Lendület

Jól sejtettük, nem volt véletlen, hogy Orbán Viktor tavalyi bálványosi beszédében meleg hangon dicsérte a kultúrkampfot, és megígérte, hogy új kulturális korszakba ágyazza a politikai rendszert. Tessék, mindez már itt is van: a hibrid rezsim a szemünk előtt tökéletesíti a maga hibrid kulturális világát.  
Most már persze csak a sorjázás, a reszelgetés zajlik, a rendszer rég beépült a mindennapi valóságba, szinte már természetesnek vesszük, hogy az van, ami. A Nemzeti Kulturális Alap betagozódott a mindenhez is értő Kásler miniszter alá - zagson, attól még oszt némi pénzt, ez a lényeg. A Magyar Művészeti Akadémia körül is minden csendes, az akadémikusok szépen felveszik a havi apanázst, a díjazott művészek pedig fegyelmezetten kérvényezik a nekik járó, de csak innen megkapható járadékot. Közben hízik az ingatlan portfólió, gördülnek a pályázatok. Időtlen idők óta nincs kedve senkinek tiltakozni vagy az akadémiai gyűléseken cirkuszolni. 
Ne legyenek kétségeik, ugyanígy megbékélünk majd a Demeter Szilárd alá kiszervezett magyar irodalmi élettel is.

 A Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója, akire író korában kétszer kellett ránézni, hogy egyszer észrevegye az ember, most a helyén van. Ahogy kinevezése előtt a kultura.hu-nak rezzenéstelen önbizalommal elmesélte, ő már megoldotta a kortárs irodalom vidéki terjesztését azzal, hogy az egy kaptafára készülő, elszántan kormánypárti megyei lapokba - közpénz nem számít alapon - behúzatta az általa alapított irodalmi újságot. Most ugyanezzel a lendülettel gyűr maga alá irodalmi ösztöndíjakat, fordítóközpontot, az irodalom-népszerűsítés minden intézményét, egy új lapot, az Írószövetséget és persze a mindezek hátterét adó milliárdokat. Meg lesz közben győződve, hogy ő csak napfényre engedi jutni a valódi értéket, helyrebillenti a világ rendjét. Nem lesz több igazságtalanság a Kárpát-medencében. 
És tényleg ne jöjjön senki azzal, hogy ez elnyomás, önkény, ízlésterror vagy egyenesen kultúrharc. A magyarok erre szavaztak. És most megkapják, amit akartak.
Szerző
N. Kósa Judit

