Kiss Judit Ágnes: Bűbájoskönyv

„Anyám akkor lett életre szóló barátnője, testvére. És a kislány, akit születésemtől ismerek, azóta a bűbájosnővérem.”

Anyámnak köszönhetem, hogy megismerkedhettem a legkedvesebb bűbájosnővéremmel. Ő valóban olyan, mintha a vértestvérem lenne. Ahogy anyámnak az ő anyja volt olyan, mint a húga. Anyám akkor még az orvosi egyetemre járt, épp szülészeti gyakorlaton volt, amikor az osztályon nagy ramazúrira lett figyelmes. Az egész kórház összeszaladt. Egy fiatal cigány nő vajúdott, és nem akart engedelmeskedni. Bejött ő szépen a kórházba, kért egy szobát, ahol megszülhet, de már azt sem engedte az orvosnak, hogy manuális vizsgálatot végezzen. Az orvos először szelíden kezdte magyarázni, hogy másképp nem tudja eldönteni, elindult-e már valóban a szülés, de a nő letorkolta: „Nem is magának köll azt tudni, hanem nekem. Én meg tudom.” Amikor az orvos tovább erőltette, két fájás közt ráordított, hogy „Dugdossa az ujját az anyja picsájába, ne az enyimbe!” A fájások sűrűségéből az orvos úgy döntött, hogy ez mégis szülés, utasította a szülésznőket, hogy kezdjék a protokolláris rutint: borotválás, beöntés. Hanem erre a nő megvadult, hogy ő nem adja a szőrét, még az kéne, ki tudja, mit csinálnak ezek itt vele, miféle bűvölést! A beöntést se engedte, neki ne töltsenek meleg vizet a seggibe, nincs neki semmi baja, csak szülni akar. Ha meg leszarja az újszülöttet, hadd szarja, kinek baj az, legalább szerencsés lesz teljes életében! De akkor már sehol se voltak a korábbi három-négy perces fájások. Leállt a szülés, mintha elvágták volna.

Az orvos fel akarta gyorsítani, de a nő nem engedte, hogy bárki hozzáérjen. Még hogy hanyatt feküdni? Hát nem evett ő meszet! Még hogy burokrepesztés? Mikor születhetne az a baba burokban, hogy szerencséje lenne! Le akarták fogni, de akkorát harapott az orvos karjába, hogy a vére kiserkent, átütött a fehér köpenyén. Senki nem mert a közelébe menni, mert átkozódott, karmolt, harapott, köpködött, igazán, mint egy vadállat. Tehetetlenek voltak. Féltek tőle. Cigány volt. Róluk tudják, hogy erős az átkuk. Pedig közülük is csak a bűbájosoké fog.

Anyám akkor ért oda hozzá. Embergyűrű közepén vergődött. Úgy bántak vele, mint egy veszélyes ragadozóval. Próbálták elkapni anélkül, hogy az kapja el őket. Fiatal nő volt, inkább kislány, de semmiképp sem asszony. Nem volt még húszéves. Anyám azonnal meglátta benne a bűbájost. Az is megérezte a jelenlétét, mert hirtelen elhallgatott. Anyám közelebb lépett, a főnővér még rá is szólt: „Ne nyúljon hozzá, Katika! Harap!” De anyám akkor már nem orvostanhallgató volt gyakorlaton, hanem boszorkány, aki egy boszorkánynővérét védi. „Mindenki engedje el!” – rendelkezett. És engedelmeskedtek neki. Utólag azt mesélte, ritkán gerjedt fel benne annyira az erő, mint akkor. Megfogta a várandós nő kezét. „Korán jött gyerek – mondta. – Nem teljes még a tudomány.” A többiek nem is értették, miről beszél, túl volt már a kiírt időn a terhes, hogy jönne korán az a baba. De anyám arra gondolt, hogy ilyen fiatalon egy boszorkány még nincs készen mindenre. Ha érett, felnőtt bűbájos lett volna az a nő, jobban meg tudja védeni magát meg a gyerekét. Körmönfontabban. De ez szegény csak úgy védekezett, mint bármelyik ember, aki az életét félti.

