Öngólok sorozatban

Orbán Viktor akkorát nyert Brüsszelben az Európai Néppárt politikai gyűlésén a Fidesz tagságának „önkéntes” felfüggesztésével, hogy rögtön négy olyan koloncot is a nyakába vett, amire semmi szüksége nem volt, és amit eddig hosszú éveken át sikerrel került el. Vegyük sorra. Orbán számára nagyon fontos a tisztelet – a neki személyesen kijáró tisztelet, vagy ha megengedőbbek vagyunk, akkor a személyén mint magyar miniszterelnökön keresztül a Magyarországnak járó tisztelet. Erről ő maga is rendszeresen beszél. Azzal, hogy sokkal több választást nyert meg, mint az európai politikai mezőny tagjai közül szinte bárki (hogy ezek közül az utóbbi néhányat milyen körülmények között, arról persze hosszan lamentálhatnánk), ezt a tiszteletet kétségkívül kivívta magának. Mesélik azt a politikai anekdotát, hogy amikor néhány éve egy néppárti gyűlésen egy választások előtt álló kormányfő arról beszélt, szüksége lenne egy jó kampányfőnökre, Angela Merkel viccesen megjegyezte: „Miért nem beszélsz Orbánnal, ő most nyert másodszor kétharmaddal”. Angela Merkel már rég nem viccelődik Orbán Viktorral, és nem csak ő, a Néppárt tagságának egy jelentős része személyesen is megutálta a magyar miniszterelnököt. Ezzel együtt pedig a tisztelet is elveszett iránta, nemcsak a Néppártban, de most, hogy még csak nem is tényező politikailag, máshol is. Magukért beszéltek a képsorok, ahogy a brüsszeli csúcstalálkozón Emmanuel Macron mindenkit üdvözöl, csak Orbán Viktort nézi levegőnek. Tavaly szeptemberben még külön kezet fogott vele. Orbán Viktor számára nagyon fontos a szuverenitás – a saját szuverenitása, vagy ha megengedőbbek vagyunk, akkor a személyén mint magyar miniszterelnökön keresztül a Magyarországnak járó szuverenitás. Persze utóbbiról hajlandó egy perc alatt lemondani, ha ezt „magasabb érdekek”, például a német autóipar diktálják – mint amikor Németországgal együtt torpedóztuk meg az EU klímastratégiáját. De a személyes döntéseiben mégis ragaszkodna hozzá. Most sikerült elérnie, hogy a Fidesz és ezen keresztül a saját politikai jövőjére nézve is meghatározó játszmában neki már nem sok lapot osztanak. A nyakába kapott egy bizottságot, amely róla hoz majd döntést, de nem vele. Ő maximum annyit tehet, hogy ha rosszra fordulnak a dolgok a Fidesz és saját néppárti jövője szempontjából, akkor jól kilép: és ott találja magát az európai döntéshozatal perifériáján. Remek kilátások. Orbán Viktornak ugyanis – és természetesen ezt diktálta a politikai racionalitás – nagyon fontos volt, hogy az uniós döntési centrum közelében legyen. Az EPP egyik kormányfő tagjaként ez megadatott neki. Ő maga mondta korábban, hogy az EU már csak úgy működik, hogy ha az ember nem ül az asztalnál, akkor előbb-utóbb felszolgálják valamelyik fogásként. Most nyilvánvalóan nem ül az asztalnál, és egyelőre az is kérdés, visszaengedik-e még oda valaha. Ugyanez a sors vár Trócsányi László magyar uniós biztosra is, aki ebben a helyzetben az üzemi étkezdei sótartó töltögetéséért felelős portfóliót kaphatja majd meg (ha nem kaszálják el a meghallgatáson), mert fontosabb tisztséget politikai okokból nem osztanak rá, függetlenül kétségtelen személyes felkészültségétől. Végül a negyedik. Orbán Viktor és kormánya mindeddig egy faék egyszerűségű, de kétségtelenül hatásos stratégiát folytatott „Brüsszellel” való vitáiban, legyen szó a média helyzetéről, a civilekről, a CEU-ról, a Stop Sorosról, a bírák nyugdíjazásáról: „Politikai alapon kritizáltok minket, mutassátok meg, hogy konkrétan milyen uniós jogszabályt sértünk, addig ne picsogjatok” - ez volt a menetrend szerinti magyar reakció minden bírálatra. És lássuk be, az esetek nagy részében működött. (A médiatörvényt például az uniós versenyjogi irányelv alapján sikerült módosíttatnia a Bizottságnak.) Most viszont a „három bölcs” politikai alapon vizsgálódik majd, és politikai döntést hoz Orbán néppártbeli politikai jövőjéről. Egyik nagyobb siker, mint a másik. Mintha csak a szlovák-magyar meccs utáni mémeket látnánk: „Nem kikaptunk, direkt kértük, hogy lőjenek nekünk két gólt a szlovákok!”.
Frissítve: 2019.03.23. 09:31

