Azonnali késés

Felettébb valószínű, hogy a londoni City sűrű könnyeket hullatna a jól bevált bankjaiért, ha a hányatott sorsú Brexit nyomán már nem érné meg az ott működő pénzintézeteknek a szigetországban maradni. (A kontinentális hitelintézetek számára az Európai Unión kívül nincs élet!) Az angolok most még szerencsésnek mondhatják magukat, hiszen gyakorlatilag ingyen utalhatják át a pénzüket, nemcsak a saját számlájukra, de a másokéra is.

A minálunk működő pénzintézetekre ez a nagyvonalúság egyáltalán nem jellemző, Kontinensünkön - a jövedelemarányos pénzforgalmi költségeket figyelembe véve - nálunk a legdrágább a bankolás, még akkor is, ha a kiirthatatlannak tűnő tranzakciós illetékről nagyvonalúan megfeledkezünk. Bár a világon mindenütt megfigyelhető, hogy minél kisebb valakinek a jövedelme, arányaiban annál többet fizet a banki szolgáltatásokért.

A bankjaink évtizedek óta, csökönyösen azt a rossz hagyományt görgetik maguk előtt, hogy ahány átutalás, annyi díjfizetés, szemben más európai országokkal, ahol egy fix díj fejében korlátlan számban küldhetünk pénzt bárhová, bárkinek. (Ha nálunk így lenne, akkor a tranzakciós díjat nem számíthatnák fel minden alkalommal.)

A jegybank időnként megfeddi a magyarokat, hogy abnormálisan nagy mennyiségű készpénzt tartanak otthon - manapság 6 ezer milliárd forintot -, s átutalásaikat nem elektronikusan teljesítik, hanem banki (postai) befizetések útján. (Bár sokszor tagadják, nálunk fejlettebb országokban is hasonló módon járnak el, s van, ahol még rosszabb a helyzet.)

Gazdaságtörténetet írhatnánk, ha - a tervezett módon - július 1-jén bevezetnénk az azonnali átutalási rendszert, s a tranzakció eredményességéről bárki meggyőződhetne a mobiltelefonján. Mondjuk a lakásvásárló és eladó egyaránt. Sőt mivel minden bankunk számára kötelezővé tették a részvételt, ezzel megelőzhetnénk Európát is.

De talán mégsem fogjuk, a jegybank ugyanis elmérte a bevezetéshez szükséges időt. Valakinek nagyon kellett az ezért kapott pénz. Akár hagyományos utalással is!