A kincsek tokja és a narvál agyara - egy igazi műkincsháború

Publikálás dátuma
2019.04.15. 11:30

Fotó: Roland Schuller
A Tanácsköztársaságról és az akkor elhurcolt kincsekről rendezett kiállítást az Esterházy Magánalapítvány a fraknói várban. Üzenet a bíróságnak.
Illusztráció egy folyamatban lévő perhez – a fraknói vár új időszaki kiállítása óhatatlanul ezt a gondolatot ébreszti látogatójában. A 300 évig gyűjtetett – 3 nap alatt elveszett című kamaratárlat egy rövid történettel igyekszik megragadni a figyelmet: a fraknói Esterházy-kincsek gyűjteményét a Harmonia Caelestis zenemű alkotója, Esterházy Pál nádor művészeti és tudományos érdeklődése alapozta meg, a kollekció önmagában egységes műalkotás. A kincsek nagy részét nem kései leszármazottja, V. Esterházy Miklós herceg szállíttatta 1918 őszén (illetve 1921-ben) Budapestre – mint az korábban a köztudatban volt −, hanem 1919 tavaszán, a Tanácsköztársaság idején köztulajdonba vették (négy és fél hónapra). E tény utóbb abban a perben is elhangzott, amelyet bő két évvel ezelőtt az Esterházy Magánalapítvány indított a magyar állam, az Iparművészeti Múzeum és az Eszterháza Központ ellen. A fraknói vár dísztermének közepén most egy tabló áll, amely rövid történelmi áttekintést ad. Eszerint a Forradalmi Kormányzótanács már március 22-én határozott a magánkézben lévő műkincsek köztulajdonba vételéről, a részadatok alapján 6-7 ezer államosított műtárgyat helyeztek el magyarországi múzeumokban − több mint ötezer porcelántárgyat és mintegy ezer ékszert, ötvöstárgyat. Sopron városa és Sopron vármegye direktóriumának tagjai 1919. április elsején jelentek meg Fraknó várában, hogy az ott lévő műkincseket köztulajdonba vegyék, majd a budapesti Iparművészeti Múzeumba szállítsák. Azokat a Tanácsköztársaság bukásáig, illetve a román megszállás ideje alatt rejtegette a múzeum. Az egyik tárlóban látható a direktórium jegyzőkönyvének fakszimile másolata, amelyben a hercegi hitbizomány megbízottja kijelenti: a fraknói várban található műkincseket a Tanácsköztársaság tulajdonának tekinti. A leltári kimutatás csak megemlítődik – sem a dokumentumból, sem a történelmi tablóról nem tudhatja meg a kiállítás látogatója, pontosan hány és milyen jellegű műtárgyat hurcoltak el Fraknóból. Egy másik, 1919. szeptember 28-i dokumentumban az Iparművészeti Múzeum arról ad tájékoztatást, hogy V. Esterházy Miklós „ama óhajának adott kifejezést, hogy a visszaszállítás nehézségeire és arra való tekintettel, hogy a fraknói vár esetleg osztrák fennhatóság alá kerülhetne, (a kincsek) egyelőre az intézet őrizetében megmaradjanak”. Egy szeptember 3-i keltezésű, Esterházy Miklósnak címzett levélben az Iparművészeti elismeri, a herceg legalább három évre letétbe adta a múzeumnak a jegyzékben felsorolt műtárgyakat, de a kamaratárlat bemutatja annak az 1923-as letéti szerződésnek a fakszimiléjét is, amelyet a múzeum Esterházy Miklós örökösével, Esterházy Pállal kötött. „Magántulajdon, ideiglenes letét” – kellett feltüntetni a gyűjteménynél a szerződés alapján. A történelmi elbeszélésnek itt vége is szakad, bár a kiállítás német alcíme: Az Esterházyak híres kincseskamrája a XX. század viharaiban. Mivel a kiállítás a Tanácsköztársaság idejére fókuszál, ez magyarázható, ám az igazi „vihar” mégiscsak 1949-ben, a hercegi hitbizományok magyarországi államosításakor jött el. Az már a Magyar Nemzeti Múzeum főmuzeológusa, Kiss Erika művészettörténész tárlatvezetéséből derült ki: további „kalandtörténetek” köthetők ahhoz a néhány műtárgyhoz, amelyek a tárlaton szerepelnek. Az a XVII. századi narválagyar például, amelyet itt bemutatnak, a kivégzett angol király, I. Károly kincstárából került Fraknóra. Annak idején az unikornis szarvának hitték, minden jelentősebb főúri kincstárban őriztek egyet a titokzatos cet agyarából. A vezekényi tál 2000-ben készült másolata kapcsán is felidézhető egy „ifjúsági regény”: a vezekényi csatában halt meg Esterházy Pál bátyja, László, − a hitbizomány alapítójának 17 évesen szakadt nyakába a családfői felelősség. A Budapesten (vagy Fertődön) őrzött Esterházy-kincsek némelyikét illusztráción mutatják be, de kiállították azokat a bőrtokokat, amelyekben ezeket 1919 tavaszáig őrizték. Ma már egy-egy ilyen tok is iparművészeti ritkaság. A fraknói várban őrzött, leghíresebb kincsek – az aranyműves mestermunka, a XVI.−XVII. századi Bacchus-kocsi, vagy Európa legrégebbi, XVII. századi ezüstasztala – azonban nem láthatók a kiállításon. A New York-i Metropolitan Múzeum novemberi tárlatán lesznek bemutatva, és már ládákba kerültek. Így sem kérdés nem vetődhet fel, sem magyarázat nincs arra: ezeket a remekműveket hogyhogy megkímélték a XX. század viharai? 

