Ellenfél

Ma őket tekinthetjük politikai ellenfeleknek – mondta az újságírókról Kocsis Máté Fidesz-frakcióvezető, történetesen éppen a sajtószabadság világnapján. Igazat mondott, annyiban mindenképpen, hogy a kormánypárt tényleg ellenfélként (vagy inkább ellenségként) kezeli a kormányfüggetlen sajtót. 
Aki a médiában dolgozik, annak nem kell magyarázni, de talán a külvilág is érzékeli: a Parlamentből és a kormányfői sajtótájékoztatóról kitiltott sajtómunkások, a közmédiából kirekesztett ellenzék, letiltott interjúk, elérhetetlen kormánypolitikusok, elmaradt meghívók, zárt körű sajtóbeszélgetések, megválaszolatlan kérdések, néha lekezelő, néha a kamerák/mikrofonok elől menekülő miniszterek és parlamenti képviselők – ez jellemzi mostanában a média és a hatalom kapcsolatát idehaza. 
Magyarország hatályos törvényei egyébként a sokszínű és pártatlan tájékoztatást, valamint a jóhiszemű együttműködést, a kért információk észszerű időben történő átadását írják elő, amit a jogász végzettségű Kocsis akár tudhatna is. (Valószínűleg tudja, de nem érdekli; amíg az összes hatalmi ág az ő kezükben van, addig az írott jog nekik nem kényszer, hanem csupán egy lehetőség.)
Amúgy pedig, ha szabad a tollforgató szakma nézőpontját is említeni, számunkra a politikus nem ellenfél, hanem téma és információforrás, akkor is, ha legbelül esetleg mély ellenszenvet érzünk iránta, illetve az általa képviselt politikai irány iránt. Néhány évtizednyi sajtómúlt után az emberben az a benyomás alakul ki, hogy annak a politikusnak, aki a médiát tekinti ellenfélnek, nem az újságíró, hanem a valóság – patetikusabban az igazság – az ellensége. A majdnem-teljhatalom birtokában is bármikor arra ébredhet Kocsis Máté vagy bármelyik másik Fidesz-nagyágyú, hogy nincs tovább, amihez, amíg nem kebelezték be az összes újságot, elegendő lehet egyetlen leleplező újságcikk. 
Értjük, hogy ez rendkívül frusztráló, de van rá egy biztos megoldás: aki nem akarja, hogy a gazemberségeiről cikkezzen a sajtó, az ne csináljon gazemberségeket.

Piszkos játszma

Mint két régi jó barát, úgy köszöntötte egymást csütörtökön Orbán Viktor és Matteo Salvini olasz belügyminiszter. Az olasz jobboldali radikális Liga elnöke a tőle megszokott magabiztossággal jelentette ki magyarországi vizitje előtt: azért látogat el hazánkba, hogy egy új Európát építsen. Erős populista szövetséget kíván létrehozni az európai parlamenti választás előtt, amelyben helyet kapnának az Unió jobboldali radikális és bevándorlásellenes erői. A pártok toborzása lassan halad, és Salvininek mielőbb eredményeket kell felmutatnia. 
Mivel a Fidesz papíron, felfüggesztésétől függetlenül, még az Európai Néppárt (EPP) tagja, azt gondolnánk, hogy Orbán próbált kissé elhatárolódni vendégétől. Ám szó sem volt erről. Már is sokatmondó, hogy egyáltalán meghívta Salvinit, aki sok fővárosban nemkívánatos személynek minősül. De ennél is továbbment: Európa legfontosabb politikusának (tavaly Európa hősének) nevezte az olasz belügyminisztert, mert lezárta az olasz kikötőket a bevándorlók előtt. Jellemző, hogy Olaszországban a katolikus egyház többször is élesen bírálta emiatt, a pápa pedig nem is volt hajlandó fogadni, mert keresztényellenesnek tartja fellépését. Itthon azonban minden különösebb ellenállás nélkül lehet hirdetni azt, hogy a kormány a kereszténység bástyája. 
A magyar miniszterelnök nyilvánvalóan nyitva akarja hagyni a lehetőségét annak, hogy a későbbiekben Salvini szövetségéhez csatlakozzék, ha a Fideszt kizárnák az EPP-ből. Ezért udvarol annyira vehemensen az olasz belügyi tárca irányítójának, s mondta sajtótájékoztatójukon, hogy az EP-ben „mindenképpen együttműködnek”.
A magyar kormány hasonlóan viselkedik, mint az Európai Unióval, illetve Oroszországgal kapcsolatban. Kínosan ügyel arra, hogy egyetlen bíráló szóval se illesse a Kreml politikáját, miközben az EU-t, illetve az Európai Bizottság elnökét, Jean-Claude Junckert becsmérlő jelzőkkel illeti, fittyet hányva arra, hogy a pénzt az EU-tól kapjuk. Most az Európai Néppárt került a Fidesz célkeresztjébe, miközben annak még a tagja, ám Salvini szövetségét egyetlen rossz szóval sem illették. Orbán nem titkolt célja, hogy az EP választást követően az Európai Néppártot összeboronálja Salviniékkel, ami sajátos felvetés egy olyan politikus részéről, akinek a pártja jelenleg megfigyelés alatt áll az EPP-nél. Ám teljesen világos a cél: ha egy ilyen szövetség létrejönne, annak ők ketten lennének a „motorja”.
A Néppártnál azonban hallani sem akarnak egy ilyen együttműködésről. Attól pedig kirázná a hideg a CDU, de még az osztrák ÖVP vezetőit is, hogy Orbán vezető szerepet játsszon a jövő Uniójában. Nem is szólva arról, hogy az olasz belpolitikai helyzet is képlékeny. A római kabinet másik erős embere, Luigi Di Maio éles bírálattal illette Salvinit magyarországi útjáért. 
Salvini személye arra jó Orbán számára, hogy vele próbálja meg sakkban tartani a Néppártot. Ám az EPP-ben annyira megelégelték a magyar kormányfő játszmáit, hogy csak azt éri el: a Fidesz még távolabb kerül a konzervatív pártcsaládtól.

