Végkimerülés

Jó lenne azt mondani, hogy többnyire iszonyatosan sokat dolgozunk, de sebaj, majd a szabadság alatt pihenünk, feltöltődünk élményekkel, megismerjük szép hazánkat, találkozunk távol élő rokonnal, baráttal. Meg az is jó lenne, ha családbarát kormányunk is ezt gondolná a mi szabadságunkról, és nem vette volna el például a köztisztviselők pihenőnapjainak egy részét, vagy nem szüntette volna meg a vállalati üdültetés adókedvezményét.
Mert jó dolog, de még milyen jó új környezetben eltölteni pár napot, csak nem mindegy, hogy mennyiért. A KSH adatai szerint egy átlagos szállodai szobaár 20 819 forint volt tavaly, ami azt jelenti, hogy egy minimálbért (nettó 99 085 forintot) kereső ember az idén teljes jövedelméért nem egészen öt éjszakára fizethet be egy kedélyes kétfős üdülésre valamelyik átlagos hazai szálláshelyre. 
Az még kérdés, hogy miből vesznek egy lángost, vagy hogy miből élnek majd a hónap többi napján, de ilyen részletekkel ugye egy kormánynak mégsem kellene foglalkozni. (Arról most ne beszéljünk, ha csokkal vagy anélkül született gyereke(ke)t is akarnának nyaraltatni.)
De azon már érdemes lenne még a döntéshozóknak is elgondolkodni, hogy a határon belül útrakelőknek mindössze 36 százaléka vesz ki szállodai szobát, és ők is nagy átlagban csak 4 napig engedik ezt meg maguknak - a szobaárakhoz képest tehát még nem élünk elég jól. Ha pedig azt nézzük, hogy a szállodákhoz képest 50-75 százalékos kedvezménnyel kínált vállalati üdülőket januártól piaci áron kell kínálni, nem kell nagy fantázia a jóslathoz, hogy idén nyáron már nem tolonganak a családok azért sem, hogy helyet foglaljanak a céges nyaralókban. A melósok, de már a középvezetők is szépen otthon maradnak, vagy bemennek egy kicsit túlórázni – hogy legyen mit félretenni a következő (elmaradó) nyaralásra. 
És ez így megy majd a végkimerülésig.
Frissítve: 2019.05.15. 10:42

Irány

Vannak ugye a csaló autónepperek, akik mindenféle trükkel a reális árnál sokkal olcsóbban akarják megszerezni az autódat, és ha nem sikerül, akkor megfenyegetnek, hogy leszúrnak, kifolyatják a véredet, megkeresik a családodat stb. Magyarországon meglehetősen elterjedt ez a jövedelemszerzési forma, egészen addig azonban mégsem gondoltam, hogy a nemzeti karakterhez tartozna, amíg el nem olvastam az Origo nevű egykori hírportálon a V4NA anyagát, amelyet a vélhetően közpénzen, de mindenképpen magyar kormányzati közreműködéssel alapított, országunk londoni nagykövete által bejegyeztetett hírgyár lesifotósok segítségével készített a Fidesz EP-frakciója, az EPP csúcsjelöltjéről. 
A „Manfred Weber arról beszél, harcol a korrupció ellen, de saját magának összetrükközött 125 milliót” című írás tipikus lejárató cikk. Azért nem klasszikus, mert ez a fajta revolver-újságírás az első világháború előtt, meg a két világégés között virágzott; abban a korban számított klasszikusnak, ahová a kormánypárt visszavágyik. Persze, él vele a jelenkori európai aljamédia is, de a nagypolitika kultúrköreiben eddig nem volt használatos.
A szóban forgó betűhalmaz szerzői anélkül állítanak valamit Weberről – olyasmit, hogy lopja az európai adófizetők pénzét, saját magától bérel irodát –, hogy akár csak megkísérelnék a mondásokat ellenőrizni az érintettnél. Lehetséges, hogy a V4NA munkatársainak kiváló információi és megdönthetetlen bizonyítékai vannak, de ebben a szakmában nem írunk ténycikket valakiről úgy, hogy ne adnánk neki lehetőséget a reagálásra. Ha a szándék a tájékoztatás, netán az igazság kiderítése, akkor az a minimum, hogy megpróbáljuk megszólítani az alanyt. Amennyiben a lejáratás az igazi motiváció, akkor ilyesmivel nem kell bajlódni. Igaz, abban az esetben az Origót sem kell hírportálnak, meg a V4NA-t hírügynökségnek nevezni.
Amúgy ezek után tényleg elképzelhetetlen, hogy a Fidesz a néppártban maradjon. Nem is a kilépés ügyére tettek pontot az akcióval: azt mutatták meg, hogy hova tartanak.
Frissítve: 2019.05.15. 10:42

