok kitűnő elemzés járta körül, miként a mentális rombolást is. Egy elemet emelnék most ki: a Fidesz számos nemzeti konszenzust megtört, felszámolt, érvénytelenített, amely 1989-2010 között a polgárok sokaságát képviselő, egyebekben eltérő szemléletű politikai pártok elsöprő többségének sajátja volt.

Az egyik ilyen az ország nyugatiasításának megkérdőjelezhetetlen akarata. Az a cél, hogy a demokratikus intézményektől az ellátó rendszerek fejlettségén át, a polgárok mentális állapotáig minél inkább utolérjük a szerencsésebb múltú nyugati országokat. Az öngondoskodás képessége, a szabad piac tisztelete, a NATO védőernyője, az Unió közös értéknek tekintése, a joguralom tiszteletben tartása, a modernizáció mind-mind olyan fundamentumai voltak ennek a közös akaratnak, amelyeket a Fidesz egyenként és összességében is megvet és illékonnyá tett.

Ez pedig azért tragédia, mert kegyelmi pillanata volt a történelemnek, amely lehetővé tette, hogy az országunk végre valódi nyugati orientációt kapjon, a polgárosodás megrekedt folyamata katalizálódjon, a sokat emlegetett nemzeti büszkeségünk alapja pedig az legyen, hogy a mi generációink végre sikerrel elszakították az országot a keleti és totalitárius veszélyzónáktól, és egy független, szabad, friss, toleráns, nyugatias hazát építettünk.

A kormányzópárt azon ügyködik, hogy megünnepelje a szabadság visszanyerésének harminc éves évfordulóját, ami teljes abszurd: olyan, mintha a gyilkos szervezne születésnapi partit a különös kegyetlenséggel megölt áldozatának.

Egyre többeknek van mindebből elegük. Felnőtt egy generáció, amelyiket fojtogat ez a légkör, és inkább elmenne. Felnövőben egy nemzedék, amelyik azt tapasztalja, hogy a fojtogató gyűlölet, az elzárt lehetőségek és a mindent elárasztó rosszkedv az ország sajátja. És egyre többen vannak azok is, akik bizalmat szavaztak a Fidesznek, ám most már úgy érzik, nem ilyen lovat akartak. Az eleve a kormánnyal szemben álló több milliós közösség, ha politikai képviseletet többnyire nem talált is magának az ellenzéki palettán, azt megingathatatlanul tudja, hogy a kormány által kínált menüből nem kér.

Mindez egyáltalán nem 1989 eufóriáját idézi a hétköznapokban, hanem ’87 suttogó, különös, bizonytalan hangulatát. 1987-ben a forintot folyamatosan leértékelték, Gorbacsov és Reagan aláírta a leszerelési nyilatkozatot, az állami híradó mind többet használta a “peresztrojka” és “glasznoszty” szót, a Demokratikus Ellenzék mind nagyobb aktivizmusa mellett megalakult a Magyar Demokrata Fórum, megjelent a Fordulat és reform című kiadvány, amely ugyan még a szocialista struktúrával számolt, de szembesítette az országot az ötéves terv tarthatatlanságával, és megjelent a szamizdat Beszélő különszáma is, a Társadalmi Szerződés, amelynek nyitómondata így szólt: Kádárnak mennie kell!

Miközben valami vibrált a társadalomban, az emberek zöme még nem gondolta volna, hogy hamarost földrengésszerű változások jönnek. A hatalom, bár érzékelte az instabilitás jeleit, belső korrekciókban bízott. 1987-ben volt pezsgés, voltak egyértelmű jelei a rendszer szétkorhadásának, de nagyon sokan azt gondolták, ettől még a következő évtizedekben is marad az állampárt és maradnak a szovjet csapatok. Mégis, mind több beszélgetésben hangzott el: mi jöhet itt Kádár után? És meg-megbicsaklásokkal, de elkezdődött az a munka is, amely később az Ellenzéki Kerekasztal megalakulását segítette.

A helyzet sok szempontból hasonló. Egyre többször hallani az Orbán utáni rendszerről való gondolkodást, egyre több jele van annak, hogy a hatalomban is megjelentek azok, akik vállalhatatlannak tartják, amit a kormány művel, s legalábbis kikacsintanak onnan. A rendszert sokan stabilnak vélik, de némely mozgások reményt adnak.

Ilyen a lehetőség egy tisztességes előválasztásra a budapesti főpolgármester-jelölt kiválasztására, és hogy reális a remény: Budapest polgárai visszaszerezhetik maguknak a városukat a Fidesztől. Ilyen a szakszervezetek aktivizmusa, a fiatal orvosok szakmai egyesületeinek erősödő hangja, ilyen a szombathelyi önkormányzati demokratizálódási fordulat, ilyen a rendszer egyre fogyó nemzetközi támogatása, ilyen a mind több ponton megfigyelhető csendes vagy hangosabb szolidaritás a kormány ellenzékén belül.

Remény van arra, hogy hamarosan közös sikereket élhessen meg az a heterogén közösség, amely abban egyezik, hogy Orbánból elege van. Nem csupán Budapesten, de jó néhány vidéki nagyvárosban is jó eséllyel megbukhat a Fidesz az önkormányzati választásokon. Remény van arra is, hogy a nemzetközi közösség elfordul Orbánéktól.

A rendszer megbuktatható, az ország felszabadítható a putyini szatelitállam rémnapjaiból.

Izgalmas kérdés, hogy a romokból majd miképp lehet építkezni, de egyelőre odáig kell eljutni, hogy szétpukkadjon a Kisgömböc. Ehhez közös munkára, közös mindennapi cselekvésre, a remélt sikerek megélésére van szükség. Mert nem lehet kérdés, hogy ahhoz a generációhoz szeretnénk tartozni, amely az országnak visszaadja a nyugati orientációhoz, a szabadsághoz, a joguralomhoz való visszakapaszkodás esélyét.