Otthonvesztők

A fitnesslady meglobogtatta kicsiny nemzeti színű zászlócskáját, s mintha csak a fekete trikóját uraló indián fej szólalt volna meg, dühösen beleüvöltötte a televíziós  kamerák kíváncsi objektívjeinek sokaságába: "Magyarország a kilakoltatottak országa lett! Megfeszítenének, megölnének, legyilkolnának és kisemmiznének!” 
Ha netán valaki kétségbe vonná, hogy az előadóművésznő kifakadását pontosan idéztük, annak ajánljuk a Szeretlek Magyarország honlapot, amely részletesen beszámolt arról, egyetlen nap folyamán miként árverezték el a fizetésképtelen adós két ingatlanát.  S noha vannak olyan vélemények is, hogy a végrehajtó formai hibát követett el, amikor a rendőrök seregének támogatásától kísérve így cselekedett, és egy lakatos segítségével bejutott az ingatlanokba, a jogszerűséget illetően nem tudunk ítélkezni. Az azonban mindenképp tény, hogy a hölgy egy ideje nem fizette svájci frank alapú hitelének törlesztőrészleteit, és a tavaly november közepe óta tartó, téli kilakoltatási moratórium vége után két nappal már bele is futott a végrehajtó karjaiba.
Feltehetően nem volt olyan "okos", mint az a közismert popzenész, aki hasonlóképpen a bankja adósa maradt. Ő is a bulvármédia támogatását élvezve kürtölte világgá sanyarú helyzetét, ám ügyesen ki tudta aknázni a NER iránt érzett, sohasem rejtegetett szimpátiáját. Ez azt eredményezte, hogy olyan, a kormányzat által melegen támogatott fellépési lehetőségekhez - úgy is mondhatnánk, mankóhoz - jutott, amelynek révén ismét kisimulhattak homloka redői.
Az nem kétséges, hogy a maguk bajait sztorivá duzzasztó, a sorstársaikkal való szolidaritást azonban nélkülöző celebek iránti közérdeklődés jelentős, a rokonszenv ellenben csekély. A civil szervezetek pedig, ha szeretnének is, de képtelenek akárcsak a kilakoltatások tizedénél demonstrálni, ugyanis három év alatt csaknem tízezer ingatlant ürítettek ki a bankok, illetve a követeléskezelők. Számuk tavaly - a családok éve dicsőségére - az elmúlt évek második legnagyobbika volt. (A rekordot a 2017-es esztendő tartja.) Arról nem szólnak a statisztikák, hogy ezek az embertelen akciók hány gyermeket érintettek, csak azt tartják nyilván, hogy a gyámhivatalok hány kiskorút  emeltek ki a családjukból, s vettek állami gondozásba. Ellenzéki politikusok azt javasolták, hogy iktassák törvénybe a gyerekes családok elhelyezés nélküli kilakoltatásának tilalmát. Az önkormányzatoknak kötelezettsége lenne megfelelő elhelyezést biztosítani a kilakoltatással fenyegetett vagy lakhatásukat elvesztő gyermekes családoknak. A javaslat elfogadása nem valószínű.
Eközben gomba módra szaporodnak az adósok bajainak orvoslását ígérgetők. A fitnesslady végrehajtásánál például önmagát ajánlotta egy - a  jobboldali radikális párt színeiben európai parlamenti helyre is ácsingózó - férfiú, akit mellesleg tavaly hamis tanúzásra való felbujtás és zugírászat bűntette miatt jogerősen 2 év, felfüggesztett börtönre, valamint pénzbüntetésre ítéltek. Róla most már a káron gazdagodás szobrát is megmintázhatnák.
Szerző
Bonta Miklós
Frissítve: 2019.05.08. 10:44

Török béka

Ezt a békát nem tudta lenyelni Recep Tayyip Erdogan török elnök. Hogy Isztambul, Törökország legnépesebb települése, gazdaságának motorja, és nem mellesleg az államfő szülővárosa, politikai karrierjének ugródeszkája az ellenzék kezére jusson? Soha! Inkább az egész eddig felépített, amúgy is recsegő-ropogó demokráciát rombolta le.
Hiszen a demokrácia már csak így működne: még a 16 milliós Isztambulban is dönthet akár egyetlen szavazat. Emlékezhetne rá Erdogan is: 1994-ben maga is cérnavékony többséggel, alig három százalékkal nyert. Az elnöknek persze azzal aligha lett volna baja, ha a kormányzó Fejlődés és Igazságosság Pártjának (AKP) jelöltje, Binali Yildirim végez az élen néhány ezer szavazattal. Akkor a demokrácia bajnokaként tetszelegve hordta volna le mindennek a csalást kiáltó és ismétlést követelő ellenzékieket. 
Most kiderült, hogy Erdogan nemcsak nem szokott, de nem is képes veszíteni. Fél, mert tudja, hogy több forog itt kockán, mint egy polgármesteri pozíció. „Ha elveszítjük Isztambult, elveszítjük Törökországot” - figyelmeztetett az egykori főpolgármester, és megijedt saját jóslatától. Megrettent, hogy ha Heródes módjára nem végez még „csecsemőként” Ekrem Imamogluval, a köztársaságiak országszerte is egyre népszerűbb politikusával, talán idővel túl nagyra nő, és ahogyan egykoron ő tette, a város éléről egészen az ország vezetéséig verekszi magát. Ezért aztán elment a falig. 
Mikor bedobta az „adut”, hogy a választási bizottság több tagja a 2016-os puccskísérlet kitervelésével vádolt gülenistákhoz köthető - értsd: a gülenisták bankjánál vezettek számlát -, a megválasztott polgármesternek és az országnak is megadta a kegyelemdöfést. A többi már csak formaság.
A török elnök ugyanakkor sarokba szorította magát. Ha a megismételt választásokon az egykori miniszterelnök, Yildirim újra alulmarad, az nemcsak Erdogan hatalmát, de egész Törökországot is megrengetné. Az elnök a harmadik nekifutást és az egész színjátékot megspórolhatja, ha inkább az egészet az elejétől fogva elcsalja.
Szerző
László Dávid
Frissítve: 2019.05.08. 10:45