Akkor anyám kikísérte a mosdóba, kérte, hogy senki ne menjen utánuk. Szó nélkül engedték. Ott kinyitotta az összes ablakot, a várandós nő hasára tette a kezét. Ringatta, énekelt neki a megnyílásról és elengedésről, a babát csalogatta. Ahogy a szíve diktálta. Táncolni kezdtek együtt, szorították egymás kezét. Egy-egy beteg arra ment ugyan, de csak nézték őket, nem szóltak egy szót sem. Elvégezték a dolgukat, és mentek. Ők meg folytatták a vajúdást. A vécéfülkék közt alig két méter magas, vékony fából készült elválasztófal állt. Amikor jöttek a fájások, a szülő nő abba kapaszkodott. A tolófájásoknál pedig anyámra támaszkodott. Egy órán belül megszületett a kislánya. Az én bűbájosnővérem. A teljes szülésleállásból. Az anyja szépen segítette a világra, rögtön a mellére tette. Anyám levette a fehér köpenyét, abba bugyolálta aztán. A köldökzsinórt nem volt mivel elvágni, az anya rágta el, mikor már nem lüktetett benne a vér. A lepényt is ott szülte meg pár perccel utána. Aztán rendesen megmosakodott a csapnál hideg vízzel, és visszaöltözött. Úgy sétáltak ki a folyosóra. Alig vérzett. Akkor aztán, mikor látták, hogy semmi baj nem esett, be akarták fektetni az anyát szépen egy szobába, a méhlepényt a kórházi veszélyes hulladék közé dobni, az újszülöttet pedig annak rendje és módja szerint ellátni, megfürdetni, bepólyálni, levinni az osztályra, hogy aztán csak szoptatásra adják oda az anyjának.

Az ijesztő cigány nő erre még jobban tombolni kezdett. Márpedig az ő gyerekéhez nem nyúl senki! Ki nem adja a kezéből, aki hozzáér, azt a himlő fogja kiverni, a húsa fog lerothadni, a mája összeaszalódni, a szíve felrobbanni, a tüdeje összehuttyanni, mint a leeresztett luftballon! És már megint vicsorgott, mint aki harapni készül. Amikor tovább erősködtek, hogy ez a rend, az asszony fogta magát meg az anyám fehér köpenyébe bugyolált újszülöttjét méhlepényestől, és hazament. Nagyjából fél órával a szülése után. Senki nem merte megállítani.

A kórházban törték a fejüket, mert jobb lett volna úgy tenni, mintha ez a fura szerzet nem keveredett volna hozzájuk, de hát a felvétel megtörtént, beírták az adminisztrációba, most hogy írják be azt, hogy hazament csak úgy, még azt se volt hajlandó aláírni, hogy saját felelősségére. Végül az elbocsátás napját hamisították meg, hogy ne legyen ügy a botrányos szülésből.

Anyámra nagy tisztelettel néztek utána, főleg a nővérek, bár az ügyeletes orvos, akinek csúnya kék folt is lett a karján a harapott sebe mellé, inkább rossz szemmel. Hogy egy medika csak úgy lefőzte, elbánt a beteggel, akivel ő nem. A többiek, akik csak a hírét hallották az esetnek, inkább csodálták, nagy jövőt jósoltak neki, bár amúgy is mindenki furcsállotta, hogy nő létére szülészorvos akar lenni. Pedig akkor már megfogalmazódott benne, hogy otthagyja az egyetemet, nem fog tudni egy életen át széllel szembe vizelni.

Három nap múlva a cigány nő megjelent (akkor meg is kapta a zárójelentését, hogy az adminisztrációba hiba ne csússzon), visszahozta anyám fehér köpenyét kimosva. A mellére kötve szopott az újszülött kereken, egészségesen. Elmondta, hogy esze ágában se lett volna kórház közelébe menni, ha nem a munkahelyén kezd vajúdni, ahonnan behozták. Ott nem mert ellenkezni, mert hát mégis az állásáról van szó, ha összerúgja ott bárkivel a port, nem mehet vissza, a pénz meg kell, ha boszorkány is az ember.

Anyám akkor lett életre szóló barátnője, testvére. És a kislány, akit születésemtől ismerek, azóta a bűbájosnővérem.