Röhögni se tudunk

Kicsit döccenős ugyan az Alaptörvény szövege, de világosan fogalmaz: „A bírák függetlenek, és csak a törvénynek vannak alárendelve, ítélkezési tevékenységükben nem utasíthatóak. A bírákat tisztségükből csak sarkalatos törvényben meghatározott okból és eljárás keretében lehet elmozdítani. A bírák nem lehetnek tagjai pártnak, és nem folytathatnak politikai tevékenységet.” 
Ha még idevesszük az Alapvetés C pontját – „A magyar állam működése a hatalom megosztásának elvén alapszik” –, akkor nyugodtan alhatunk, hiszen azt látjuk, a Fidesz-KDNP alkotmánya garantálja, hogy a bírók személyükben, illetve a bíróságok szervezeti értelemben is függetlenek legyenek. A bíróságok szervezeti és az ítélkező bírók személyes függetlensége ugyanis elvileg biztosítja azt, amit hétköznapi nyelven a bíróságok függetlenségének nevezünk. Vagy mégsem?
Sok olyan államot ismerünk, melyeknek alkotmánya a magyarhoz hasonlóan tartalmazza ugyan a harmadik hatalmi ág függetlenségének alapvető elveit, polgáraik mégis úgy vélik, a bíróságok elfogult, számukra hátrányos ítéleteket hoznak. Az 1949-es alkotmányunk a hatalom egységének elvéből indult ki, deklarálta a hatalommegosztás elveit, de eközben korlátozta a bíróságok ítélkezésen kívüli szervezeti függetlenségét. Ezt váltotta fel az 1989-es alkotmány, amely csaknem szó szerint tartalmazta a 2011-es Alaptörvény függetlenséget garantáló szövegét.
Jól tudja mindezt Kövér László, aki a Fidesz alapítóinak és a hatalom mai gyakorlóinak jó részéhez hasonlóan az ELTE jogi karán szerezte a diplomáját. Ez némi jogtörténelmi jártasságot is feltételez: nem véletlen, hogy nem kevés aktív bíró döbbenten hallgatta a házelnök e heti parlamenti tirádáját. Sokan tapsolni is elfelejtettek, ami egy protokolláris országgyűlési előadás esetében kijár a Ház elnökének. 
Kövér ugyanis, miután hathatós támogatásával, sőt sokszor személyes kezdeményezésére a végrehajtó hatalom (kormány) alá rendelte a törvényhozói hatalmi ágat, a parlamentet (lásd még: „törvénygyár”, „Orbán Viktornak van frakciója, nem a Fidesznek”, stb), elérkezettnek látta az időt arra, hogy kifejtse: a bíróságoknak sincs szükségük a függetlenségre, sőt nekik kell biztosítaniuk az állam függetlenségét. „150 esztendővel ezelőtt az volt a kérdés, hogy a magyar állam akarja-e biztosítani a bírák függetlenségét. A jövőre nézve a kérdés az, hogy a magyar bírák a maguk részéről akarják-e biztosítani az állam függetlenségét.”
Hogy ez a magyar bírók ítéleteiben hogyan fog megnyilvánulni, egyelőre nem tudni, de ne legyenek kétségeink: a végrehajtó hatalom a maga alá gyűrt törvényhozás segítségével már eddig is kreatívan nyúlt a bíróságokat érintő törvényekhez („semmisségi törvény”, bírói nyugdíjkorhatár leszállítása, stb). Kövér mindezt teljesen alaptörvény-ellenesen teszi, mint a fenti idézet mutatja. 
Kellene ugyan valami poén a végére, de a hatalommegosztás, így végső soron a demokratikus jogállam lebontására felszólító és a bírákat harcba hívó szavakon már röhögni sem tudunk. Reméljük, a bírók még igen.
Szerző
Simon Zoltán

Szálka a szemben

Írtunk már a röntgen nélkül dolgozó budapesti fogorvosi ügyeletről – lett is felújítás meg röntgengép azonnal. Titkon ezúttal is abban reménykedünk, hogy a szemészeti és egyéb ügyeletek sorsát is jóra fordítja majd egy-két újságcikk, miközben a józan eszünk azt súgja, hogy rendszerszintű problémákat nem lehet tüneti kezeléssel megoldani. Márpedig az egészségügyben kilenc év óta nincs más, csak tüneti kezelés: ahol épp a legnagyobb a botrány, ott a kormány hirtelen beavatkozik, elcsendesíti a kedélyeket, majd nem történik semmi, egészen a következő botrányig. A tendencia pedig közben egyértelműen romlik, bármelyik mérhető szegmensét nézzük is az ellátásnak: kevesebb az orvos, az ápoló, a mentős, hosszabb a várólista, több a kórházi fertőzés, magasabb a halálozás, mint 2010-ben. Ezt kellene fejlődésként, jobban teljesítésként eladni – a kormány és a kormánymédia rendületlenül próbálkozik is vele, de közben alig győznek elugrálni a szembejövő valóság elől. Most éppen a súlyos szemsérüléssel 21 órán át műtétre váró kisfiú esete bizonyította be, hogy a szisztéma, ami itt közel egy évtizede (le)épül állami egészségügy címén, az jelen állapotában már az alapfunkciók ellátására is alkalmatlan. Mi is derült ki pontosan? A mentésirányítás hibás utasításkönyv alapján nem a megfelelő kórházba irányította a mentőt. Az ügyeletes kórház nem rendelkezett a gyerekek altatásához szükséges felszereléssel és/vagy személyzettel. A szemklinika sem akarta fogadni a hozzá átirányított beteget, mert nem kapott mellé beutalót (mégis, milyen beutaló kellene egy mentőautóval beszállított, vérző szemű gyerek mellé?). Végül, a szülők rimánkodásának és a mentésirányító diszpécser utasításának hatására, fölvették a kiskorú pácienst, de a szükséges vizsgálatokat ők sem tudták teljeskörűen elvégezni rajta, így a műtétre csak másnap került sor. Magyarországon kívül vajon még melyik EU-tagállamban minősülne ez az eseménysor „a szakma szabályainak megfelelő” ellátásnak? És hogy fogja a jó Orbán Viktor bácsi az itt vázolt problémahalmazt eltakarítani? Többet költeni (nem Mészáros Lőrinc és üzlettársai építkezéseire, hanem magára az egészségügyi ellátásra) nem akar, sem az eddigi durva megszorításokat korrigálni: ez a három különböző kormányzati reformcsomag fogadtatásából és utóéletéből világosan kiderült. Sem politikai akarat, sem többletpénz – mondjuk a költségvetésben – nincs erre. A világszínvonal fölött fizetett másodosztályú importfocisták hazájában az egészségügyi dolgozók piaci árát (azaz tisztességes munkabérét) továbbra sem kívánja megfizetni a kormány, vagyis ők a jövőben is egyre kevesebben lesznek. Érdemi egyeztetést nemhogy a társadalommal, de még a lábhoz szoktatott orvoskamarával sem folytat a hatalom arról, hogy milyen irányban kellene a nem működő rendszerelemeken változtatni. Lesz így bármi az amúgy elodázhatatlan reformból? És van-e egyáltalán remény, amíg képzelt ellenségek szemében keresgéljük a szálkát a kézzel fogható, sőt folyton a lábunkba akadó gerendák eltakarítása helyett?  