Az elvesztett ekevas

Három férfi sétál lassan a szőlődombok alatti füves réten. Első ránézésre mintha valóban csak sétálgatnának, ráérősen, május elsején, az öreg Ladát a földes út szélén hagyva, de amikor közelebb érünk, látjuk, hogy céllal menetelnek először hegynek felfelé, aztán megfordulva, egy másik sávban vissza. 
Keresnek valamit.
Mintha csalafinta manók élnének a dűlők aljában, errefelé gyakran tűnnek el apróbb tárgyak. Kerestem már én is lakáskulcsot, ami megmagyarázhatatlan fizika csoda folytán séta közben a legmélyebb zsebből esett ki, hogy aztán újra megtegyem a kutyával egyszer már megtett négy kilométeres nagy kört. S természetesen a legutolsó száz méteres szakaszon találjam majd meg egy vadsóska-bokor tövében, bosszankodván, hogy ha a másik irányba indulok visszafelé, lám, két percen belül megvan. Napszemüvegért is gyalogoltam már vissza az erdei úton, hatalmas hóban, értetlenkedve, vajon miért nem veszem észre, ha lepottyan az árnyékos részen fejtetőre tolt, amúgy a vakító nap és a szikrázó hókristályok elől védő alkalmatosság, s csak a helyszínen látom meg a tekergő csipkebokrot, aminek kinyúló oldalszála volt a ludas. S persze akkor a tenger mélyére lelibbenő búvárszemüvegről, karkötőről, óráról már ne is beszéljünk, de ott legalább tudott: amit a tenger elvett, csak akkor kapod vissza, ha ő is akarja. 
Most legfeljebb a vadrozs zöld zöld szárai hullámoznak, körbenyaldossák a három férfi csupasz lábszárát. Nagyapa, apa fiú, még a mozgásuk is hasonló, csak a legidősebbé kimértebb, megfontoltabb, míg a legkisebbé zabolátlanabb, csikósabb. 
Könnyű lenne megkérdezni, mit keresnek, de olyan elmélyülten szegezik tekintetüket a földre, hogy félő, összerezzennének az emberi hangtól. Így aztán találgatunk, míg a közvetlen közelükbe nem érünk. A slusszkulcs lenne logikus, hisz az öreg Lada ajtaja be van zárva. Jó lenne, ha nem az unoka vesztette volna el – mentegetjük magunkban –, mert hármójuk közül ő tűnik a leginkább elszontyolodottnak. Ebből kiindulva persze lenémított mobiltelefonra is tippelhetnénk, vagy egyéb kütyüre, amit tökéletesen felesleges volt kihozni a rétre. Jegygyűrű is lapulhat a fűben, az apáé vagy a nagypapáé, ha munka előtt zsebre vágták, a zseb meg véletlenül lyukas volt, ilyesmit otthon megmagyarázni nem könnyű, ha ez veszett el, sötétedésig is maradnak, mielőtt feladják.
Nagy a kísértés, hogy beálljunk mi is a csataláncba, csak hát falun az ilyesmi nem olyan egyszerű, szívességet idegenektől nem kérnek, s nem is igen fogadnak el, ahhoz legalább néhányszori találkozás, köszönés, majd egy-egy kedélyes, váltott tőmondat után érkezhetnénk.
De azért megállunk, s megkérdezzük, mi veszett el. Nem erre a válaszra számítottunk:  a kapagépből lazult ki egy csavar, amiatt röpült el az egyik vasdarab. Könnyű lenne pótolni, van is náluk otthon pár hasonló alkatrész. A két fiatalabbon látszik is, már mennének, s cserélnék az újra, csak ne lenne a nagypapa arcán ott az a csökönyös vonás, ami miatt leszegett fejjel, mindennek ellenére, mégis tovább pásztáznak.
Szerző
Doros Judit