Álomvilág

Én még mindig őszintén rá tudok csodálkozni a győzelmi jelentésekre, és egyre inkább arra a következtetésre jutok, hogy pártunk és kormányunk már tényleg álomvilágban él. Az egyik, ha nem épp a legnagyobb kudarcunk a külpolitika, a fájdalmas nemzetközi elszigetelődés, a perifériára szorulás. A szomszédságpolitika - amely ugyebár a környező országokban élő nagyszámú magyar kisebbség miatt nemcsak a kül-, hanem egyben a nemzetpolitika része - is totális kudarc. Ukrajnával szabályos diplomáciai háborúban állunk, Horvátországgal MOL- és gázháborúban, Szlovákiával épp himnuszcsatát vívunk, Romániával megrekedtünk a székely zászló, autonómia fejezetnél.

Mégis mit hallunk? A múlt héten például Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszterünk, miután a Kína–Kelet-Közép-Európa együttműködés csúcstalálkozóján néhány szót váltott román kollégájával a kétoldalú kapcsolatokról, arról számolt be: „a magyar diplomácia célja, hogy konstruktívan és minél kevesebb feszültséggel tisztázzák az erdélyi magyarság helyzetét érintő vitás kérdéseket”. Az elmúlt időben mind a magyar, mind a román kormány sokat tett azért, hogy a korábban sok feszültséggel teli viszonyt javítani tudják, de még most is több nyitott kérdés van a magyar–román kapcsolatokban, és az elmúlt időben több olyan esemény is történt a magyar kisebbséggel kapcsolatban Romániában, amelyek „joggal ébresztettek aggályokat”, mondta külügyminiszterünk.

Bukarest viszont egyetlen szóban sem emlékezett meg a találkozóról. Márpedig tényleg sok aggodalomra okot adó történés van a romániai magyarság életében. Korábban szerzett jogok sora sérült Romániában, amióta Budapesten „nemzeti kormány” van: rekordösszegű büntetések magyar felirat vagy magyar/székely zászló használat miatt, magyar közösségi ingatlanok visszaállamosítása, a marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem beolvasztása egy román egyetembe, a katolikus gimnázium kálváriája... Mind-mind olyan ügy, amire korábban, az akkor még ellenségnek tartott RMDSZ, illetve a magyarországi „nemzetellenes” baloldali kormányok idején nem volt példa.

Csakhogy akkor működött az intézményesített kapcsolattartás, a közös kormányülések gyakorlata, és az „aggodalomra okot adó történések” tisztázása a kisebbségi vegyesbizottságokban történt, nem pedig harcias kormányzati kirohanásokban. A dolgok pedig, ha lassan is, de működtek – magyar iskolák, egyetemek nyíltak, kisebbségvédelmi törvények születtek. Ám ez az intézményesített kapcsolattartás, lévén a Gyurcsány-kormány egyik legnagyobb vívmánya, elsőként került süllyesztőbe. Mára már, lebutítva, kormányzati csúcsként valójában csak Szerbiával működik. Legutóbb hétfőn, egy ilyen csúcs keretében írtak alá 13 egyezményt, de hiába keresünk közöttük olyant, amely a magyar kisebbségről szólna.

A szerb-magyar jó viszony ugyanabból fakad, mint Fico idején a szlovák-magyar: a vezetők tekintélyelvű, látszatdemokráciák iránti hajlandóságából, egymásrautaltságából. Minden más nemzeti maszlag csak duma, a külhoni magyarság voksait célzó álomvilág.