A kecskeköröm legendája

Körmölni kellett a kecskéket, s bár ez egy egyszerű kijelentő mondat, ráadásul szépen alliterál, a valóság, miként szokott, most is jóval bonyolultabb a leírt szavaknál. 
Kezdjük ott, hogy életünkben nem körmöltünk még kecskét, s egyáltalán, életünkben először tartunk ilyen állatot, mindjárt kettőt, nőstényt, hogy a majdani tejnek ne legyen különleges bukéja. Bakunk nincs, bár lehet, hogy rászorulunk mégis, mert a novemberben pár hétre kölcsön kapott bakkecske nem teljesítette küldetését, s hiába lessük április eleje óta, mikor ereszkedik le a mieink tőgye, szélesedik ki a hasi oldala, csak illúzióink vannak, kis kecskéink nincsenek. Felértékeltünk minden apró jelet: ha tovább kérődztek a szokásosnál, hangosabban és hosszabban mekegtek, emésztés közben megmozdult a gyomruk, jobban kezdték szeretni a pásztortáskát a katángkórónál. Reggelente úgy nyitottuk ki az ólat, mint amikor kisgyerek várja a Mikulást a kulcslyukon keresztül, hátha a résnyire tárt ajtón ezúttal nem vágtáz ki boldog örömmel senki, hanem bent piheg, megszaporodva, meganyásodva. 
Hogy bakot kéne venni, vagy újra kölcsönözni, az még csak kósza gondolatként ereszkedik a konyhaasztal közelébe, ahol az ilyen kardinális dolgok el szoktak dőlni a sóskamártás és a tükörtojás fölött. Az asszonyi ész – legyen ez a józan, paraszti – azt sugallja, ragadjuk meg a legegyszerűbb megoldást, kérjük kölcsön az utca másik bakját, hátha az erőteljesebben megmutatja a falusi virtust, aztán vigyük vissza, gond lezárva. A férfiúi agy – nevezzük ezt stratégiainak – viszont mindjárt ellenérvekkel áll elő, kritizálja a kölcsönkérendő bak küllemét, szőrének állását, korábbi táplálásának módozatait. Veszélyekkel riogat, miszerint egy kölcsönbak akár fertőzést is behurcolhat, ártatlanul, nem is kell, hogy beteg legyen, hisz egy turista is vérhast kaphat attól a víztől, amit a helyiek gond nélkül isznak. S mindjárt keresgél is a naptárban környékbeli állatvásárok között, s időpontot is kitűz, amikor bakszemlére kellene menni, ne maradjanak a mieink túl sokáig parlagon.
De most még csak a körmölésnél tartunk, amihez megnéztünk egy videót is. Egy nagy bajuszú, kalapos alföldi ember, hatalmas késsel a kezében oldalára döntötte a jószágot, ráült, kezébe vette a patáját és úgy kezdte el nyesegetni az elfáradt szarut, mintha nyársat hegyezne ki a szalonnasütéshez. - Ha sajnáljuk az állatot, ha nem, ha fáj neki, ha nem, addig kell csinálni, míg az elevenébe nem hatolunk, oszt utána befújni sprével, bekötni se kell, hamar gyógyul… - okított. A késhez nem voltunk elég bátrak, így előbb vasreszelővel próbáltuk, finoman, mintha valami puccos manikűrt készítenénk, de az állat rúgott kettőt, s mintha mi sem történt volna, odébb ugrott. A metszőolló valamivel jobb választásnak bizonyult, de így is eltartott vagy másfél óráig, amíg a két állatot egyenként a kapuhoz szorítva, fejüket nyugtatóan simogatva, milliméterről milliméterre körbevágtuk mind a nyolc patát. 
Az elevenükbe nem hatoltunk, elvégre nekünk is van elevenünk, s tudjuk, milyen az, ha valaki abba belevág.
Szerző
Doros Judit
Frissítve: 2019.04.26. 09:44