Nemcsak a műkincseket perlik

Az Esterházy-műkincsper műtárgyelhelyezési perként indult, tulajdonjogi perként folytatódott. Kiváltó oka az volt, hogy az Iparművészetiben őrzött Esterházy-kincsek egy részét Fertődre szállították. Az Esterházy Magánalapítvány azt szeretné elérni, hogy a kincseket vigyék vissza Budapestre. Ugyanakkor a magánalapítványt is perlik. A családi tanács éléről eltávolított Esterházy Antal fia, Paul-Anton Esterházy jelenleg a fraknói vár tulajdonjogát szeretné megszerezni bírósági úton. 

Frissítve: 2019.04.16. 10:43

Meghalt Bibi Andersson világhírű svéd színésznő

Publikálás dátuma
2019.04.15. 11:07

Fotó: JARL FR. ERICHSEN / AFP
Pályája során díjazták Cannes-ban, Berlinben Ezüst Medvét vehetett át, kétszer elnyerte az amerikai filmkritikusok, egyszer a Brit Akadémia díját, háromszor pedig a Stockholmi Filmfesztiválon kapott elismerést.
Nyolcvanhárom éves korában meghalt Bibi Andersson svéd színésznő. Az 1935. november 11-én Stockholmban született Berit Elisabeth Andersson anyja szociális munkás, apja üzletember volt. A színházi világgal először balettművész nővére révén került kapcsolatba, őt azonban a tánc helyett a próza vonzotta. Tanulmányait a Terserus Drámaiskolában és a Királyi Drámai Színház színiiskolájában végezte. Első szerepe egy Ingmar Bergman által rendezte mosószerreklám volt 1951-ben. 1953-ban megkapta élete első igazi szerepét Nils Poppe Tökfej Bum című bohózatában, majd Bergman, Alf Sjöberg és Hasse Ekman filmjeiben játszott kisebb szerepeket.
Bergmannal való együttműködésének köszönheti nemzetközi hírnevét Andersson, aki 13 Bergman-filmben szerepelt. Játszott kisvárosi színésznőt az Egy nyáréjszaka mosolyában (1955), majd A hetedik pecsét (1957) vándorszínész házaspárjának női tagját alakította. Ő volt A nap vége (1957) idős professzorának fiatalkori szerelme, majd az Arc (1958) cselédlánya is. Bergman hívására 1956-ban a malmői Városi Színházhoz szerződött, 1959-ben a stockholmi Drámai Színház társulatának tagja lett, 1962-től egy évadon keresztül az uppsalai színházban vendégszerepelt. Ugyanebben az évben Liv Ullmann-nal forgatott együtt Norvégiában a Rövid a nyár (1962) című produkcióban. A két színésznő külső hasonlóságára alapozta Bergmann az 1966-os Persona című filmjét, amelyben Bibi Alma nővért, az önkéntes némaságba burkolózó, Liv Ullmann által alakított színésznő ápolónőjét formálta meg. 1969-ben főszerepet kapott a Szenvedély, majd 1971-ben az Érintés című filmben is, utolsó együttműködésük a Jelenetek egy házasságból (1973) egyik epizódszerepe volt.
Bibi Andersson és Liv Ullman Ingmar Bergman Persona című filmjében
Fotó: Svensk Filmindustri / © Svensk Filmindustri
A hetvenes évektől külföldön forgatott, amerikai, olasz, francia produkciókban szerepelt. Dolgozott John Hustonnal és Robert Altmannal, nagy sikert aratott a Jurij Jegorov rendezte A svéd asszony (1971) című filmben, amelyben Vjacseszlav Tyihonov volt a partnere. A nyolcvanas években ismét Svédországban dolgozott, játszott Vilgot Sjöman Élveboncolásában (1981), visszatért a színpadra, később maga is rendezett.
A kilencvenes években színházigazgató volt Stockholmban. A délszláv háború idején egy szarajevói humanitárius segélyakció színházi programkoordinátoraként dolgozott.
Pályáján több jelentős elismerést kapott: 1958-ban Cannes-ban díjazták, 1963-ban Berlinben Ezüst Medvét vehetett át, 1968-ban és 1975-ben elnyerte az amerikai filmkritikusok, 1971-ben a Brit Akadémia díját. Háromszor nyerte el a legjobb női mellékszereplő díját a Stockholmi Filmfesztiválon.
Háromszor ment férjhez, Jenny lánya 1970-ben, első férjével (Kjell Grede svéd rendező és forgatókönyvíró) kötött házasságából született. 1979-től 1981-ig Per Ahlmark politikussal és íróval élt házasságban. 2009-ben agyvérzést kapott és egy stockholmi szanatóriumba került, ahol huszonnégy órás felügyelet mellett kerekesszékben kezdte meg a felépülést és a beszédtanulást harmadik férje, Gabriel Mora Baeza chilei orvos támogatásával.