A király új ruhája

Az uniós támogatások (finoman szólva) nagyvonalú felhasználása mellett a hazai költségvetési pénzek kormányzati szintű kezelése igencsak hagy kívánnivalókat maga után. Nem kell különösebb bizonyíték minderre, elég átnézni az elmúlt kilenc év Magyar Közlönyeit.
Hemzsegnek az olyan százmilliós, milliárdos kiadásoktól, amelyről a kormány, azaz (személyesen) Orbán Viktor döntött. Külföldre, a határon túlra, miközben itthon futószalagon nem jut pénz ezekhez képest messze fontosabb prioritásokra. Igazából az ország pénzének felhasználási módjai és céljai egyedül a kormányfő fejében dőlnek el, és gyakorlatilag diszkrecionális jogkörrel egymaga dönti el, hogy hová, mire, milyen célra és mennyit ad az államkassza. 
Vagyis valójában a miniszterelnök a saját, egyéni akarata alapozza meg a költségvetés valódi felhasználását, nem a törvény. És erre még felhatalmazása is van. Az államháztartási törvény – egyes állami szervek költségvetését kivéve - lényegében a központi költségvetés valamennyi fejezete tekintetében teljesen szabadkezet ad a kormánynak (valójában a kormányfőnek) a költségvetési pénzek (elszámolás nélküli) felhasználása tekintetében. A pénzügyminiszter pedig szaladhat utólag a szekér után. Neki már csak annyi maradt tárcavezetőként, hogy teremtse elő mindennek a fedezetét. A zárszámadási törvény viszont ezáltal az értelmét veszti. A kormányfői költekezéssel nem kell elszámolni.
Azt már eddig is lehetett tudni, hogy az Országgyűlés látszattevékenységet végez, mert valójában rendeleti kormányzás folyik az országban. A törvények – beleértve a költségvetést is - kiüresedtek, mert már legfeljebb csak a csomagolást szolgálják. És itt már nem képes megállni: kormányrendeletben szabályoz már sok olyan jogterületet, melyeket jogállamban csak törvényi szinten lehetne kezelni. Jogintézményeket hoz létre, felszámol, átalakít, összevon, mintha ezek is csak az ő játékszerei lennének.
Mindez Orbán személyiségének része. Élvezi a hatalmat és azt, ha mindenki számára meglepő (és mulatságos) újdonságot talál ki (amelyet oldjon meg az apparátus, ez már nem érdekli). Orbán számára csak az ötletelés jelent izgalmat, a megoldás már teljesen hidegen hagyja. Aztán gyorsan elunja az egészet, kihajítja őket és újakat kreál. Mindez egyet jelent: mára már tényleg megszűnt minden valós kontroll körülötte, kiüresedett a parlament ellenőrző funkciója és immár semmi akadálya sincs az uralma kiteljesedésének.
Azt meg csak halkan jegyzem meg, hogy mindez nem újdonság, nem kellett feltalálnia a spanyolviaszt. Ugyanis a történelemben már volt arra precedens, hogy egy parlament demokratikus úton kétharmados felhatalmazással adott jogosultságot a rendeleti kormányzásra, kvázi a teljhatalomra. 1933. március 24-én, Németországban. A felhatalmazási törvénnyel (Ermächtigungsgesetz). Az akkori német kancellárt úgy hívták: Adolf Hitler.
Orbán meg is mondta még 2001-ben, az akkori Reggeli krónikában: "Őszintén bevallom, egyáltalán az egész választási kampányhoz semmi kedvet sem érzek. Isten bizony mondom, olyan jól eldolgozgatok itt a kormányban miniszterelnökként az ország számára fontos ügyekben. Ezek sokkal izgalmasabbak, mint bármifajta választási kampány meg megmérkőzés, tehát a legszívesebben minden különösebb nagy összecsapás nélkül folytatnám azt a munkát, amit az elmúlt három (ma már újabb kilenc - a szerző) évben végeztünk."
És az összes (hamvában holt) eszement ötletének egyetlen egy közös nevezője van: kivétel nélkül mind kívül áll a parlamenti demokrácia keretein. De ez már a demokratikus centralizmus túlburjánzása, ami kizárólag a tekintélyelvű parancsuralmi rendszerre épül. Amelyben a parlamentarizmus, a köztársaság csak holmi ruha, amit bármikor ledobhat a nemzet testéről.
Ezt a személetét azóta is tartja. Orbán Viktor szíve szerint hagyná a fenébe ezt a sok, számára értelmetlen, egyébként demokratikus semmisségeket, mint a választás, parlamentarizmus, piacgazdaság, demokrácia és egyebek, és pár évtizedig még eldolgozna miniszterelnökként. Akár választások nélkül is. Meg is mondta anno Friderikusznak: a parlamentáris demokráciából vannak, akik a parlamentre, ő a demokráciára helyezné a hangsúlyt. Annak is az illiberális változatára. Ez meg olyan abszurditás, mint az ateista pápa.
Orbán számára egyszerűen életidegen, ha bárkitől is függenie kell, ha bárki is kontrollt gyakorolhat felette. Számára az a természetes, ha egyedül tőle függ minden és mindenki, még az ország egésze is. Ezért is hozta létre a szinte tökélyre fejlesztett, kizárólag a kegyencelvre épülő irányítási rendszert. Amelyhez képest a kommunizmus demokratikus centralizmusa maga a teljes káosz. Egészen döbbenetes, hogy lényegében minden szál Orbán kezében fut össze. Olyan az egész, mint egy nagy pókháló, amelynek a közepén ott ül a miniszterelnök, s húzogatja-fonogatja a szálakat. E körben azt a technikát alkalmazza, hogy a legostobábbakhoz igazítja szavait, majd ehhez viszonyít mindenki mást is.
Gyakorlatilag csak Orbán fantáziája szabhat határt annak, hogy mit tehet meg a kormány. És ha ehhez hozzáveszem azt is, hogy szeretné a saját világrendjét és az egész világ rendjét is illiberális rendszerré is szervezni, akkor nyilvánvalóvá válik, hogy már ő maga is úgy érzi, kinőtte Magyarországot. Meg is mondta: nix ugribugri.
Úgyhogy nagyon itt lenne az ideje: adjuk már le a miniszterelnököt a ruhatárban.
Frissítve: 2019.05.15. 10:44