Amszterdami gyors

Előfordult már, hogy a hollandiai exit poll megtréfálta az eredményvárókat – a náci pártokat az európai közvélemény nem patriótának, hanem náciknak tartja, és arrafelé még az sem szívesen dicsekszik vele, hogy náci pártra szavazott, aki náci pártra szavazott –, de akkora tréfa nincs, hogy a magyar kormánysajtó által az első helyre várt szélsőjobb formáció, az FvD a negyedik helyről az élre ugorjon. Egy szavazás nem szavazás, de az osztrák Szabadságpárt önfelszámolásából és holland eszmetársaik leszerepléséből nehéz olyan ívet rajzolni, ami azt mutatná, hogy a nálunk bevándorlásellenesnek mondott, valójában inkább Európa-ellenes és Putyin-barát formációk áttörését hozza az EP-választás. 
Inkább az tűnik valószínűnek, hogy a magyar miniszterelnök valamit elszámolt, és épp most navigálja át a Fideszt a nyertesek közül (az EU legerősebb párszövetségéből) az önzés politikáját hirdető, éppen ezért egymással is nagyon nehezen szót értő vesztesek közé. Ha elhinnénk, hogy a migráció ügye az európai politika alfája és ómegája, még akkor is nagyon nehéz megtalálni a közös nevezőt a menekültek kötelező újraosztását sürgető Salvini és a mindenfajta menekültügyi szolidaritást elutasító Orbán Viktor között – már azon túl, hogy egyik is, másik is kommunistaként kezdte. Orbán a Kommunista Ifjúsági Szövetség iskolai vezetője volt egy olyan korban, amikor nemhogy titkárnak, de még tagnak sem volt kötelező lenni a KISZ-ben, Salvini pedig a Padaniai Kommunisták nevű szélsőbal alakulatot alapította meg és vezette - ez talán megmagyarázza csodálatukat a KGB-sként indult Vlagyimir Putyin iránt, kooperációs platformnak viszont nagyon karcsú. 
Márpedig az EU még egy jó darabig az együttműködésről fog szólni, és a politikai választóvonalat nem a bevándorláshoz, hanem az érdekek összehangolásához való viszony képezi benne. A nemzetállami logika abszolutizálása ugyanis oda vezetne, ahol Nagy-Britannia tart jelenleg: a nevetségessé váláshoz, a gazdaság beomlásához és a leértékelődéshez. 
Az európai választók többsége mintha tanult volna a leckéből: hajlandó az egyetlen racionális irányba kilépni abból a paradoxonból, hogy miért kellene az Európai Parlamentbe olyan politikusokat küldeni, akik az EU szétverésében érdekeltek. Mert akár bevallja valaki, akár nem, a populisták-patrióták-nemzetiek-szélsőjobboldaliak projektje erről szól: a világtörténelem legsikeresebb politikai és gazdasági integrációjának szétveréséről. Azok finanszírozzák, akik a szétesésére játszanak, és azok vállalnak szerepet benne, akik a romjain szeretnék fölépíteni a kiskirályságaikat.
A Thierry Baudet-féle FvD bevallotta, úgy is járt. Orbán Viktor egyelőre nem meri bevallani, de ha az történne az EU-val, amit ő akar, akkor rövid úton széthullana. A magyarok ennek ellenére be fogják szavazni Orbán embereit az EP-be – mi egyelőre még birkózunk a saját logikai feladványunkkal –, az európai polgárokban azonban a jelek szerint bízhatunk: úgy fest, a magyar kormányfő ezúttal rossz vonatra szállt.