Agysejtszaporító öröm - avagy egy hétköznapi filmünnep

Publikálás dátuma
2019.04.15. 11:00

A karlsruhei Independent Days nemzetközi fesztiválon nincs pénzcsillogtatás, elit sürgés-forgás, sajtólihegés. Csak a képek mozognak vég nélkül.
Az április elején 19. alkalommal vásznat bontó karlsurhei független filmfesztiválon senkinek nem kell vörös szőnyegen átmennie, vagy mellette állva sztárokért bódulnia. Igaz, sztárok, rendezőistenek sincsenek. Nem működik a filmpiac, nem lehet üzleteket kötni, nincs kivel tárgyalni nagy projektekről, milliárdos költségvetésű koprodukciókról. A pályakezdőket nem ringatják hiú álmokba pitching-prezentációk. A kritikusoknak, tudósítóknak nem kell egzaltáltan, tájékozottságot fitogtatva válogatniuk tucatnyi vetítőhely egyidejű programjai között. A nézőknek pedig nem kell minden ügyességüket és kapcsolatukat mozgósítani egy-egy belépőért, hogy elmondhassák, ők is ott voltak. De hát akkor miféle fesztivál az ilyen? Kínál egyáltalán valamit? Igen. A Schauburgot, egy szép mozit Karlsruhe egyik csendes kis utcájában, az emeletén egy kényelmes vetítőtermet, melynek óriási vásznán déltől éjfélig lehet mozgóképeket nézni. A multi-filmipar nullahalmozó számokkal működő gyártási-finanszírozási rendszerétől független alkotásokat, amelyek felfogható nagyságú pénzekből készülnek. Vagy éppen önerőből. Egyszóval, emberszabású filmeket, amelyek nem tőlünk távoli, mesés csillagképekben, hanem mellettünk, a mi világunkban készülnek, és arról is szólnak. Agysejtszaporító öröm nézni őket. A fesztiváligazgató, Dr. Oliver Langewitz nem válik köddé a mobilhívásoktól és a protokollfeladatoktól. Ott van a helyszínen, nyugodt, bárki beszélhet vele. Elmondása szerint kis csapattal dolgozik, internetes fórumokról válogatják össze a program 150 filmjét. Az alacsony költségvetésnek egyébként egyre kevesebb közvetlen hatása van a filmek képi világára, technikai jellemzőire. Szinte mindegyik munka professzionális szintet képviselt. A mai független alkotók nem szorulnak rá a minimalista-dokumentalista formákra. A digitális technikának is köszönhetően a kompozíciók kidolgozottak, ha kell, tónusgazdagok. A mai vágásnyelvezet használata végképp nem jelent problémát. Szinte nyomasztó volt látni, mennyi felkészült tehetség mozgolódik korunk filmkultúrájában. Talán a nagyjátékfilmek dramaturgiai szerkezetét jellemzi némi görcsösség. A közülük legjobbnak ítélt, kanadai Maszk nélkül érzékenyen tár fel mélyrétegeket a muzulmán nők hagyományokba bilincseltségéről a nyugati világ szabadabb levegőjén is. De a drámai tartalom körül tett több kör miatt négyszer ér véget. A rövid(játék)-filmek többsége viszont mestermunka. Az Európai Filmdíjra is jelölt grúz doku, A társadalom rabja megrázóan és eredeti eszközökkel szól a transzneműségről, de a vidámabb témákra vágyó nézők sem panaszkodhattak: végignevethették a bécsi kávézók hangulatával játszó Pincérek karneválját, vagy éppen a mi Susotázsunkat. A független filmek örök kérdése persze mindig a forgalmazás. Egy fiatal német alkotó, Alexander Tuschinski az Amazon Prime-ra és a Facebook-„marketingre” esküszik. De egyre fontosabb lenne a rendszeres kritikai visszhang, a sajtóterelés is. A kisebb filmgyártásokban talán jobban megtalálja helyét a független film. Gondoljunk csak arra, hogy nálunk a VAN…, az Ernelláék Farkaséknál vagy a Remélem, legközelebb sikerül meghalnod :-) milyen szervesen és sikeresen tudott megjelenni a hazai filmkínálatban.