Végkimerülés

Jó lenne azt mondani, hogy többnyire iszonyatosan sokat dolgozunk, de sebaj, majd a szabadság alatt pihenünk, feltöltődünk élményekkel, megismerjük szép hazánkat, találkozunk távol élő rokonnal, baráttal. Meg az is jó lenne, ha családbarát kormányunk is ezt gondolná a mi szabadságunkról, és nem vette volna el például a köztisztviselők pihenőnapjainak egy részét, vagy nem szüntette volna meg a vállalati üdültetés adókedvezményét.

Mert jó dolog, de még milyen jó új környezetben eltölteni pár napot, csak nem mindegy, hogy mennyiért. A KSH adatai szerint egy átlagos szállodai szobaár 20 819 forint volt tavaly, ami azt jelenti, hogy egy minimálbért (nettó 99 085 forintot) kereső ember az idén teljes jövedelméért nem egészen öt éjszakára fizethet be egy kedélyes kétfős üdülésre valamelyik átlagos hazai szálláshelyre.

Az még kérdés, hogy miből vesznek egy lángost, vagy hogy miből élnek majd a hónap többi napján, de ilyen részletekkel ugye egy kormánynak mégsem kellene foglalkozni. (Arról most ne beszéljünk, ha csokkal vagy anélkül született gyereke(ke)t is akarnának nyaraltatni.)

De azon már érdemes lenne még a döntéshozóknak is elgondolkodni, hogy a határon belül útrakelőknek mindössze 36 százaléka vesz ki szállodai szobát, és ők is nagy átlagban csak 4 napig engedik ezt meg maguknak - a szobaárakhoz képest tehát még nem élünk elég jól.

Ha pedig azt nézzük, hogy a szállodákhoz képest 50-75 százalékos kedvezménnyel kínált vállalati üdülőket januártól piaci áron kell kínálni, nem kell nagy fantázia a jóslathoz, hogy idén nyáron már nem tolonganak a családok azért sem, hogy helyet foglaljanak a céges nyaralókban. A melósok, de már a középvezetők is szépen otthon maradnak, vagy bemennek egy kicsit túlórázni – hogy legyen mit félretenni a következő (elmaradó) nyaralásra.

És ez így megy majd a végkimerülésig.