Süllyedő hajónk

Újabb - nem is lényegtelen - fronton áll nyerésre a Nemzeti Együttműködés Rendszere. Amire eddig aligha volt példa: fokozódik a lakosság ellenszenve az európai közös pénz hazai  bevezetése ellen. Egy esztendő sem szükségeltetett ahhoz, hogy - az "állítsuk meg Brüsszelt" szlogen hátszelével - áthangolódjon a köz véleménye. Tavaly a magyarok 59 százaléka még egyértelműen európártinak mondta magát, 2019 tavaszára 38 százalékra apadt az arányuk. 
Az ellenzők hetykén kijelentik:  "Magyarországnak nincs szüksége euróra". Aligha meglepő, hogy a különböző vélemények határvonalát a pártszimpátia képezi, bár a néppártiságára oly gyakran hivatkozó Jobbik ezúttal a kormánypárti szimpatizánsokkal fúj egy követ. A felsőfokú végzettségűek, a budapestiek és a legfiatalabbak szívesen lecserélnék a forintjukat, az összes többi csoport viszont nem vágyik ilyesmire. A drámai mértékű áthangolódás egyértelmű. 
A félreértelmezett nemzeti büszkeség leteperte az európai monetáris unió előnyeibe vetett hitet. Mindez előreveti annak az árnyékát, hogy a brüsszeli pénzek várható megfogyatkozását követően a magyarok tekintélyes része számára az egész európai közösség nemkívánatossá válik. Az euró elutasítása az Orbán-féle aknamunkának csak az első lépcsője. További látszólagos előnyöket soroló érvekre könnyedén rá lehet bukkanni. Napjainkban 10 forinttal kevesebbet ér az európai közös pénz, mint februárban, és a forint elerőtlenedése eddig még nem ismert mélységekhez közeleg. S bár a lakosság jelentékeny része, akármilyen meglepő, soha nem fogott még a kezében eurót, most mégis - téves úton járva - ebben a folyamatban is Brüsszel (Soros György) ármánykodását véli felfedezni. 
Ebből ráadásul, furcsa logikával számukra az is kikövetkeztethető, hogy ha a forint árfolyama nem lenne az euróhoz kötve, akkor a gyengülésével sem kellene számolni. Valójában persze, ha a 2004-es uniós csatlakozásunkkor adott ígéretünket betartottuk volna, és makrogazdasági mutatóink alakítását az euró bevezetése feltételeinek rendeljük alá - ami egyébként már sikerült is -, majd pedig Magyarország bejelenti, hogy az Európai Monetáris Unió tagja kíván lenni, ebben az esetben már búcsút is mondhattunk volna nemzeti fizetőeszközünknek. Ezt tették a szlovének és a szlovákok is. Mi nem tettük. 
A kellemetlen mélységekbe zuhanó forintárfolyam nem kis fejtörést okoz a külföldi üdülésre vágyóknak: mikor érdemes váltanunk, hogy ne szenvedjünk el akár több tízezer forintos veszteséget? Természetesen hasonló cipőben járnak az importáló  vállalkozások is.  
A forint most ellenséges támadásoknak van kitéve. A devizapiacok kereskedői az MNB magatartását tesztelik. Arra kíváncsiak, hogy a Monetáris Tanács jövő keddi ülésén a jegybankárok képesek-e kiadni egy olyan közleményt, amelyben világosan megfogalmazzák: szigorítanak-e kamatpolitikájukon, vagy továbbra is a gyenge forintárfolyamra játszanak. Mivel az unortodox válasz nem kétséges, egyszer csak 330 forintos euróra ébredünk. Pánikra azért még nincs okunk.
Szerző
Bonta Miklós
Frissítve: 2019.05.24. 10:06

Dörzsöltség

A dörzsöltségnek vannak fokozatai. Alapvető például, hogy politikus nem sétál be a neki állított csapdába. Vagy ha mégis, veheti a kalapját, és pártjával együtt bukik, amint az történt Heinz-Christian Strache osztrák alkancellárral. Akit – nem mellesleg - néhány nappal korábban még Orbán Viktor magyar miniszterelnök ölelt keblére Budapesten. Az mindenesetre remélhető, hogy magyar politikussal ilyesmi aligha fordulhat elő. Legalábbis a Miniszterelnökséget vezető miniszter szerint. Gulyás Gergely ugyanis bízik benne, „közöttünk nincsenek vezető pozícióban olyanok, akik hasonló óvatlanságot követnének el”. 
Ám ha jobban meggondoljuk, ez a kitétel azért elég furcsa. A miniszter nem azt mondja, hogy itt senki sem vádolható korrupcióval, vagy más hasonlóval. Csak annyit állít, hogy az ő társai elég dörzsöltek, nem hagynák magukat bepalizni. Aztán még egy kicsit elmélkedik azon is, mennyire hasznos, hogy a hazai sajtó túlnyomó többsége „fontos része a nemzeti szuverenitásnak”. Értsd: a hatalom kezében van, az ellenőrzi, ily módon nem vetemedne arra, hogy netán rossz színben tüntesse fel hazánk felkent vezetőit. Még akkor sem, ha esetleg kiderülne róluk, hogy nem annyira patyolattiszták, mint amennyire szeretnék elhitetni. 
Gulyás Gergely nyilatkozata fényében még az utóbbi évek sajtóelhárítási rendszere is új értelmet nyer. Példát lehet venni magáról a miniszterelnökről, akinek hiába is tesznek fel kínosnak vélt kérdéseket, ő gondosan kikerüli őket. Famulusai meg gyakran inkább elszaladnak az Országház folyosóin a kellemetlenkedő sajtómunkások elől. Akiket a miniszterelnök sajtósa néha saját kézi erejével tart távol Orbántól.
A miniszter viszont most beszélt. Válaszolt. A dörzsöltség dicséretét zengte. Miközben ő maga nem bizonyult elég dörzsöltnek. Ifjú ember, még tanulhat. Ha hagyják.
Frissítve: 2019.05.24. 10:08