Felhőben

Közeledik az önkormányzati választás, az állam is szelídebb arcát próbálja mutatni a települési hivatalokkal szemben. Már azt üzente lapunkon keresztül a Kincstár, hogy nem is kap büntetést minden önkormányzat, amelyik nem tudta feltölteni határidőre a zárszámadását a híres-hírhedt ASP rendszerbe, pedig eddig nem volt kegyelem a mulasztóknak. 
Csendben lapozhatnánk is, ha az engedmény nem a folyamatos hibákat akarná elfedni, és a hangos tiltakozásoknak elejét venni. Mert ez a felhő alapú központi adatbázis, amihez idén januártól minden magyar településnek csatlakozni kellett, talán még soha, egyetlen napig sem működött zökkenőmentesen az egész országban: azok a közszolgák, akiknek 2008 óta egy fillér béremelést nem adott a mi adóforintjainkból a kormány, csakis éjszaka és hétvégén tudják normális sebességgel feltölteni az elvárt anyagokat.
Szakszervezeti nyomásra szerencsére azt megengedi az állam, hogy saját iparűzési adóbevételeikből a helyhatóságok valamennyit emeljenek a hivatali dolgozók fizetésén, de ki tudja meddig. Az ASP rálát minden fillér befizetésre és kiadásra, már nincs a települések életének olyan szelete, ahol nem azt mondja a kormány: fizesd saját zsebből, ha tudod. Megnézem a könyvelésed, és azt látom, a költségvetésed 13. során még lehetne kicsit faragni. Oldd meg valahogy, és mindjárt kisebb kiegészítést kell adnom a központi keretből. Senki nem tudja, mikor jön el a pillanat, amikor egy tollvonással harmadolja, megfelezi az állami pénzből fizetett hivatalnoki létszámot a belügyi tárca, s ha nem tetszik, le lehet húzni a rolót. 
Minden polgármester agyában kitörölhetetlen nyomot hagyott a 2016 februári, „Hatékony helyi közigazgatás” címet viselő, szerző nélküli háttértanulmány, amely a kétezer fő alatti kistelepülések hivatalait egyszerűen meg akarta szüntetni. Az ASP rendszer körüli mostani botrány és minden késlekedés alapot is szolgáltathat a döntéshozóknak a lépéshez. S akkor megnyugodva hátradőlhet a Főfőfő Hivatalnok: a csórók nem mehetnek majd panaszra sehová.
Frissítve: 2019.03.22. 09:23

Hűlt testvériség

Nincs kényelmesebb megoldás, mint közhellyel kezdeni egy írást – a start ugyan lapos, cserébe viszont nem terheli sem az olvasó asszociációs képességeit, sem a szerző szürkeállományát. Csábító lenne azzal nyitni – lengyel témáról lévén szó – miszerint: „Lengyel, magyar, két testvér, együtt iszik, együtt harcol”. (Eredetiben: Polak, Węgier, dwa bratanki, i do szabli, i do szklanki.) Mondom, csábító lenne, de nem lehet. A közhely kimúlt. Legfeljebb protokoll-eseményeken recitálják, vagy vodka-túlnyomás esetén – elismerésképp, ha egy magyar lengyelül szólal meg, a nyelven, amelyben több mint 60 százalék a rendhagyó formulák aránya.
A korábban rongyosra citált mondás sírját Putyin (orosz elnök) ásta meg, és Orbán (magyar miniszterelnök) temette el. A pacalleveses ember a Novy Sviaton, a tar taxis úton a reptér felé, és a galambősz teremőr-néni a zsidó múzeumban elszánt arccal magyarázza, hogy az oroszokkal nem, nem, soha. Mert azok még a második világháború poklában is a legrosszabbak voltak. A felhúzott szemöldökre, illetve az „És a németek?” közbevetésre csak legyintés a válasz, meg a megfoghatatlan mondás, hogy „azok legalább úriemberek voltak”.
A megjegyzésre, hogy azért az orosz-ellenességet felülírja a két jobboldali rezsim közös érdeke, egyaránt kerekedik a pacalos és a taxis szeme (előbbi a lengyel kormánypárt, a PIS szavazója, az utóbbi a „polák Jobbik”, a KORWIN szimpatiánsa). „Jobb-ol-da-li?” – tagolja a személyfuvarozó kisiparos. „Posztkommunista! Állampárti!” – vágja oda dühösen.
„Akkor miért szekundált Orbán Viktornak március 15-én Budapesten a lengyel kormányfő?”. „Az politika, nem barátság” – mosolyognak. És kétségtelen: esti hírműsoraikban a lengyel tévék szót sem vesztegettek arra, hogy Mateusz Morawiecki Orbánnal parolázott a magyarok nemzeti ünnepén.
Szerző
Nagy B. György
Frissítve: 2019.03.22. 09:24